iram@orkenyszinhaz.hu

RACINE

ANDROMAKHÉ

ORESZTÉSZ SZERETI HERMIONÉT, AKI SZERETI PÜRRHOSZT, AKI SZERETI ANDROMAKHÉT, AKI SZERETI HEKTÓRT, AKI HALOTT

Ami az angol drámában a szenvedély, a spanyolban a becsület, az a francia klasszikus tragédiában a szerelem. Racine-nál a szerelem nem az értelem dolga, hanem igazi szerelem; Mauriac szerint darabjaival új fejezet kezdődik a szerelem történetében. A költők eddig ugyanis abban a fikcióban éltek, hogy az imádott lényt, ha hosszantartó epekedéssel is, ha súlyos megpróbáltatások árán is, de végeredményben feltétlenül meg lehet hódítani; Racine az első, aki felismerte és tragédiává súlyosbította azt, hogy a szerelmes annak szemében, aki nem szereti viszont, egyszerűen levegő, nem is létezik: Pyrrhus hiába imádja Andromaque-ot, Hermione hiába imádja Pyrrhust, Orestes hiába imádja Hermione-t – a szívek közt áthidalhatatlan örvény fekszik, csak beléhullani lehet, tragikusan. A klasszikus kimértségen és rétorikán keresztülzúg a szenvedély alvilági és véres folyója.

Szerb Antal: A világirodalom története

„Racine ugyanolyan hamar kimegy a divatból, mint a feketekávé.” *

* A mondatot Voltaire Madame de Sévignének tulajdonítja, így került be a köztudatba, de hogy valóban tőle származik, az nem bizonyítható.

VERGILIUS

→ AENEIS (III. ének)

Épírus kikötőit számláljuk, behajózunk
Cháoniába, magas Buthrótum a cél, el is érjük…
Ünnepi gyász-tor közben rálelek – Andromachéra:
Hector üres, zöld gyepből emelt sírjához a holtak
Szellemeit szólítja fel épp, áldozva porának,
S még két oltárt is szentelt, hogy azokra boruljon…
Földre szegezve szemét, halk hangon suttog e szókra:
»Egy boldog nő volt, Priamus szűzlánya, közöttünk,
Kit meggyilkoltak meredekfalu Trója tövében,
Ellenség sírján – őt nem sorsolta ki senki,
S győztes urat rabnőként ágyában sose látott!…
Elhamvadva hazánk, sok mély tengert mi bejártunk,
S tűrtük a büszke Achillés-sarj gőgjét, ifijonti
Dölyfét, s én: gyereket szültem, mint ágyasa; csakhogy
Ő lacedaemón nászt áhítva, a Léda-virágot,
Hermionét…
Rá ezalatt, az elorzott lányért nagy szerelemre
Fellobbant, bűnök furiái gyötörte Orestés,
Ősei oltáránál csapdát vet, s el is ejti.

Lakatos István fordítása

RACINE

→ ELŐSZÓ AZ ANDROMACHÉHOZ

Íme, néhány verssorban e tragédia tárgya. Íme a szín, a cselekmény, mely benne történik, a négy főszereplő, sőt, a jellemük is. Kivéve Hermionét, akinek féltékenységét és dühkitöréseit eléggé élesen ábrázolja Euripides Andromachéja.

Úgyszólván ez az egyetlen vonás, amit ettől a szerzőtől kölcsönöztem. Mert az én tragédiám, noha ugyanazt a címet viseli, amit az övé, tartalmilag nagyon különbözik amattól. Andromaché Euripidesnél Molossus életéért reszket, aki Pyrrhustól származó fia, és akit Hermioné az anyjával együtt meg akar öletni. Itt azonban nincs szó Molossusról. Andromaché nem ismer más férjet, mint Hektort, se más fiút, mint Astyanaxot. Hitem szerint e tekintetben ahhoz az eszmei képhez alkalmazkodtam, amely bennünk e hercegnőről manapság él. Akik hallottak Andromachéról, többségükben csak úgy ismerik, mint Hektor özvegyét és Astyanax anyját. Eszükbe sem jut, hogy más férjet vagy, hogy más fiút szeretne. És kétlem, hogy Andromaché könnyei azt a hatást tették volna nézőim szellemére, amelyet tettek, ha más fiúért omlottak volna, mint akit Hektornak szült.

