műsorfüzetek

HANG

ONLINE MŰSORFÜZET

„Ez nem a történelem. Ha elemei ismerősek is, a hasonlóság ne tévesszen meg senkit!”

(Idézet a darabból)

"Magyarországon kimeríthetetlen a kényes témák tárháza"

A nemzet özvegye alaphelyzete az, amikor 1989-ben feltárták a mártírok sírját a 301-es parcellában – a hozzátartozók, az özvegyek és a gyerekek jelenlétében. Az előadás ugyanakkor nem dokumentumdráma, hanem fikciós színdarab. Egy-egy ilyen alkotói folyamat során beleásom magam az adott korszakba, de nem a historikus megközelítés érdekel, hanem hogy mi a mai nézőpontunk az adott történethez. Én 1990-ben születtem, nincsenek közvetlen emlékeim ’56-ról vagy a rendszerváltás előtti időpillanatról, de fontosnak tartom, hogy aktívan foglalkozzunk és dinamikus viszonyt alakítsunk ki a közelmúlt általunk meg nem élt időszakaival. A darab középpontjába az özvegyek és a nők kerültek, így egy teljesen más nézőpont jelenhet meg a magyar – általában férfiak által meghatározott – történelmi és politikai eseményekről.

Színházcsinálóként mindenkinek az a vágya, hogy téthelyzeteket generáljon. Ehhez az időszakhoz nyúlni pedig rendkívüli téttel bír. Úgy érzékelem, hogy rengeteg jelenkori problémánk összefügg az államszocializmus fel nem dolgozottságával, reflektálatlanságával, leegyszerűsítő interpretációival. Nagyon sok történelmi és társadalmi téma teljesen tabu maradt. Azt is mondhatnám, hogy Magyarországon kimeríthetetlen a kényes témák tárháza.

(Részlet Biró Árpád Levente Kelemen Kristóffal készült interjújából)

Doktor Haraszti Mária levele • 1983. július 14.

Tisztelt Miniszter Úr!

Első férjemet, Losonczy Gézát 1957 áprilisában a magyar Belügyminisztérium szervei Romániában letartóztatták. Engem kislányunkkal, édesanyámmal és más, az ügyben érintett személyekkel együtt továbbra is Romániában tartottak internálva. 25 évvel ezelőtt, ’58 augusztus elején a bennünket fogva tartó román közegek átadták nekünk az Előre 1958. június 17-i számát. Csak ekkor, a Nagy Imre és társai perére vonatkozó igazságügy-minisztériumi közleményből értesültem arról, hogy a férjem a vizsgálati fogság ideje alatt meghalt. Hazatérésünk után, ’58 decemberében kaptam írásbeli tájékoztatást arról, hogy a halál ’57 december 21-én következett be.

Természetesen jogomnak és kötelességemnek éreztem, hogy megadhassam férjemnek a halottaknak járó végtisztességet. (…) Kérésemet elvben megértéssel fogadták, gyakorlati teljesítését azonban, túlságosan rövidnek ítélve az események óta eltelt időt, politikailag aggályosnak tartották. (…) A férjem halála óta eltelt több mint 25 év, úgy hiszem, önmagában is elegendő arra, hogy a régebbi aggályok időszerűtlenségét mindenki beláthassa. Ezért arra kérem Miniszter Urat, hogy a humanitárius szempontokat figyelembe véve, szíveskedjék az arra illetékes szervek útján közölni velem férjem sírjának pontos helyét, hogy azt kegyelettel ápolhassam.

(Ember Judit: Menedékjog – 1956. A Nagy Imre-csoport elrablása)

“Hát nem megvonta két testvér közül Kreón
A másiktól, mi egyiknek kijárt, a sírt?”

Szophoklész: Antigoné

Hát nem megvonta két testvér közül Kreón
A másiktól, mi egyiknek kijárt, a sírt?
Eteoklészt, mint mondják, jog s törvény szerint
A föld göröngyével takarta el, hogy őt
Az alvilágiak közt várja tisztelet.
De Polüneikészt, mert elhullt vesztett ügyért,
Ilyen parancs fut szét a város népe közt,
Hogy eltemetni, sem siratni nem szabad,
Hagyják, heverjen ott megkönnyezetlenül,
A dögmadár kívánatos zsákmányaként.
A jó Kreón ilyen parancsot osztogat
Neked s nekem – nekem! ki kell ezt mondanom! –
S mindjárt jön is, hogy kik még nem tudják talán,
Azok saját szájából hallják meg s vegyék
A tiltó szót szivükre, mert ki megszegi,
Nyilvánosan fogják azt megkövezni majd.
Ez így van, és most megmutathatod, ki vagy,
Derék ősökhöz méltó, vagy hitvány utód.

(Szophoklész: Antigoné. Fordította: Trencsényi-Waldapfel Imre)

“Sokszor félálomban azt gondolom, hogy még mindig ott vagyok.”

(idézet a darabból)

“1956. november 4-én Nagy Imre és közvetlen munkatársai családjaikkal a jugoszláv nagykövetségen kaptak menedéket. Innen – az ellenkező ígéretek dacára – Romániába szállították őket, ahol kezdetben a snagovi kastélyban raboskodtak. A férfiakat nemsokára visszaszállították Budapestre, a nők a gyerekekkel még másfél évig fogságban maradtak.”

A snagovi kastély

A snagovi királyi kastélyt az 1930-as években Delavrancea-Gibory Henriette építtette Miklós román királyi herceg számára. A snagovi tó partján, a snagovi kolostor szomszédságában helyezkedik el, mintegy 40 kilométerre Bukaresttől. Miklós herceg a királyi családból való kitagadása és száműzése után (1937) a kastély Ion Antonescu tábornok tulajdonába került. A második világháború után Gheorghe Gheorghiu Dej rendelkezett fölötte, majd Nicolae Ceaușescu, aki szinte teljesen átépíttette.

