NINCS MEGÁLLÁS

PZL: A szenvedés, a nyomor érzéketlenné tesz – írod egy helyen. Ez viszont lehet, hogy nem tesz jót az írásnak, ahol igen is szükség van az érzékenységre…

J. S.: Jelenleg az érzékenység korában élünk. Mindenki pofázik az érzékenységről, mindenki csuda érzékeny, megértő, mély, költői lélek. Általában ez egészen addig tart, amíg tétje nem lesz a moralitásnak és nincs effektív felelősség. Amit én tendenciózusnak látok, hogy korunk nagy moralistái bármikor készek elhallgatni, ha azok a saját, illetve a baráti körük érdekeit sértik, ez a jelenség pedig nem politika függő. Elképesztő ez a fajta érzéketlenség, ami jellemzi a korunkat és minden generációt, a legfiatalabbakat is. Senki sem gondolkodik, hogy mibe megy bele, milyen következményekkel, hogyan. Nagyítóval kell keresni azt, aki nem adná el az anyját is két lájkért. Szóval a szenvedés és a nyomor érzéketlenné tesz, ez így igaz. Ezt tessék úgy érteni, hogy nem posztolok nyomorban élő gyerekekről képeket lájkvadászat céljából és nem tépem feleslegesen a számat, úgy, hogy közben nincs cselekvés. Ne tessék összekeverni az érzékenységet az együttérzéssel. Én együttérezni próbálok, nem érzékenykedni. Ez utóbbit ugyanis kifelé mutatod.

PZL: Van, amit másképp látsz testközelből, mint ahogy azt az európai píszi elvárja? Voltak ezzel kapcsolatban lapszerkesztőkkel konfliktusaid?

J. S.: Persze, de általában azok, akikkel dolgozom tiszteletben tartják a véleményemet, még ha vitázunk is. A teljesen sötét, dilettáns seggfejekkel vitatkozni nem nagyon érdemes, azokkal sem, akik mindenáron vallási dogmaként kezelnek politikai kérdéseket. Egy felkészült egyet nem értő aranyat ér. Ilyenkor produktív a vita. Lapszerkesztőkkel konfliktusaim első körben azért támadtak mert a.) nem fizettek ki b.) megalázóan bántak velem, amit az ember egy konfliktuszónából hazatérve nem visel jól. Lövése nincs senkinek, milyen az, bemenni mondjuk Qameslitől Kobani-ig Szíriában éjszaka. Nem tudják milyen az a folyamatos ágyúzás, hogy rázkódik alattad a föld. Mennyit ér meg neked a bal kezed, a lábad? Magyarországon hagyományosan nincs pénz az ilyesmire, ergo a főszerkesztők (tisztelet a kivételnek) nem is tudják milyen remek üzletet kötnek, hogy ilyen kevés pénzért volt emberük a terepen. A leghangosabb kritikusok is általában azok, akiknek eszük ágában sem lenne semmi pénzért sem betenni a lábukat egy-egy konfliktuszónába.

PZL: El tudod képzelni, hogy néhány éven belül olyan életed lesz, hogy mondjuk a Dunántúlon egy zalai faluban lesz egy házad, és a diófa alatt kortyolod a borod, és írod a regényed, azaz: „hazatalálsz”?

J. S.: Abszolút, sőt szeretném. A fél karomat adnám egy kis csendért, hogy lehessek napokig internet nélkül, hogy ne kelljen megfeszülnöm mindenért. El tudnám képzelni magam valami parasztházban a világ végén, közel az erdőhöz. Oroszokat olvasnék, ilyenek. Jelenleg azonban hasít az üzlet, egyre több a háború, amiből élek, ez pedig csak rosszabb lesz, szóval nincs nagyon megállás.

Szerző: PZL

Forrás: nullahategy.hu