Igaz, hogy kénytelen voltam Astyanaxot kissé tovább éltetni, mint ameddig élt; azonban olyan országban írok, ahol nem fogadhatták rosszul ezt a szabadságot. Mert ki nem tudja, hogy Hektornak ettől a fiától származtatták régi királyainkat, és hogy régi krónikáink, hazájának pusztulása után, megmentik e fiatal herceg életét s őt magát monarchiánk megalapítójává teszik?

Szabó Lőrinc fordítása

Az Andromachét 1667. november 17-én mutatták be a király színészei. Racine huszonnyolc éves volt ekkor, és a darab sikere meghozta számára a hírnevet és az Udvar megbecsülését. A következő évtizedben írta meg nagy tragédiáit (Britannicus, 1669; Berenice, 1671; Bajazid, 1672; Iphigenia, 1674; Phædra, 1677). 1672-ben az Akadémia tagjai közé választotta. 1689-ben és 1690-ben két bibliai témájú darabbal (Eszter, Atália) búcsúzott a drámaírástól. Élete végén elfordult a színháztól, kibékült fiatal korának tanítómestereivel, a janzenistákkal és megírta a Port Royal történetét. 1699-ben halt meg.

janzenizmus – a kálvinizmus elveihez közelálló reformmozgalom a katolikus egyházon belül a 17–18. században, amely főleg Franciaországban terjedt el. Főbb alapelvei közé tartozott a művészetellenesség, az akaratszabadság tagadása és a predesztináció tanának vallása. Hívei közt találjuk a kor nagy gondolkodóját, Pascalt, és a fiatal Racine-t, akit a janzenisták neveltek híres iskolájukban, a Port Royalban.

PASCAL

A SZÍNHÁZRÓL ÉS A SZERELEMRŐL

A keresztényi élet szempontjából minden nagy szórakozás veszélyt jelent; de az ember kitalálta szórakozások közül egytől sem kell annyira tartanunk, mint a színháztól. Oly természetesen és oly árnyaltan ábrázolja a szenvedélyeket, hogy ezzel felszítja őket, és hasonlókat ébreszt szívünkben, mindenekelőtt a szerelem szenvedélyét; főleg akkor, ha rendkívül szűziesnek és roppant tisztességesnek festi. Mert minél ártatlanabb színben mutatja magát a szerelem az ártatlan lelkeknek, annál könnyebben ejti őket hatalmába; hevessége hízeleg önszeretetünknek, azonnal vágy ébred benne, hogy a rendkívül élethűen ábrázolt érzelmekhez hasonlókat idézzen fel ő is; ugyanakkor azzal nyugtatjuk meg lelkiismeretünket, hogy a színpadon látott érzelmek tisztességesek, s valóban el is oszlatják a tiszta lelkek aggodalmait, akik azt képzelik, nem eshet folt erkölcsükön, ha ilyen szemérmesnek vélt szerelemmel szeretnek.
Így aztán a színielőadásról távozva szívünk csordultig van a szerelem minden szépségével és édességével, lelkünk és értelmünk annyira meg van győződve ártatlanságáról, hogy immár készen is áll első érintésére, vagy inkább az alkalom keresésére, hogy ő is ilyeneket ébresszen másnak a szívében, s ugyanazokban a gyönyörökben részesüljön, ugyanolyan áldozatokat hozzanak érte is, amelyeket oly tökéletes ábrázolásban látott a színpadon.

Pődör László fordítása

ANTOINE VITEZ

A KLASSZIKUSOKRÓL

Ha valaki „leporolásról” beszél, akkor azt hiszi, hogy a por felhalmozódott valamin: egy érintetlen tárgyon, amelyet valaki elhagyott, s amelyet a megtisztítás és fényezés után valaki újra megtalálhat. Pontosan ez történik a műalkotásokkal is. A port ott lehet hagyni, és tenni, amit addig – a Comédie Française hosszú ideig halmozta a porrétegeket, s a port csak új réteg viasszal álcázta –, de meg lehet mást is próbálni. Többet is tehetünk a por egyszerű letörlésénél: magát a tárgyat is megváltoztathatjuk. Egy csodálatos módon megőrzött váza mindig hasznos lehet. Egy dráma egészen más. Itt maga a tárgy akkor is alapvetően átalakul, ha a szöveg teljesen érintetlennek látszik. Nem olvashatjuk ugyanúgy, ahogy azok az olvasók, akiknek írták. Amit mi olvasunk, egyfajta emlék; újra megjelenítődnek életünkben az eltorzított elemek – azaz voltaképpen az egyéni és a szociális test közötti kapcsolatok.