Román kommunista vezetők

Román kommunista vezetők Snagovban, 1965. május 1-én. Az első sor közepén Nicolae Ceaușescu

"káprázatos kastély tárult a szemünk elé"

Körülbelül egy órát utazhattunk a busszal, amikor egyszer csak lekanyarodtunk az országútról, és egy belső úton haladtunk tovább. Amikor Lukács Gyuri bácsi meglátta az út mentén kifeszített szögesdrót kerítést, megszólalt: „No, ez már ismerős!”

Még bolyongtunk egy kicsit a kerítés mentén, aztán megállt a busz, a rajta ülőknek pedig elakadt a lélegzete. Egy gyönyörűen kivilágított, káprázatos kastély tárult a szemünk elé. (…) Bent a házban szolgálók egész hada várt ránk, minden családot egy-egy pincérnek, szobalánynak öltözött kísérő vett szárnyai alá, és kísért be a szobájába. Mit szobájába? Lakosztályába! (…) Azt már a szobák ablakából láttuk, hogy a gyönyörűen ápolt díszkert közepén egy hatalmas medence van pazar szökőkúttal, és azt is, hogy a belső kerítés mentén felfegyverzett, kutyás őrök sétálgatnak fel-alá.

(Vásárhelyi Mária: Valahogy megvagyunk. Snagovi emlékkönyv)

„Csak mi van akkor, ha senki nem akar olyannal dolgozni, akinek az a neve, mint nekem?”

(idézet a darabból)

A „Nagy Imre-csoport” tagjainak pere

A „Nagy Imre-csoport” tagjainak pere 1958. június 15-én zárult le. Addigra már Losonczy Géza államminiszter a börtönben meghalt, Szilágyi Józsefet, a Nagy Imre-titkárság vezetőjét pedig külön perben halálra ítélték, és 1958 áprilisában kivégezték. 1958. június 15-én Nagy Imrét, a forradalom miniszterelnökét, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót halálra ítélték, a többi vádlott hosszú börtönbüntetéseket kapott. A halálraítélteket másnap hajnalban, június 16-án felakasztották. Az áldozatokat a börtön udvarán temették el, és csak 1961-ben, titokban vitték át az Új Köztemető egy félreeső részére, ahol jeltelen sírokba tették őket.

A Romániában raboskodó nők ezalatt alig kaptak hírt férjeikről, az időközben megindult koncepciós perekről és ítéletekről utólag értesültek. A román hatóságok még azután is hagyták, hogy levelet írjanak a férfiaknak, amikor azok már halottak voltak. Az özvegyek és a gyermekek 1958 őszén-telén jöhettek haza Budapestre.

"az számít, hogy él, és semmi más nem számít!"

Doktor Donáth Ferencné Bozóky Éva

Bementünk az ebédlőbe. Csöppet se voltam nyugodt, senki se volt nyugodt. És amikor mindannyian bent voltunk, akkor jött a szegény kis kapitány, rettenetesen izgatottan, hozza az Előrét és a Népszabadságot, és Szilárdnak a kezébe nyomja (Újhelyi Szilárd – a szerk.). Azt mondja, maga itt az egyetlen férfi, hát mondja el nekik, ahogy akarja! És ezzel elrohant, mint akit puskából lőttek ki. Szegény Szilárd kezébe vette, elolvasta, és azt mondta, üljetek le, fölolvasom. És fölolvasta. És akkor Ella (Szilágyi Józsefné – a szerk.) elájult, Maca (Nagy Imréné – a szerk.) csöndesen sírt. Maca annyira föl volt készülve és annyira fegyelmezett ember volt, ő csak sírt csendesen, semmi sikoltozás, semmi. Zsóka (Nagy Imre lánya, Jánosi Ferenc felesége – a szerk.) is. Csak egymásra borultak és sírtak, és Marika (Haraszti Mária, Losonczy Géza felesége – a szerk.) meg Irénke (Haraszti Sándorné – a szerk.) is. Erre emlékszem. És arra emlékszem még, hogy egy olyan nagyon nagy kő esett le a szívemről, hogy 12 év, hát ilyen már volt, már volt egyszer 15 év, hát… nem az évek számítanak, az számít, hogy él, és semmi más nem számít! És akkor olyan, olyan nyugodt voltam és olyan felszabadult. És úgy éreztem, hogy hát én most rettentően sajnálom azokat, akik halálról értesültek, de… de ugyanakkor nem tudom eltitkolni, hogy én, én örülök, hogy Feri él! Érted ezt az ambivalenciát?

(Ember Judit: Menedékjog – 1956. A Nagy Imre-csoport elrablása)

"volt két bőröndöm és három gyerekem, egyebem semmi"

Doktor Szilágyi Józsefné

Reggel öt órakor érkeztünk meg a Keleti pályaudvarra. Onnan kocsival bevittek engem a volt anyósom, az első férjem édesanyjához, ahová a nagyfiam kiszökött a követségről, mert az neki édes nagymamája volt, annak a háza előtt letettek ezen a bizonyos (1958-as – a szerk.) december 11-én. És ekkor nekem volt két bőröndöm és három gyerekem, egyebem semmi. Se lakásom, se edényem, se szemétlapátom, se seprűm, semmi a világon nem volt. Elölről kellett kezdeni az életet. A lakásomat Marosán György közreműködésével hagyták elrabolni; ott lakott a közelünkben rengeteg újból felülkerekedő funkcionárius, azok nem akartak engem ott látni a környéken többé, és ezért hagyta mindenki.

(Ember Judit: Menedékjog – 1956. A Nagy Imre-csoport elrablása)


A titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint a forradalom idején 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el a harcokban, mintegy 85 százalékuk férfi volt. 1957 januárjától tízezreket börtönöztek be vagy internáltak. 1989. június 16-án a Hősök terén tartott megemlékezésen Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán át 235 kivégzett nevét olvasta fel a tömegnek – de már ekkor világos volt, hogy a lista valójában sokkal hosszabb.


„Amikor édesapámat kivégezték 57-ben, akkor ki lettünk tiltva Budapest területéről. Édesanyám kapott egy papírt, hogy negyvennyolc órán belül el kell hagynia Budapestet. Többször megpróbált visszakerülni, de nem sikerült.”

