MOLNÁR FERENC: LEVELEK A BÖLCSÉSZRŐL


I.
Édesem,
ma csak röviden írok neked, mert nincs időm és ő ma megint itt volt és latinra tanította az öcsémet és oly szépen mondja a latin szavakat, mintha rosszul beszélne franciául és én átmentem a szobán és ő azt mondta jó napot és én feleltem jó napot és kiszaladtam és a másik szobában Grieget játszottam és hallottam, amint egyszerre csak elkezdett csöndesebben latinozni és akkor én is csöndesebben játszottam Grieget és ő még csöndesebben mondta a latint és, akkor én egészen csöndesen játszottam Grieget és ő már akkor olyan halkan latinozott az öcsémmel, hogy én nem is hallottam semmit és ez volt az egész és én most nem tudom, szerelmes vagyok-e belé, azt hiszem nem, nem, nem vagyok szerelmes, ámbár ezen érzelem csak csalóka remény és én tulajdonképpen biztosan nagyon szerelmes vagyok, ámbár ő egy egyszerű házitanító és én egy magas rangú ügyvéd lánya; vagyok, egy mélység választ el bennünket egymástól, és ő nem meri pillantását hozzám felemelni,
csókol Elza.

II.
Édesem,
legutóbb csak röviden írhattam neked, most hosszasabban írhatok azt hiszem mégis szerelem zárom soraimat mert nincs időm,
csókol Elza.

III.
Édesem,
most már egészen biztos, hogy szerelem, mert ha nem az, igazán nem tudom, hogy micsoda, mert ma is átmentem a szobán mikor házitanította az öcsémet és azt mondta: érdekli önt a latin? nem, mondtam én, mert a latin egy holt nyelv, de azért, mondta ő, lehet szeretni ezen nyelvet, mondom én: tudja isten, mondja ő: de gustibus non est disputandum, egészen szépen beszélte ezt latinul, mondom én: ez is latin? mondja ő: attól függ, ki mondja, mondom én: hogy érti ezt, mondja ő: szép piros ajkairól ez is latin, mondom, én: hogy gyön maga ahhoz nekem ilyet mondani, mondja ő: ezer bocsánat, mondom én: ez egy szemtelenség, és ha még egy kis latint akar tőlem, hát impertinencia és kimentem és szívdobogást kaptam és úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem, valaki kopogtat az ajtón és azt mondtam: szabad, pedig csak a szívem dobogott és ő mégis csak egy egyszerű bölcsész és én egy magas rangú ügyvédlány vagyok,
csókol Elza.

IV.
Édesem,
mikor ma kimegyek a konyhába már fél hat volt és vége volt a latin órának és ilyenkor a házitanító mindig veszi az előszobában a kabátját én ezt mindig a konyhából nézem az üvegajtón át hát ma is kimegy az előszobába és veszi a kopott téli kabátját a fogasról és akkor a Mari, a mi szobalányunk szintén az előszobába ment és segítette neki a kabátját és én az üvegajtón néztem ezt, bár ne néztem volna egy üvegajtón, hanem bár néztem volna egy faajtón, mert akkor nem láttam volna, hogy egyszerre csak mirnix dirnix azt mondja a házitanító a Marinak: magának szép piros ajka van cicám és megcsókolta őt és a Mari mondta: maradhasson a fiatal úr és ő mondta: szép vagy cica van már szeretőd? és az undok mondta: nincs és a bölcsész mondta: adj egy csókot egy utolsót és a gyalázatos adott neki egy csókot és így ajkaztak és szájaztak és én azt mondtam magamban az életnek nincs többé értéke a számomra nézve és vége,
csókol Elza.

V.
Édesem,
ma olyan hidegen mentem át a szobán, mikor latint tanított, hogy megijedt, rám nézett és szépen köszönt és én nem köszöntem vissza és miért nem köszöntem vissza?
csókol Elza.