Jákfalvi Magdolna fordítása

Jelenet Antoine Vitez 1971-es Andromakhé-előadásából.

Jelenet Jaques Rivette Őrült szerelem (L’amour fou, 1969) című filmjéből, melyben egy színtársulat az Andromakhét próbálja. A filmben a próbák, a próbákról szóló áldokumentumfilm és az alkotók magánélete bonyolultan rétegződik egymásra.

Racine a francia nemzeti irodalmi kánonban kiemelt helyet foglal el, színpadra állítását mintegy háromszáz éven át egy alig változó, erős színházi hagyomány befolyásolta. A múlt század hetvenes éveiben Antoine Vitez rendezései hoztak áttörést a Racine-játszásban, például az 1971-ben bemutatott Andromakhé, vagy az 1975-ben bemutatott Phædra.

A bemutatón, 1667. november 18-án Andromachét Mlle DuParc játszotta harmincnégy, Pyrrhust Floridor ötvenkilenc, Hermionét Mlle Des Oeillets negyvenhat, Orestest Montfleury hatvan évesen. Az előadás legendás, szokatlan és váratlan sikeréhez két, a színházművészeten és a drámai kereteken kívül eső „médiaesemény” járult hozzá. Az egyik maga DuParc, aki a szerző iránt érzett, s még titkolt kapcsolata miatt hagyta ott Molière színházát, s játszott tragédiát. S a legenda kialakulásához hozzájárult korai halála. Titkolt, illegális abortuszban halt meg, titkolt szerelmétől, Racine-tól terhesen. Az Andromaché előadástörténetéhez még egy halál társul, Montfleury halála. 1667. december közepén Montfleury Orestest alakítva halt meg, s mindenki tudta, hogy a szerep ölte meg. Orestes rohamai, látomása, indulata, ájulása hetente többször túl nagy megterhelést jelentett. (…) A két halál az előadások recepciótörténetét formálta, s szinte rögzítette Orestes életkorát.

Jákfalvi Magdolna: Trója-repríz. Andromaché.

Jelenet az Andromakhéból
Rendezte: Muriel Mayette-Holtz,
Comédie Française, Párizs, 2010.

Racine, ha nem születik franciának, olyan drámákat ír, mint Shakespeare és kortársai. De franciának született és udvaronccá faragta a század. Legjobb darabjának, Phédre-nek váratlan bukása után évekig nem írt több színdarabot; Mauriac szerint azért, mert már kiírta magát, skálája nem lévén túlságosan gazdag. XIV. Lajos udvari történetírójává nevezte ki őt és Boileaut; magával vitte őket hadjárataiba, hogy közvetlen tanúi lehessenek dicsőségének és talán azért is, mert szórakoztatta, hogyan csetlik-botlik a két nagy könyvember a katonák között. Racine-ban pedig mind erősebbek lettek a Port Royalból hozott aszkétikus hajlamok. Színpadi múltját annyira szánta-bánta, hogy fiainak nem engedte meg, hogy betegyék lábukat a színházba és így magukat kárhozatba döntsék, apjukat pedig kompromittálják. Mert Racine megtérése egybeesik XIV. Lajos megtérésével. Az igazi udvaronc hitéletében is uralkodóját követi.

Szerb Antal: A világirodalom története

HEKTÓR HALÁLA

...kutyák s keselyűk fognak fölfalni...