(Micsinai Márta visszaemlékezése)


„Napközi otthonban, a konyhán kapott munkát. Dézsákat súrolt, meg ilyesmit csinált. Mondták is: »Na, biztos nem tetszik a nagyságos asszonynak, hogy ilyen munkát kell végezni!« Aztán látták, hogy anyám inkább a családjával törődik, mint az ilyen heccelésekkel, sokkal jobban érdekelte a férje sorsa, aztán végképp elhagyták.”

(Lajtai Endre visszaemlékezése)


„Elmentem, mert nem akartam, hogy egy gyerek az ő tettei miatt szenvedjen. Ez a magyarázat. Nem vagyok dühös. Nem neheztelek rá. Ez az ok. Ha nem így cselekszik, egész életemet Magyarországon éltem volna le.”

(Gimes Lucy visszaemlékezése – részlet Gimes Miklós: Anya/Mutter című filmjéből, 2002)


„Édesanya rettenetesen haragudhatott rá. Otthagyta őt azért mégiscsak, hiába. Mert azért ő mondogatta neki, hogy ne, ne, ennyire mélyen ne menjél bele. (…) Ha visszagondol az ember, mindenki elmaradt tőlünk. Féltek-e, vagy miért, én nem tudom.”

(Gulyás Anikó visszaemlékezése – Kőrösi Zsuzsanna – Molnár Adrienne: Titkokkal a lelkemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa)

„Csakhogy az isten rám még gyötrő álmokat is küld.”

Homérosz: Odüsszeia

„…bár tépne a szélvihar engem a légi magasba,
s ködboritotta uton hurcolva röpítene messze
s vetne be torkolatába kanyargó Ókeanosznak. (…)
Bár eltűntetnének eként az Olümposzon élők,
vagy lenyilazna a széphaju Artemisz; akkor Odüsszeuszt
meglátnám, noha gyűlölt föld mélyébe leszállva:
és bennem sose lelne silányabb férfi örömre.
Mert el tudja viselni baját, aki ébren egésznap
hosszan sír s a szivét sorvasztja a sok keserűség,
éjjel azonban az álom fogja: feledteti minden
búját és örömét, ha körülveszi két szemehéját.
Csakhogy az isten rám még gyötrő álmokat is küld.
Most is az ő képmása feküdt mellettem az éjjel;
éppenolyan volt, mint mikor elment harcba; s a szívem
örvendett, mivel azt hittem már, hogy nem is álom.”

(Homérosz: Odüsszeia. Huszadik ének. Fordította Devecseri Gábor)

„Elvtársnő, a múltat felednünk kell!”

(idézet a darabból)

"a fővárosi diákok és dolgozók jóhiszemű tüntetésével kezdődtek az események"

Csiszér Béla – Sári Gusztáv:
Történelem az általános iskola 8. osztálya számára (1979)

Az 1956. évi ellenforradalmi lázadás
(…) 1956. október végén a fővárosi diákok és dolgozók jóhiszemű tüntetésével kezdődtek az események. Ők a hibák kijavítását követelték. Az ellenforradalom erői azonban közéjük vegyültek: vörös zászlókat égettek, leverték az épületekről a vörös csillagot, s államunk címerét. Majd a párt székházai, a kommunisták ellen támadtak. Kiszabadították a börtönökből az ellenforradalmárokat, a közönséges bűnözők ezreit, s felfegyverezték őket. Ezerszámra fogták el a néphez hű munkásokat, parasztokat, államvédelmi katonákat, rendőröket. Sokat meg is öltek közülük. Vidékre is kiterjesztették működésüket. Az állami szerveket, a termelőszövetkezeteket sok helyen szétzüllesztették. Számos termelőüzem vezető szerveibe is befurakodtak, a kommunistákat ezekből kiűzték. A kormány ezekkel a jelenségekkel szemben tétlen és tehetetlen volt. A Horthy-korszakból megismert fehérterror réme kísértett a fővárosban és országszerte. Népünk történetének súlyos nemzeti tragédiáját élte át. A bizonytalan helyzetben több ezer ember hagyta el hazánkat.

VÁLASZOLJ!
Melyek voltak az ellenforradalmi lázadás okai, céljai és eredményei?

FELADAT
Húzd alá azokat a tényeket, amelyek az 1956-os események ellenforradalmi jellegét bizonyítják!

Az ellenforradalom felszámolása
A pártvezetés széthullása, a kormány tétlensége arra indította a forradalmi erőket, hogy újjászervezzék a magyar kommunisták pártját. Kádár János vezetésével megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP). Létrehozták a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt, amely összefogásra szólította fel a munkáshatalom híveit. Segítséget kért, és kapott a szovjet csapatoktól is. Ezek az erők rövid idő alatt felszámolták az ellenforradalmat. A munkáshatalom sikeres megvédése, népünk nagy diadala, egyben a szocialista világrendszer győzelme is volt.

A szovjet néphadsereg hirdetése:

HÍVJON, JÖVÜNK!
NE HÍVJON, AKKOR IS JÖVÜNK!
TELEFONSZÁMUNK: 45-56-68

(Vicc a Kádár-korból)

"ez a téma tabu volt, vele a múltról nem lehetett beszélni"

Azt, hogy az édesapámat 56-tal kapcsolatban végezték ki, olyan tizennégytizenöt éves koromban a nővéremtől tudtam meg. Nem mondott ő konkrét dolgot, ő is még gyerek volt, csak annyit, hogy abban az időben úgy volt, hogy ellenforradalom, és azzal kapcsolatban perbe fogták, és kivégezték. Amikor jött ez a rendszerváltás, akkor tudtam meg, hogy mégis mi történt.