VI.
Édesem,
ma találkoztunk az előszobában mikor délután jött órát adni és nehogy azt hidd, hogy vártam rá ottan, mert megvetem, mint egy kutyát, de az előszobában sötétebb van, mint a szobában és ez az én hangulatomnak jobban megfelelt tehát ott ültem kettőtől fél ötig, akkor jött és köszönt és én nem köszöntem vissza és egész hidegen mondtam neki: jó napot kedves tanár úr hozta isten úgy hogy rögtön észrevette hangom hidegségét és kérdezte: talán haragszik rám, talán vétettem valamit, ó nem mondom én, de mert ön olyan hideg hozzám, mondja ő, mondom én: gondolja? mondja ő: talán a piros ajkak miatt még mindig, mondom én: nem tudom és tényleg nem is tudtam, hogy az én piros ajkaimról volt-e szó, vagy a Mari piros ajkairól és egyszerre felkiált ő: majd megmutatom én magának, hogy kell nőkkel bánni és nekem ugrott és megölelt és megcsókolt a szájamon és mondom én: de tanár úr, de tanár úr, de tanár úr, de tanár úr, de tanár úr, hiába, ő tovább csókolt minden de tanár úr után, mondom én: mit gondol kegyed, hogy gyön maga ehhez és menjen, csókolja a szobalányt maga paraszt és takarodjék mert kidobatom és bőgtem mert lelkem mélyén azonban szeretem őt és ő bement és az öcsémmel olyan hangosan tanulta a latint, hogy már majdnem ordítás volt és én a másik szobából mindent hallottam és Grieget játszottam nagyon erősen, hogy ne halljam a latint, de hiába, mert ők még hangosabban latinoztak és én még erősebben játszottam Grieget és ők még jobban ordítottak és én még erősebben ugráltam rá a kezemmel a zongorára, mire a mama bejött és mondta: megőrültél gyermekem, mert ha nem őrültél meg, ha csak egy pofont akarsz, azt kaphatsz, és akkor a keserűség feljött bennem a torkomra és sírni kezdtem és erre a másik szobába csend lett és abbamaradt a latinozás és én éreztem hogy most hallgat és részvétet érez irántam és csókol Elza.

VII.
Édesem,
én belátom, hogy nekik igazuk van a szobalánnyal kettőjüknek ők a nép egyszerű gyermekei, akiknek joguk van egymást szeretni és ő úgyis hiába néz fel hozzám magas rangú házilányhoz a völgyből mert ő egy egyszerű bölcsész aki pénzért latint bifláztat és magoltat az öcsémmel és elhatároztam, hogy véget vetek ennek a kínlódásnak mert szeretni nem szeretem már, csak inkább tisztelem őt és sírok egész éjjel és nem tudok a szobalány szemébe nézni, ami még nem volna baj, de a piros ajkába se tudok nézni, ami már baj, mert attól megreped a szívem, pedig hiába, mert én magas rangú vagyok és ő alacsony rangú és itt csak az erőszak segít mondok magamban, nemesnek nem nagyon nemes a dolog, de meg kellett tennem, elmeséltem az anyámnak, hogy mikor a kabát segítve lett, megcsókolta a cselédet és az anyám behívatta a cselédet és kirúgta, nem lábbal, csak erkölcsileg, a Mari el is ment és az apám behívatta a házitanítót és szintén kirúgta, szintén nem lábbal, szintén csak erkölcsileg és most egy másik Mari van, Teréznek hívják és roppant csúnya és másik bölcsészünk van, nem is bölcsész, hanem jogász és még rondább, mint a Teréz és nekem nagyon fáj a dolog és, mert mikor a bölcsész elment, olyan szemekkel nézett rám mint egy haldokló kutya a haldokló gazdájára és oly szomorúan köszönt mint egy haldokló kutya a gazdája sírján és én alig tudtam magamat visszatartani, de nem sírtam, csak később a szobában, így végződött a tragédia és még mindig ajkaimon ég csókja és ha van Gondviselés, sohasem fognak mint egyszerű bölcsész és egyszerű cseléd egy háznál találkozni, mert én örökre elválasztottam őket ha az enyém nem lehet, másé se legyen nem mintha Marira féltékeny volnék, a világért sem, hanem mert érzem, hogy mint magas rangú soha nem lehettem volna az övé és úgy kell neki, még ha megreped is a szívem és ha utána halok, ha ő meghal, bánom is én, az öcsémnek már úgyis megvolt a kára mert az új tanító miatt latinból megbukott és én közönyös vagyok, ülök a szobámban és Grieget játszom, mialatt a másik szobában az új tanító latinozik és én lehunyom a szememet és azt hazudom magamnak, hogy ez még a régi és szomorú vagyok, de már nem sokáig leszek, ámbár csókja ég ajkamon, de hiába, soha nem lehettem volna az övé,
csókol Elza.

Top