Porba rogyott; s dicsekedve beszélt mellette Akhilleusz:
„Hektór, azt hitted, míg Patrokloszt kiraboltad,
hogy te magad menekülsz, és engem semmibe vettél,
mert távol voltam: te bolond, hisz sokkal erősebb
bosszúlóul a görbe hajóknál hátramaradtam,
s térdedet, íme, megoldtam; ebek s keselyűk hada tép szét
téged rútul, s őt elhamvasztják az akhájok.”
Néki sisakrázó Hektór bágyadva ekép szólt:
„Kérlek a lelkedre, s térdedre is és szüleidre,
rajtam akháj ebeket lakomázni ne hagyj a hajóknál:
vedd inkább az aranykincset meg a sok rezet értem,
mit neked édesapám és úrnő édesanyám ad:
s add ki nekik tetemem, hogy a trójai férfiak és nők
nékem, a holtnak, a máglya tüzét adják, ahogy illik.”
Görbén fölfele nézve felelte a fürge Akhilleusz:
„Sem térdemre ne kérj engem, kutya, sem szüleimre.
Bár engem magamat késztetne erőm meg a lelkem
nyers husodat falnom darabokban: olyat cselekedtél.
Most a kutyákat már nem akad, ki elűzze fejedtől,
még ha akár tízszer, hússzor mérnék ki a díjad
és idehordoznák elibém, még többet igérve:
meg ha saját tested súlyát hozná el aranyban
Dardanidész Priamosz, még úgy sem tesz kerevetre
édesanyád, aki szült, hogy majd keseregve sirasson,
mert a kutyák s keselyűk fognak fölfalni egészen.”(…)
Szólt, és csúfságot tervelt Hektór tetemével:
mert inait mindkét lábán átfúrta egészen,
sarkától a bokáig, ökörbőrt vont azon által,
s fejjel a porban hogy hurcolja, szekérre kötözte:
fölhágott maga is, fölrakta a nagyszerü fegyvert,
ostora indított, a lovak nemkésve röpültek:
por gomolyult a továbbhurcolt tetem útja nyomában,
éjszinü fürtje elomlott, egykor szép feje mélyen
porba merült: mert Zeusz odaadta a rosszakaróknak
immár, hogy megcsúfolják őt otthona földjén.

Homérosz: Iliász. Huszonkettedik ének
Devecseri Gábor fordítása

A görög néphagyományok és az e néphagyományokat továbbfejlesztő költészet két mitikus nászra vezették vissza a trójai háború csíráit. Az egyik Zeus és Léda szerelme, mely Helenének, a világ legszebb asszonyának adott életet, a másik Péleus és Thetis házassága, melyből Akhilleus, a legnagyobb görög hős született.
Néreus tengeri isten leányát, az ezüstcipellős Thetis istennőt eredetileg Zeus akarta feleségül venni, de Prométheus megjósolta, hogy Thetis fia hatalmasabb lesz apjánál. Zeus félt, hogy akkor rajta is Kronos sorsa fog beteljesedni és ezért a halandó Péleushoz, a thessaliai Phthia királyához kényszerítette. Péleus és Thetis lakodalmán az istenek is megjelentek, csak Erist, a „viszály” istennőjét tartották volna szívesen távol a fényes lakomától. De Eris aranyalmát dobott az isteni násznép közé, evvel a felírással: „A legszebbnek.” Kitört erre a viszály, három istennő, Héra, Pallas Athéné és Aphrodité vetélkedtek az almáért, míg Hermés az Ida hegyére vezette őket, hogy Paris ítélje meg, melyik a legszebb istennő.

Pierre-Narcisse Guérin: Andromakhé és Pyrrhus, 1810

Paris trójai királyfi, Priamos fia, kinek születésekor azt jósolták, hogy pusztító veszedelmet fog hozni hazájára. Ezért kitették az Ida hegyére, itt találtak rá a pásztorok, akik felnevelték. Itt, az Ida hegyén jelentek meg előtte az istennők. Parist Aphrodité ígérete megvesztegette, a szerelem és szépség istennője a világ legszebb asszonyának szerelmét ígérte az Ida hegyi pásztornak, ha neki ítéli Eris almáját. Ez az ígéret zavarta ki Parist a békés pásztoréletből. Hajóra szállt, Görögországban a spártai király, Menelaos látta vendégül. Paris visszaélt a vendégjoggal, vendéglátó gazdájának feleségét, Helenét megszöktette.
Az ázsiai királyfi tettét az egész görögség mint a maga sérelmét fogta fel. Menelaos bátyjának, Agamemnónnak a fővezérlete alatt összegyűltek az aulisi kikötőben és megindultak Trója ellen. Kilenc évig ostromolták hiába a várat, csak a tizedikben sikerült bevenni, akkor is cselvetés segítségével. A várost felgyújtották, a férfiakat megölték, az asszonyokat rabnők gyanánt vitték Görögországba.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia

George Rochegrosse: Andromakhé. 1883
Odüsszeusz kitépi Andromakhé kezéből a gyermek Asztüanaxot, hogy lehajítsa a trójai várfalról.