(Micsinai Márta visszaemlékezése)


Tudtam, hogy forradalom volt, anyám elmondta, hogy az apám hős volt, aki meghalt a magyar szabadságért – gondolom, így magyarázta anyám. És tudtam, hogy meghalt, azt is tudtam, hogy az oroszok tehetnek róla, de nem úgy, hogy az oroszok ölték meg, hanem azért, mert az oroszok itt vannak, és nekünk ez nem jó, mert nem vagyunk szabadok.

(Brusznyai Margit visszaemlékezése)


Anyuval ez a téma tabu volt, vele a múltról nem lehetett beszélni, szóba sem hozhattuk. Ő talán a mai napig is fél. Körülöttem mindenki forradalomnak tartotta, de mindenki hallgatott, nem beszélt. Ha valami tabu, akkor azt az emberek nem emlegetik, hanem lassan eltemetik.

(Kósa Katalin visszaemlékezése)


(Kőrösi Zsuzsanna – Molnár Adrienne: Titkokkal a lelkemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa)

„Holnap beépítem az aktív szókincsembe az elmaradt rendszerváltozást és az elszámoltatás hiányát, majd újradefiniálom a következő szavakat: nemzet, család, kereszténység – mindeközben pedig nem feledkezem meg az ingatlanpiaci lehetőségeimről.”

(idézet a darabból)

"a 'használható múlt' előállítására és hatékony terjesztése"

Gyáni Gábor: Kollektív emlékezet vagy történetírás?

S ezzel át is térhetünk a történelem instrumentalizálásának, vagyis átpolitizálásának, politikai használatának a témakörére, ami a public history politikai gyümölcsöztetését (felhasználását, kiaknázását, sőt a teremtését) jelenti. Az állam a történelem dolgaiba beavatkozva – amikor tehát megszabja, hogy milyen történetképek kerüljenek egyáltalán forgalomba az általa közvetlenül ellenőrzött szférákban (iskola, média, politikai közbeszéd, identitáspolitika) –, a (politikai) hasznosság pragmatizmusával közelít a kérdéshez. Nem az a fontos itt, hogy mi legyen a tudományosan ellenőrzött tudás a múltról, hanem hogy a tömegdemokrácia közegében melyik tudás (vagy tudásnak álcázott üzenet) érhet könnyen célba a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folyó eszmei küzdelem során. A történelem ilyetén átpolitizálása – éppen ezt a gyakorlatot fejezik ki a történelempolitika, az identitáspolitika stb. kifejezések – szorosan együtt jár azzal, hogy megszűnik a tudomány mint autonóm szellemi tevékenység fontosságába vetett állami (és társadalmi) hit, és annak helyébe lép a „használható múlt” előállítására és hatékony terjesztésére alkalmas és kész public history, valamint az identitáspolitika sokrétű gyakorlata. Ennek során nyer kivételes megbecsülést a kollektív memória, persze csak abban az esetben, ha betagozódik, helyesebben, ha betagozható a történelempolitika eme Prokrusztész-ágyába.

(Gyáni Gábor a Történelemtanárok Egyletének Mire emlékszünk? című konferenciáján elhangzott előadásának írásos változata)

„Mert a halottak visszavesznek mindent.”

(idézet a darabból)

"azt mondta, hogy elkéstünk, most temettek el kettőt"

A 301-es parcella a temető főbejáratától indulva gyalogosan mintegy félórás sétával érhető el, kiterjedése 111,5 x 65 méter.

Az apósomnak volt egy ismerőse a temető portáján. Tőle kérdezte meg, hogy hova viszik a kivégzetteket. Azt mondta, menjünk ki messzire, a legutolsó parcellába, majd meg fogjuk ismerni, mert nincsen jelfa. Egy idősebb asszony jött elő a bokorból, és azt mondta, hogy elkéstünk, most temettek el kettőt. Egy kicsit hosszabb koporsó volt az egyik, a másik egy kicsit rövidebb. Így döntöttük el magunk közt, hogy akkor a hosszú sír a miénk. Mi ezt a két sírt gondoztuk harmincegy évig. (…) Most aztán kiderült, hogy nem is abban a sírban nyugszik, amit mi gondoztunk.

(Bosnyák Gáborné visszaemlékezése)


Amikor volt a tárgyalás, a mama több napig fönn volt Pesten. Az ítélet után kiment a temetőbe is. Ott volt négy sír frissen hantolva. Egy lovas rendőr volt ott, ő vigyázott. Mama virágot vitt, nem tudta, hogy hol van, csak úgy gondolta, hogy most végezték ki, mert negyvennyolc órán belül hajtják végre az ítéletet. Akkor nem volt ott, mikor őket temették. Amikor virágot vitt, akkor jött a lovas katona, és végigtaposott a síron.

(Magyar Mária visszaemlékezése)


(Kőrösi Zsuzsanna – Molnár Adrienne: Titkokkal a lelkemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa)

"a koordináták ismeretében meghatározni az elvadult, bozótos parcellán belül a sírok helyét"

Dr. Pajcsics József:

Nagy Imre és mártírtársai sírhelyének felkutatása (1988-1989)
(részletek)

Rábukkantam egy „Darázsfészek” fedőnevű irattartóra, amelyben az eltemetések helyére vonatkozó jelentés és térképvázlatok fénymásolatai voltak. Mint előbb kiderült, a dokumentumokat az 1980-as évek elején állították össze. Ekkor merült fel először, hogy meg kellene keresni a sírokat. […] Szellemesnek és jellemzőnek találtam az anyag fedőnevét – „Darázsfészek”. Mintha inteni akarta volna a fedőnév kitalálója a döntéshozókat: olyan darázsfészekbe találnak nyúlni, amely még a vesztüket okozhatja.

Szilágyi József sírhelyéről egy térképvázlat került elő, amelynek dátuma 1958. április 24. A vázlat a 301-es parcella kerítések által határolt részét ábrázolja, és lépésben adja meg a sírhely távolságát a két kerítéstől.

A nyomozás további célja kettős volt. Egyrészt a temető és a börtön egykori nyilvántartásaiban ellenőrizni az adatok hitelességét, megállapítani, hogy az eltemetések időpontjában hová, mely sorokba temettek. Ennek alapján ellenőrizni Nagy Imréék és meghatározni Losonczy, valamint Szilágyi sírhelyének koordinátáit. Másrészt a koordináták ismeretében meghatározni az elvadult, bozótos parcellán belül a sírok helyét.

