„A művészi alkotásnak kétségkívül fontos indítéka az az igény, hogy a világ számára lényegeseknek érezzük magunkat. Megragadom a mezők, a tenger egy bizonyos aspektusát, megragadom egy arc hangulatát: ha mindezt vászonra viszem, írásban rögzítem, sűrítve az összefüggéseket, rendet teremtve ott, ahol rendnek nyoma sem volt, s rákényszerítve a szellem egységét a dolgok sokféleségére – akkor tudatában vagyok általam való teremtésüknek, azaz lényegesnek tartom magamat az alkotásom számára. Ám ezúttal a megalkotott tárgy siklik ki a kezemből; nem „tárhatok fel” és teremthetek egyszerre. A teremtmény lényegtelenné válik az alkotó tevékenységhez viszonyítva. A létrehozott tárgy, még ha döntőnek és véglegesnek tűnik is mások számára, számunkra sohasem az: bármikor módosíthatunk rajta egy-egy vonást, árnyalatot vagy szót; vagyis sohasem kényszeríti ránk magát. Egy festőnövendék kérdezte mesterétől: „Mikor mondhatom képemet késznek?” A mester így válaszolt: „Ha meglepődsz a láttán, s így szólsz magadban: Én csináltam ezt?”
(Sartre)