ANDROMAKHÉ
a müsziai Éetión király lánya, Hektór felesége. Előbb férjét kellett siratnia, majd Trója eleste és kisfiának szörnyű vége után Pürrhosz (Neoptolemosz) hadizsákmánya lett, aki Phthiába vitte. Ennek halála után az ugyancsak rabként Hellászba hurcolt Helenoszhoz, férje öccséhez ment feleségül, és Epirusz nyugati partjainál telepedtek meg. Alakjának elsősorban Homérosz Iliásza állított emléket.

PÜRRHOSZ (vagy Neoptolemosz)
Akhilleusz és Déidameia hercegnő fia, Epirusz királya. Akhilleusz anyja, hogy kicselezze a jóslatot, amely szerint fia meghal a trójai háborúban, nőnek öltöztetve a szküroszi király, Lükomédész udvarában rejtette el Akhilleuszt. Ekkor fogant Akhilleusz és Déidameia királylány fia. A fiút először Pürrhosznak nevezték, mert a nőnek álcázott Akhilleusz ennek a névnek a női változatát (Pürrha) használta.

ASZTÜANAX – Hektór és Andromakhé fia. Apjától a Szkamandrosz nevet kapta a Trója mellett húzódó folyó után, a nép azonban Asztüanaxnak, azaz a város fejedelmének nevezte. Trója elestekor a még gyermek Asztüanaxot Neoptolemosz (a mítosz más változata szerint Odüsszeusz) kiragadta Andromakhé kezéből, és a mélybe hajította a várfalról. Egy késői hagyomány szerint Asztüanax nem halt meg, hanem elmenekült, és Aszkaniosszal együtt egy új Tróját alapított.

HEKTÓR – trójai herceg, Priamosz király és Hekabé legidősebb gyermeke, Parisz és Kasszandra bátyja, Apollón kegyeltje, a trójaiak vezére. Küzd a legvitézebb görög hősökkel, megostromolja a görög tábort, felgyújtja a görögök hajóit s megöli Patrokloszt. Akhilleusz, hogy Patrokloszért rajta bosszút álljon, párbajra hívja Hektórt, akit hosszú harc után legyőz. Holttestét kocsijához kötözi, és a város falai körül hurcolja. Akhilleusz végül a holttestet Zeusz parancsára visszaadja Priamosznak, aki ünnepélyes temetést rendez neki.

ORESZTÉSZ – mükénéi királyfi, Agamemnón és Klütaimnésztra fia. Mikor anyja és Aigiszthosz megölték apját, az ő élete is veszélyben forgott, de húga, Élektra és a dajkája segítségével sikerült elmenekülnie. Hét év múltán barátjával, Püladésszal titkon visszatért Mükénébe, és Élektra segítségével megölte apja gyilkosait. Az anyagyilkosság miatt a lelkifurdalás megtestesítői, az Erinnüszök üldözték; ekkor a Delphoi jósdához fordult, amelytől már korábban megkapta tettéhez a jóváhagyást. Apollón a jósnő szavain keresztül a tauroszok földjére küldte a kherszonészoszi Artemisz szoborért, amit sikerült is elhoznia, s közben föllelte holtnak hitt nővérét, Iphigeneiát. Mükénében megölte Aigiszthosz fiát, a bitorló Alétészt, s elfoglalta végre apja trónját. Ő Hermionét vette feleségül, Püladész pedig, aki minden útjára hűségesen elkísérte, Élektra férje lett.

HERMIONÉ – spártai királylány, Menelaosz és Helené lánya. Anyja korán cserbenhagyta, amikor megszökött Parisszal; Menelaosz a trójai háborúba indulva a gyermeklányt sógornőjére, Klütaimnésztrára bízta. Bár zsenge korától Oresztésznek szánták, Menelaosz a trójai háborúban Pürrhosznak ígérte, s hazatérve hozzá is adta feleségül. Mivel nem született gyermeke, Hermionéban féltékeny harag ébredt Andromakhé iránt, aki férje rabnőjeként gyermeket szült neki (lásd Molosszosz), s ura távollétében az életükre tört, de Péleusz közbelépése meghiúsította terveit. Utóbb Pürrhosz Oresztész kezétől esett el, s ekkor Hermionét Oresztész vette feleségül. Gyermekük is született, Tiszamenosz.