"megkezdődött Nagy Imre és sorstársai holttestének kihantolása és azonosítása a családok jelenlétében"

1989. március 29-én, egy szerdai napon kezdődött meg a 301-es parcellában Nagy Imre és sorstársai holttestének kihantolása és azonosítása a családok jelenlétében. A sajtó képviselőit kizárták, csak Ember Judit rögzíthette az eseményeket, ebből született az Újmagyar siralom című dokumentumfilm. Az 1956. utáni megtorlás áldozatait – akiknek sírja szintén ismeretlen volt – a következő hónapokban, években legnagyobb részt ugyancsak exhumálták, 1989. június 16-ig több mint 40 kivégzett sírját azonosították. A Hősök terén rendezett megemlékezés és a mártírok azt követő újratemetése a rendszerváltás szimbolikus eseménye lett.

"Anyám meg akarta fogni a koponyát, és meg is fogta"

Nem volt szörnyű. Az egésznek az alján volt valami olyan mérhetetlen megnyugvás, hogy megvan. Anyám meg akarta fogni a koponyát, és meg is fogta, és nem lett rosszul, csak elnézegette. És azt lehet gondolni, hogy ez szörnyű. Nem volt az, mert ő ott volt, és meg lehetett találni, és ott mintha nevetett volna ránk. Megnyugtató volt. Óriási jelentősége volt, hogy biztosan tudjuk, hogy ő ott van.

(Brusznyai Margit visszaemlékezése)

(Kőrösi Zsuzsanna – Molnár Adrienne: Titkokkal a lelkemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa)

"Az az esemény, amelyet képről ismerünk, minden bizonnyal valóságosabbnak tetszik, mint az, amelyről sose látunk képet"

Más dolog szenvedni és más dolog együtt élni a szenvedés fényképeivel; az utóbbi nem okvetlenül erősíti a lelkiismeretet és a szánakozás képességét. Le is zülleszti őket. Aki egyszer ilyen képet látott, az elindult azon az úton, ahol mind többel és többel találkozik. A kép átjárja az embert. A kép érzéstelenít. Az az esemény, amelyet képről ismerünk, minden bizonnyal valóságosabbnak tetszik, mint az, amelyről sose látunk képet – gondoljunk a vietnámi háborúra. (Ellenpéldának ott a Gulag-szigetcsoport, amelyről nincsenek fényképeink.) Ám minél többször látjuk ugyanazt a képet, az esemény annál valószerűtlenebbé válik.

(Susan Sontag: A fényképezésről)

„Az újratemetések után forradalmak törnek ki, hatalmak omlanak össze.”

(idézet a darabból)

Fiumei úti Nemzeti Sírkert (Kerepesi temető). Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András ravatala újratemetésük alkalmával 1956. október 6-án

FORTEPAN

"díszkoporsója aranykulcsát özvegyének adták át"

Újratemetések Magyarországon

Batthyány Lajos • 1870
1849-ben, kivégzése után, Batthyány testét a pesti ferences rend sírboltjába falazták be titokban. Huszonegy évvel későbbi újratemetésén százezres tömeg vett részt, díszkoporsója aranykulcsát özvegyének adták át.

II. Rákóczi Ferenc • 1906
A száműzött fejedelem maradványait sorstársaival együtt hozták haza, és különvonaton vitték körbe az egész országban, halála után 171 évvel.

Rajk László • 1956
Rajk Lászlót, Rákosi Mátyás belügy-, majd külügyminiszterét 1949-ben végezték ki koholt vádak alapján. 1955-ben rehabilitálták. 1956 tavaszán Rajk Lászlóné Földi Júlia kérésére, hosszas egyeztetés után 1956. október 6-ára engedélyezték Rajk és társai nyilvános újratemetését a Kerepesi temetőben. A temetés százezres tömegdemonstrációvá vált. Utána az egyetemisták rendszerellenes tüntetést szerveztek.

Károlyi Mihály • 1962
A volt miniszterelnök és köztársasági elnök Magyarország párizsi nagykövete volt, amikor a Rajk-per hatására megromlott kapcsolata a Rákosi-kormánynyal. Francia emigrációban halt meg, 1955-ben. Hamvait felesége, Andrássy Katinka kezdeményezésére 1962-ben szállították haza, és temették újra a Kerepesi temetőben.

Bartók Béla • 1988
Bartók 1945-ben hunyt el New Yorkban, temetésén mindössze tíz ember vett részt. Földi maradványait 1988-ban, országos médiafigyelem közepette két fia hozta haza, és helyezte örök nyugalomra Budapesten, a Farkasréti temetőben. A koporsót Hegyeshalomnál a művelődésügyi miniszter fogadta, a fővárosba vezető út mentén a lakosok díszőrséget álltak.

Mindszenty József • 1991
A nyilasok és a kommunisták által is üldözött bíboros-hercegprímás 1975-ben, Bécsben halt meg, Mariazellben temették el. 1991-ben hozták haza maradványait és helyezték örök nyugalomra az esztergomi bazilika kriptájában. A bazilika előtti téren tízezrek vettek részt az élő adásban is közvetített gyászmisén, beszédet mondott többek között Antall József és Habsburg Ottó. Az eseménynek a nemzetközi sajtó is nagy figyelmet szentelt.

Horthy Miklós • 1993
A portugáliai száműzetésben elhunyt Horthy Miklós maradványainak hazahozatalát a Magyar Tengerészek Szövetsége kezdeményezte. Kenderesi újratemetésére ötvenezer ember volt kíváncsi, szigorúan magánemberként számos kormánytag is megjelent. Antall József miniszterelnököt felesége és fia képviselték. A temetés előestéjén a Demokratikus Charta a budapesti Vérmezőn tartott tiltakozó rendezvényt.

