Jászberényi Sándor:
Budapest-Kairó – Egy haditudósító naplója

A forradalom a társadalmi rend átalakításának legfájdalmasabb módja. Európai találmány, a nacionalizmus gyermeke. A Közel-Keleten azonban a nacionalizmus mindig kicsit mesterkéltnek hat, mert az iszlám identitásképző vallás, nem ismer nemzetállamokat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincsenek nacionalisták és nemzeti felhangok – azt jelenti, hogy a forradalomban megmozduló óriási tömeg vallásos, ami iszlamista irányba tolhat el mindent.

Ebben a forradalomban a következő tényezők játszottak fontos szerepet:

Brutális karhatalom. Egyiptomban immár harminc éve statárium volt érvényben, mely a szabadságjogok drasztikus megnyirbálását, katonai bíróságokat, cenzúrát jelentett. Államellenesség gyanújával bármikor bárkit le lehetett tartóztatni, a börtönök pedig tele voltak politikai foglyokkal. A karhatalmi brutalitásról és kínzásokról éveken keresztül jelentettek a különböző emberjogi szervezetek, de kivizsgálások vagy felelősségre vonás sohasem történt. A rendszer vigyázott kádereire.

Mindent átható korrupció. Mubarak rendszerét a mérhetetlen korrupció és az emberek reménytelensége jellemezte. Bár Egyiptom gazdasága folyamatosan növekedett, ebből csak az uralkodó elit szűk köre részesült. A korrupció pedig a társadalom tetejéről minden szintre leszivárgott. Az egyiptomiak körében a mai napig szitokszó az acélmágnás Ahmed Ájz neve, aki miután az elnök fiának, Gámál Mubaraknak a támogatásával monopolizálta a piacot, az egekbe repítette a vas árát, négy-öt évvel eltolva minden fiatal férfi házasságának lehetséges időpontját. Ha valaki nősülni akar az országban, garantálnia kell választottjának a saját lakást, amihez acél kell. Házasság előtt pedig nincs szex. Képzeljük el, mekkora volt az amúgy sem alacsony szexuális frusztráció, hiszen az átlagéletkor házasságkötéskor harminc év lett. Ehhez még hozzájött az óriási munkanélküliség, a szociális háló teljes hiánya. A 90 milliós országnak negyven százaléka élt napi két dollár bevétel alatt.

Reménytelenség. 2010-től egyre inkább körvonalazódott, mi Mubarak elnök terve. Fiát, Gámál Mubarakot akarta utódjául, erre utalt, hogy amaz a Nemzeti Demokratikus Pártban hirtelen vezető pozícióba került, és ugrásszerűen megnőttek a médiaszereplései. Az elnök viselkedése, mely inkább a monarchiákat idézte, minden ellenzéki platformon heves ellenzést váltott ki, mert kizárta annak lehetőségét, hogy halálával változik a rendszer, és reformok lesznek. A politikai reménytelenség általánossá vált.

A követendő példa. Nyilvánvalóan nem lett volna forradalom, ha Tunézia nem mutatja meg a Közel-Keletnek, hogy el lehet űzni a diktátorokat, és a rezsimet meg lehet dönteni. A diktatúrák nagy trükkje, hogy elhitetik azokkal, akik bennük élnek, hogy nem lehetséges a változás. Megfélemlítésre, gazdasági függésben tartásra, és a társadalmi rétegek közötti bizalmatlanságra épülnek, így tartják fent magukat.

Súlyos hibák a rezsim reakciójában. Ilyen hiba volt a brutális rendőri fellépés a fegyvertelen tüntetők ellen már az első napon. Hiába volt a kormányzat kezén minden nyomtatott- és sugárzó média, a modern közösségi média (Facebook, Twitter, stb.) miatt nem tudták eltussolni a tényt, hogy fegyveres egyenruhások támadtak békés demonstrálókra. Alábecsülték a néptömeg ingerküszöbét és az információ iránti igényét is. Egyiptom nagyvárosaiban éppúgy internetfüggő mindenki, mint bármelyik európai városban. Akkor követte el a rendszer a második hibát, amikor felismerte az internet és a tömegkommunikáció veszélyét: nemes egyszerűséggel leválasztották az országot az internetről és letiltottak minden mobilkommunikációt – újabb ezreket hergelve fel és hajtva ki az utcákra. A harmadik hiba a rendőrség teljes kivonása volt a városokból és ezzel egy időben számos bűnöző kiengedése a börtönökből. A terv az volt, hogy az eszkalálódó káoszban a nép majd visszasírja a rendőröket. De nem működött. Az egyiptomiak saját maguk szervezték meg otthonaik és utcáik védelmét.

„Ki csinálta a forradalmat?”
„A kormányközeli média azt mondja, hogy az iszlamisták.”
„Hazudnak. Nem az iszlamisták.”
„Az ellenzék?”
„Az ellenzék tüntetést szervezett, nem forradalmat.”
„Akkor ki?”
„A Twitter meg a Facebook.”

Az internet leállítása sosem látott tömegeket vitt ki az utcára, olyanokat, akik egyébként nem mentek volna ki. A rezsim lebecsülte az emberek információ iránti igényét. Kevés dolog van a XXI. században, ami sértőbb volna annál, mint hogy megvonják valakitől az információ-hozzáférés lehetőségét. El lehet venni egy embertől a szabad választásokat, a demokráciát, el lehet venni a szabadságjogai nagy részét, de nem vehetik el a kommunikációs eszközeit, melyeket használ és ismer. Senki sem fog önként sötétben maradni, elvágva mindentől és mindenkitől.

A XX. század végére mindenki rájött, hogy az újságíróknak mekkora hatalom van a kezükben. Ha egy újságíró egy olyan országba érkezik, ahol demokrácia van, szólásszabadság, nyilvánvalóan a mellé fogja letenni a voksát, aki ezt követeli. Persze tartózkodhat a hivatalos véleménynyilvánítástól, de nem tud teljesen objektív maradni. Köti a saját értékrendje, a társadalom, amelyben szocializálódott. Bármelyik autoriter rezsim esküdt ellensége lesz, már csak az eszmék miatt is, amiket képvisel. Munkájával pedig, legyen ez fotózás, videózás vagy éppen cikkírás, a rezsim legitimitását ássa alá, hiszen megmutatja, hogyan reagál a diktatúra a demokratikus követelésekre.

Fotók: Jászberényi Sándor