JÁKFALVI MAGDOLNA

TRÓJA-REPRÍZ. ANDROMACHÉ

Trója pusztulása után egy évvel vagyunk, látszólag senkit nem köt semmi a múlthoz. Az apák meghaltak, a nagy generáció után itt a második generáció szerepel, ráadásul igen tiszta hatalmi helyzetben: nem kell az apákkal harcolni. S ez a tiszta dramaturgiai helyzet a tragédia tárgya, hiszen ez a nemzedék egy éve csak arra vár, hogy végre tehessen valamit. Hermioné várja, hogy Pyrrhus elvegye, Pyrrhus várja, hogy Andromaché hozzámenjen, Orestes várja, hogy valamilyen indokkal Hermioné közelébe kerülhessen.

Ez Racine darabjának induló szituációja, de ez rögtön kijelöli a szöveg értelmezési modelljeit: a trójai háború után egy évvel a hősök gyermekei kamaszok. (…) Egyedül Andromaché idősebb náluk, hiszen Hektor özvegyeként ő az egyetlen, aki az első generációhoz tartozik. A Racine-játszás hagyománya teljesen felülírta a szituáció generációs értelmezését, de Pyrrhus minden bizonytalansága, tétovasága, kirobbanó indulata, Hermioné kontrollálhatatlan dühe, veszélyes manipulációi, Orestes hisztérikus szerepe Pyrrhus megölésében, mind-mind az éretlen személyiség problematikáját hordozza. (…)

Racine a második generációban születettek történetét írja meg az elsők értékrendje felől nézve. A második generáció a múlt nyelvét beszéli, nemcsak elvárásaikban, viszonyaikban, de nyelvükben is a múlt szerkezetei sejlenek fel. Ez a generáció tehát játszmázik, s az átmenet korszakában, mely itt Racine-nál egyszerre a háborúból a békébe, a kamaszkorból a felnőttlétbe történő átmenet, az atyák nyelve irányítja a diskurzust.

ROLAND BARTHES

AZ APA

Ki ez a másik, akitől a hős nem tud elszakadni? Elsősorban – azaz legfőképpen – az Apa. Nincs tragédia, amelyben valóságosan vagy virtuálisan ne lenne jelen. Nem feltétlenül a vér vagy a biológiai nem határozza meg, sőt nem is a hatalom; létének alapja az elsőség: aki utána jön, őbelőle ered és elkerülhetetlenül köti a hűség. Az Apa a múlt. És mivel távolról sem attribútumai definiálják (vér, autoritás, kor, nem), tényleges és örök, abszolút Apa; a természetin túli ős-adottság, visszavonhatatlan: a volt van, ez a racine-i idő állapota; s Racine-nál természetesen ez az azonosság a kitörölhetetlenségre, jóvátehetetlenségre szánt világ balvégzete is egyben. Az Apa ebben az értelemben halhatatlan: halhatatlanságát sokkal inkább a visszatérés, mint a túlélés jellemzi: Mithridates, Theseus, Amurat visszatérnek a halálból és emlékeztetik a fiút (vagy a fiatalabb testvért, a kettő ugyanaz), hogy az Apát soha nem lehet megölni. Azt állítani, hogy az Apa halhatatlan, egyúttal azt is jelenti, hogy a Korábbi elmozdíthatatlan: ha az Apa (ideiglenesen) nincs jelen, minden szétesik; ha visszatér, minden elidegenedik: az Apa hiánya hozza létre a zűrzavart, az Apa visszatérése idézi elő a vétséget.

Ari-Nagy Barbara fordítása

A MODERN RACINE

... tragikus tisztánlátás...