"utánanéztünk annak, hogy is néztek ki a magyar történelemben a nagy temetések. Például mikor Kossuthot hazahozták, az egész nyugati pályaudvart becsomagolták feketével"

Rajk László: „Számomra a temetéseken mindig a tűz jelzi az újjászületést”

Tehát eldőlt, hogy a Hősök tere lesz a helyszín, de jött a következő kérdés: azon belül hol? A Hősök terén ugyanis már nagyon sok minden történt, s így a térnek számos pontja valamit szimbolizál. És voltak praktikus megfontolások is. Például: egy ideig szó volt róla, hogy az ismeretlen katona sírja és a hét vezér közötti téren álljon a ravatal. Igen ám, de Losonczi Anna, Losonczi Gézának a lánya éppen a temetés előtt két héttel szült. Tehát szoptatnia kellett a gyereket. És egész egyszerűen nem tudtunk elhelyezni ott középen egy olyan kalyibát, fülkét, sátrat, ahova ő kétóránként visszavonulhat szoptatni. Erre persze mondhatja bárki, hogy ez nem szempont, hogy befolyásolhat ilyesmi egy ekkora jelentőségű dolgot, mi viszont azt gondoltuk, hogy ez bizony nagyon fontos, és Losonczi Anna lelkiállapota nekünk megér annyit, hogy ne középre rakjuk a ravatalt.

Ugye a Műcsarnok függőleges fala teljesen be volt borítva fehérrel, a timpanon és az oszlopok meg feketével. Ha szemben állunk az épülettel, a lépcsőn jobboldalt volt felépítve az az emelvény, ahol a beszédek elhangzottak – egy rozsdás vasból összehegesztett hajóorrszerű, roncsszerű építmény – és mellette, szintén rozsdás vasból, egy L alakú vastraverz emelkedett, rajta egy középen kiégetett fehér zászló függött. Bal oldalt pedig, megintcsak rozsdás vasból, egy furcsa alkotmány volt lerakva a lépcső oldalában, amelyben tűz égett folyamatosan, az egész szertartás alatt. Az öt koporsó pedig a szószék és az örök tűz között állt egymás mellett, fölöttük, kiemelt helyen pedig az a bizonyos üres koporsó, az 56-os mártír koporsója. Az egész lépcső le volt takarva feketével, ami a járdán és az úttesten is folytatódott, ahova az emberek lerakták a virágaikat, a rokonok, ismerősök pedig, és mindazok, akik a felkérést vagy a kijelölést elfogadták, fönt a lépcsőn álltak díszőrséget.

…mielőtt elkezdtünk volna tervezni, valóban utánanéztünk annak, hogy is néztek ki a magyar történelemben a nagy temetések. Például mikor Kossuthot hazahozták, az egész nyugati pályaudvart becsomagolták feketével. Nem beszélve arról, hogy az útvonalon, amelyen a vonat haladt, minden állomás be volt burkolva feketével. Az egy fantasztikus, mondhatnám avantgard utazó gyászszertartás volt. De utánanéztünk annak is, miféle ilyen nagyobb léptékű események zajlottak a Hősök terén. Kiderült, hogy a legnagyobb akció a Tanácsköztársaság alatt megrendezett május elsejei felvonulás volt. (…) Minden vörös és fekete volt: kicsit anarchista, kicsit agitpropos látvány. Fantasztikus volt a teljesítmény és a bátorság is, amivel meg merték csinálni. És persze az is elgondolkoztató, hogy a totalitárius eszmékre épülő politikai rendszerek számára milyen fontos a képzőművészet meg az építészet.

(Mihancsik Zsófia interjúja Rajk Lászlóval. Részlet)

„Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk, mai fiataloktól a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz – vagy ki tudja hány – évünk is ott fekszik.”

(részlet Orbán Viktor beszédéből a Hősök terén, 1989. június 16-án)

A Hősök tere 1919. május 1-jén. A szobrokat vörös drapériával takarták el, Árpád vezér szobra fölé Marx alakját helyezték, két oldalán vasmunkással és bányamunkással. Gábriel arkangyal oszlopát úgy takarta el a lepel, hogy obeliszkformát hozzon létre.

FORTEPAN / Berkó Pál

1989 június 16., Hősök tere, Műcsarnok. Rajk László és Bachmann Gábor látványterve. Fotó: Jávor István 

FORTEPAN

Az 1956 utáni megtorlás áldozatai közül a 301-es parcellában nemcsak politikai vezetők nyugszanak, de Budapest különböző városrészeinek legendás felkelői, mint Angyal István, Iván Kovács László, Dudás József, Szabó János (Szabó bácsi). Az egyik legutolsó áldozat Nickelsburg László volt, akit 1961 augusztusában végeztek ki, a legfiatalabb pedig Mansfeld Péter, akinek halálos ítéletét 18. születésnapját bevárva hajtották végre.

(A 301-es parcella. www.parkerdo.hu)

A Történelmi Igazságtétel Bizottság 1989-es pályázatán nyertes szobrász, Jovánovics György emlékműve. (Elkészült: 1992. június)

"56 halottai politikai értelemben halálosan eltérő emberek voltak: ateista és hívő, marxista és nem marxista, baloldali és jobboldali, internacionalista és nacionalista"

Jovánovics György: „… amit ott építettem, az nem politikai mű. Halálmű”

…A 301-es parcella emlékműve nem politikai mű. (…) A 301-es parcella emlékműve nem a politikáról szól, hanem a halálról. Formai értelemben tényleg új – büszke vagyok rá, hogy ezt mondják, mert semmi más célom nincs, mint hogy olyat csináljak, ami még nem volt –, valami olyasmit mond a halálról, amit szobrász így még ki nem mondott, de nem 56-ról beszél. Hanem arról, hogy ezek kivégzett emberek. Négyszáz embert kellett ott eltemetni. Rájöttem, hogy 56-ot elintéztük a Hősök terén, több százezren. Meg elintéztük, mikor azt mondtuk, hogy ez forradalom, és fejet hajtott tízmillió ember. De nekik sírhelyet csinálni, az sírszobrászat, tanatoplasztika, ott a halálról kell igazat mondani. (…)

És megéreztem azt is, hogy a terv nem szolgálhat egyetlen politikai irányt sem. Nem szolgálhat például csak Nagy Imrének. Mert akkor mi van azzal az 56-os, a 301-es parcellában fekvő emberrel, aki az utcán esett el, és mondjuk nem szerette Nagy Imrét? Jobboldali ember volt, de mégis a forradalomban esett el. És akkor elkezdtem elemezni, hogy ez tulajdonképpen olyan tömegsír, ahol nem egyívású emberek fekszenek. Politikai emlékmű lehet a communardok emlékműve a Pere Lachaise-ben, mert akiket ott a falnál agyonlőttek, mind a feudalizmus vagy a monarchia ellen mentek az utcára, múltjuktól és származásuktól függetlenül. Azt a helyet egy egységes politikai jellel meg lehet jelölni, nevezetesen vörössel, egy plebejusi jellel, és persze nem nemes lovagi emlékmű kell oda, mert ők kisemmizett városi proletárokként harcoltak. A katini erdőben világos, hogy lengyel katonatisztek az áldozatok, tehát a lengyel katonaság jelével lehet oda politikai emlékművet csinálni. De 56 halottai politikai értelemben halálosan eltérő emberek voltak: ateista és hívő, marxista és nem marxista, baloldali és jobboldali, internacionalista és nacionalista. Én egyiknek sem akarom minősíteni sem a valláshoz, sem a politikához való viszonyát – egymáshoz képest esetleg ellentétes oldalon lennének ma –, mert az a lényeg, hogy 56 huszonvalahány napjában egyetlen dologért, egy idegen hatalom ellen, közösen hajlandók voltak fellépni. A közös tehát a szabadság vágya volt. De a szabadság emlékműve nem temetői téma, mert a szabadság evilági fogalom.

(Mihancsik Zsófia interjúja Jovánovics Györggyel. Részlet)

“Mondd meg Ferinek, nem kelek föl, itthon maradok, csináljátok a történelmet nélkülem.”

(Dr. Donáth Ferencné Bozóky Éva)

"Hát igen, alakulhattak volna szebben is a dolgok. Amikor álmodoztunk, nem erről álmodoztunk."

Kántor Péter: Ahogy zuhog

Ezek a 2010-es évek, hát igen,
alakulhattak volna szebben is!
Vagy túlértékeltük megint, szokás szerint,
a lehetőségeinket, helyünket a világban?
Hogy itt mi megy! – a nagymamát idézem,
zuhogott az eső, kora ősz lehetett,
az erkélyen állt, nézte, ahogy zuhog,
valamikor a kilencszázötvenes évek végén.
Mögötte karnyújtásra egy világháború,
meg egy levert felkelés, egy forradalom.
Vaksin bámult előre, az esőbe,
amelyben ott rejtőzött mégis valahol
a láthatatlan, ronggyá ázott reménység,
hogy lesz ez jobb is, csak ki kell várni.
Lehet, hogy sokat kell várni, de van időnk,
nekem legalábbis nagyon sok időm volt,
tíz év vagy száz, mit számít, akármennyi,
kivárjuk, persze hogy kivárjuk, nem igaz?
Mint a 23-as villamost, ami befordul a sarkon,
és pontosan az iskola előtt tesz le.
És mialatt vártunk, elszántan, reménykedve,
mindenki rohant a dolga után, én is,
annyi házifeladatom volt, alig győztem
ébren álmodozni és latolgatni hosszan,
mit kéne tenni, mit nem, s hogy volna jó, a legjobb.
Aztán a nagymama már nem volt sehol, amikor
a puha diktatúrából, amely ahogy puhult,
úgy lett egyre elviselhetetlenebb, egyszer csak hopp,
átléptünk – mint egy árkon? küszöbön? rozsdás,
lyukas drótkerítésen? – a demokráciába.
Hát megérkeztünk! Tiszta Amerika! Vagy mégse?
Loholt mindenki, hogy az időt le ne késse,
ez volt a szovjet típusú államszocializmus vége,
ami úgy indult, mint egy világmegváltó vallás,
és úgy végződött, mint egy abszurd dráma,
benne halottaskocsit éljenző boldog násznép.
Lapozzunk, mondta az Úr, és bólintott az ördög.
Ez volt az állami tulajdon széthordásának ideje,
az újraelosztások és a szemfüles tolvajlások ideje,
ami utóbb még megismétlődött párszor.
Láttuk, ahogy villámgyorsan kibelezik a közöst,
mint elejtett nagyvadat az oroszlánok meg a hiénák,
és nézte az apám némán, ahogy viszik a részét,
az övét is meg a másét is, de ő öreg volt már,
talán eszébe jutott az államosítás is, azok az évek,
a kihuzigált fiókok, a kulcsok átadása, átvevése,
az se lehetett cuki, ez se volt az.
Akkor az ég alja véres, most csak sáros,
de majd alakulnak a dolgok, ki kell várni,
nem igaz? Ne törődj vele, menj csak, apa!
És csak várunk elszántan, várunk egyre,
mint a Nyugati téri aluljáróban a hajléktalanok,
ott lent a pokrócokba bugyolált szakállas alvó babák,
a fal mellett a két népdalokat harsogó koldus,
a lépcsőnél a vénséges vén cigány hegedűs,
meg a sok árus, drogos, rendőr, hittérítő, kurva.
És az ország élén Gazda, és az ország nyakán póráz,
és liheg és fújtat az ország; szedd a lábad, ország!
Majd csak jut valami jó neked is előbb-utóbb,
csak ne piszkáljanak folyton a szabadsággal,
hogy így mamelukok, meg úgy mamelukok,
tudod te, milyen a gazdátlan eb sorsa!
Hát igen, alakulhattak volna szebben is a dolgok.
Amikor álmodoztunk, nem erről álmodoztunk.
Ha vártunk valamit, és hogy ne vártunk volna,
nem azt, hogy a Ságvári Endre útból Vasút út lesz,
hogy egy nap volt-nincs, eltűnik a Moszkva tér,
eltűnik Roosevelt, és eltűnik a Somogyi Béla utca.
Egyébként ki volt egyáltalán az a Somogyi Béla?
Egy szociáldemokrata újságíró a Népszavából,
nem mellesleg még zsidó is, úgy kell neki,
akit 1920-ban fehérterroristák vertek agyon,
most meg szobrot állítanának Hóman Bálintnak,
a hírhedt zsidótörvények egykori élharcosának,
és a Köztársaság tér új neve II. János Pál pápa!
Most az akadémiai névbizottság ajánlása szerint
a Felszabadulás mint elnevezés szigorúan tilos,
az Úttörő név tilos, tilos Gorkij neve,
és Károlyi Mihályé is, Horthy Miklós azonban,
bár politikájának megítélése némileg vitatott még,
utcanévként megfontolásra alkalmas lehet.
Itt tartunk ma, 2015-ben.
És ez egy ilyen vers, tetszik vagy sem,
ami ezekről az utcanevekről is szól, kell hogy szóljon,
az egész elhazudott, megtagadott múltról,
benne a halottainkról, elmocskolt álmainkról,
és az elpackázott lehetőségről, amit mi packáztunk el,
amikor egy percre azt hittük, megérkeztünk,
messzi földről, hosszú vándorlás után,
pedig csak mint a migránsok a Keleti pályaudvarra
ezen a forró nyáron, szomjasan, idegenül.
De lesz ez jobb is, ugye? Csak ki kell várni!
Lehet, hogy sokat kell várni, de van időnk,
tíz év vagy száz, mit számít, akármennyi,
kivárjuk, persze hogy kivárjuk, nem igaz?
Mint a 23-as villamost, ami befordult a sarkon
valamikor a kilencszázötvenes évek végén,
és csilingelve és csörömpölve
pontosan az iskola előtt tett le.