Racine hősei, amilyen fensőbbségesen szenvedélyesek, épen olyan fensőbbségesen tisztánlátók, okosak is. Nem elég számukra, hogy szenvednek, de tudni is akarják, hogy miért. A racine-i hősök felfokozott tragikuma épen abban van, hogy valóban tisztán látnak, sőt előre látnak mindent s mégsem tudnak segíteni. Video meliora, proboque deteriora sequor³. Mint mikor valaki lucidus fejjel, éber állapotban tanúja a saját agóniájának. Az önmagunkkal önmagunk számára történő számadás, a tragikus tisztánlátás szükséglete, Racine előtt, de még Shakespeare-nél is a monológ formájában jut kifejezésre. Racine a monológot majdnem teljesen száműzi. (Noha híres monológjai vannak, amiket mesterien tud építeni és alkalmazni.) Nem azért, mert a monológot – ahogy ma mondanók –, nem tartja „természetesnek”, igaznak, életszerűnek, hanem mert nem tartja valószínűnek! S a színszerűségnek ebből a követelményéből születnek meg a racine-i világ jelentős mellékalakjai, a sokat felhánytorgatott confident⁴-ok és confidente-ok, a dajkák, nevelők, akik társak, barátok, tanácsadók, sőt nemegyszer a hős helyett cselekvők is, akikkel a hős épúgy megvitatja a lelkiállapotát, mint Hamlet Horatioval vagy Orestes Pyladessel. Nemcsak konvencionális árnyékképek ezek a racine-i bizalmasok, hanem szinte Doppelgängerek, akik előtt s akikkel végbemegy a benső tisztánlátás processzusa.

Horváth Árpád: A modern Racine

³ Látom, mi a jobb, jól látva helyeslem; és ami rossz, követem.
(Ovidius: Átváltozások. Iason és Medeia. Devecseri Gábor fordítása)

⁴ Confident, confidente: bizalmas

SZERELMI VÉGLET

... kóros függőség...

Az egyik kérdés, amit a medicina – többek között a pszichoterápiák tapasztalata alapján – az egyik legemberibb, legegészségesebb és legüdítőbb érzelem, a szerelem ügyén feltehet, arra vonatkozik, átfordulhat-e a szerelmi szenvedély kóros függőségbe. A szerelmi szenvedély és a szerfüggőség hasonlóságára már Sigmund Freud is rátapintott: „A Soma Elixir (szerelmi bájital) [elképzelése] tökéletesen összhangban van azzal a legfontosabb intuícióval, hogy minden mámorító szeszünk és stimuláló alkaloidánk pusztán csak helyettesítői egyetlen még felfedezésre váró szernek, ami nem más, mint a szerelmi szerzés mérge” [hozzávetőleges fordítás a szerzőtől]. A szerelmes fő élménye a földöntúli öröm megtapasztalása mellett egy végletes összetartozás érzése az egyetlen másik személlyel. Napjainkban például Thomas Insel, az Egyesült Államok nagytekintélyű nemzeti mentális egészségügyi intézetének (NIMH) az igazgatója vetette fel a kérdést, hogy általánosságban véve maga a társas kötődés is nem egyfajta addiktív zavar-e. (…)

Az orvosi nevezéktanban és klasszifikációkban mindenesetre ilyen kórisme nem szerepel, önálló kórképként nem definiálták még. (…) Mégis biológiai gyökerei miatt, mivel az agyi jutalmazó rendszerre támaszkodva bontakozik ki, a szerelem elméletileg alkalmas szubsztrátum viselkedési függőség kialakításához. Függőségre pszichobiológiailag hajlamos egyének (leginkább heves, viharos kezdetű) szerelmi szenvedélye addiktív viselkedéssé válhat. Sajátos kognitív működészavarban, döntési rövidlátásban gyökerező, impulzív és kontrollt vesztő egyesülés-keresés eredményeként a túlfokozott, kényszeresen ismétlődő szerelmi együttlét öröméhez, mámorához is adaptálódhat az idegi struktúra. Az öröm/gyönyör helyét fokozatosan a sóvárgás és az együttlét hiányában fellépő stressz oldási szükséglete veszi át, a viselkedés egy öngerjesztő, önrontó körön keresztül kényszeressé válik. (…)

Leginkább, de nem csak nőknél érhető tetten, akik az őket elhagyó személy iránt nem múló szerelmet, kötődést éreznek az egyértelmű elhagyás, új partnerrel való összeköltözése dacára is, de még az ezt követően, pl. szeretőként való szégyellt kihasználás ellenére is. Az elhagyást követően évekig alkalmatlanok új érzelmi kapcsolatok felé nyitni, és vagy képtelenek átalakítani az életüket, képtelenek önállósodni, függetlenedni (egy tágabb függőségi problematika részeként a szülői családra támaszkodva), vagy ismétlődően hasonlóan egyenlőtlen, egyoldalú, elhagyással és kiszolgáltatottsággal végződő szerelmi kapcsolatokba sodródnak, sokéves gyötrődés után is csupán egyikből egy másikba.