SZÍNLAP

A NEMZET ÖZVEGYE

ÖZVEGY   –   Für Anikó
FIÚ   –   Borsi-Balogh Máté
SZERETŐ   –   Kerekes Éva
ELVTÁRSNŐ / TÖRTÉNÉSZ   –   Csákányi Eszter
DOKUMENTUMFILMES   –   Bíró Kriszta
SÍRÁSÓ / PAP / CELLATÁRS / ORVOSSZAKÉRTŐ   –   Nagy Zsolt
NÉNI / BELÜGYES ÖZVEGYE   –   Voith Ági m.v.
REZIDENS   –   Józsa Bettina
OPERATŐR   –   Vincze Alina m.v. / Pantyi Petra m.v.

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Dramaturg-gyakornok: Oltean Márk e.h.
Díszlet: Schnábel Zita
Jelmez: Szlávik Juli
Jelmeztervező asszisztens: Abed-Hadi Lili
Zene: Kákonyi Árpád
Videó: Vincze Alina
Fénytervező: Baumgartner Sándor
Súgó: Kanizsay Zita
Ügyelő: Sós Eszter
A rendező munkatársa: Érdi Ariadné

Írta és rendezte: KELEMEN KRISTÓF

Bemutató: 2022. június 16.

 

Köszönet: Bakonyi Alexa, Bartos Ági, Egyed Bea, Érdi Ariadné, Gál Gabriella, Kádár Kinga, Neudold Juli, Schnábel Zita, Szakács Eszter, Tenki Réka, Tóth Réka, valamint Bagi Andrea, Frank Mónika, Jákfalvi Magdolna, Kiss Bernadett, Kovács Erika, Lázár Éva, Patonay Anita

Fotók, archív képek: Vincze Alina, FORTEPAN

FORRÁSOK

Csiszér Béla – Sári Gusztáv: Történelem az általános iskola 8. osztálya számára. Tankönyvkiadó, Budapest, 1979., 15. kiadás

Ember Judit: Menedékjog – 1956. A Nagy Imre-csoport elrablása. Szabad Tér Kiadó, 1989.

Ez már a kommunizmus, vagy lesz ennél még rosszabb is? Hal(l)hatatlan politikai viccek az 1948-1988 közötti időkből. Szerkesztette: Homa János

Gyáni Gábor a Történelemtanárok Egyletének Mire emlékszünk? című konferenciáján elhangzott előadásának írásos változata

Jovánovics György: „… amit ott építettem, az nem politikai mű. Halálmű”. Mihancsik Zsófia interjúja Jovánovics Györggyel. Budapesti Negyed 3. (1994/1)

Kőrösi Zsuzsanna – Molnár Adrienne: Titkokkal a lelkemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa. 1956-os Intézet, Budapest, 2000.

Dr. Pajcsics József: Nagy Imre és mártírtársai sírhelyének felkutatása (1988-1989). Rendészeti Szemle, 1993/10.

Rajk László: „Számomra a temetéseken mindig a tűz jelzi az újjászületést”. Mihancsik Zsófia interjúja Rajk Lászlóval. Budapesti Negyed 3. 1994./1. 

Susan Sontag: A fényképezésről. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1999.

Szophoklész: Antigoné. Fordította: Trencsényi-Waldapfel Imre 

Vásárhelyi Mária: Valahogy megvagyunk. Snagovi emlékkönyv. Ab Ovo Kiadó, 2019.

Román kommunista vezetők Snagovban, 1965 május 1-én című fénykép forrása: http://fototeca.iiccr.ro/ Fototeca online a comunismului românesc, photo #A007, 7/1965. Szerző ismeretlen

IMPRESSZUM

Örkény István Színház Nonprofit Kft.
Felelős szerkesztő: Mácsai Pál
Szöveg: Ari-Nagy Barbara, Marton Orsolya e.h., Oltean Márk e.h. (Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem)
Előadásképek: Horváth Judit
Plakát, kiadvány: Nagy Gergő
Online műsorfüzet: Hudáky Rita

ozvegy16
Top