Szendi István: Szerelmi véglet
A szenvedélyes szerelem kóros függőséggé változása

IBÜKOSZ
TÖREDÉK A TAVASZRÓL
Fénylik a birs a tavaszban, a zúgó
gyors patakok gyökerét megitatják,
s ott, hol a nimfa-sereg szűz kertje van,
újra virágzik a felragyogó pomagránát,
s búvik az új levelek hüvösében a kis fürt,
jár-kel az új venyigékben a bor már:
bennem a vágynak nyugovása, sem évszaka nincsen időtlen:
mint ahogyan lobogó villámokkal a thrák
északi szél söpör át a vidéken,
Küprisz is úgy tipor engem örökké,
néma közönnyel, olyan feketén, eszelősen,
egyre csak úgy szerelemre taszít gyermeki kortól
és ma is úr a szivemben.

Radnóti Miklós fordítása

SZAPPHO
EGY LÁNYHOZ
Istennek tartom most e fiút, mivel ott
ülhet melletted, hozzád íly közel és
nézheti arcodat és hallgathatja szerelmes
szép szavaid suhogását
meg nevetésedet is. Mert mindez neki szól.
Vágyad is. Őneki csak. Szívem fellüktet,
jajgatnék, amikor futva csak épp odanézek
rád, megcsuklik a hangom,
nyelvem összeragad számmal, bőröm alatt
lángok gyulladnak s szétfutnak bennem
nézek, nem látok, minden szürke, fülemben
vad zörejek kavarognak,
semmit sem hallok, izzadság lepi el
testemet s láz veri ki, sápad az arcom akár
ősszel a fű, a halál, úgy érzem, letelepszik
oldalamon s azután…

Faludy György fordítása

IBÜKOSZ
ERÓSZ

Ma megint szerelemmel igéz meg Erósz
epedő buja kék szeme: Küprisz erős
hálóiba ránt be csalóka varázsa,
s nincsen előle menekvés.
Már úgy remegek, ha felém közeleg,
mint diadalkoszorúsan a ló, ha kivénül, alig mer
iramló kocsival kirobogni a pálya felé.

Franyó Zoltán fordítása

ANAKREÓN
ERÓSZ MINT KOVÁCS
Kalapácsával Erósz tüzesre vert gorombán
s belemártotta szivem a jéghideg patakba.

Szabó Lőrinc fordítása

NÁDAS PÉTER

JEGYZETEK AZ ÉGI ÉS FÖLDI SZERELEMRŐL (részlet)

Micsoda ökörség.
Nem tűnt föl még soha senkinek, hogy az európai irodalom szerelmi történeteinek láttán valójában el kéne mennie a kedvünknek attól, hogy szerelmesek legyünk?
Ám ennyi vereség és pusztulás láttán is kinek ment volna el a kedve a szerelemtől?
Akkor minek mégis e roppant mennyiségű könny, vér, méreg, bosszú, gyilok, s mivégre a sok őrjöngés, téboly, sikoly, hisztéria?
Nem vagyok-e mindenkitől különböző, megtörténhet-e velem, ami mindenki mással?
Ki látta a szépség roppant tengerét? Ki kelt át rajta? Mivégre az ámítás?
Megtörténhetik-e, ami tegnap történt? Miért kéne éppen nekem a szomorúság, a kétség és a fájdalom végeláthatatlan sivatagában vándorolnom?
Vagy ténylegesen fordítva állna, s a szomorúság, a kétség és a fájdalom végeláthatatlan sivatagán kéne átvándorolnom, hogy aztán egyetlen pállott vizű tócsában véljem fölfedezni a szépség roppant tengerét?
Ilyesmiket kérdeztem magamtól, miközben fölértem a dombgerincre.
És ha így van, ha ilyen, ha másként nem megy és nem lehet, akkor inkább a halál?
Legkedvesebb szerelmes regényeink legnagyszerűbb hősei miért döntenek így?
Utána kéne nézni, mióta és miért kapcsolták az európai irodalmak a halálhoz a szerelmet?
Ilyen magától értetődő lenne ez a kapcsolat?
Aki szerelmes regényt olvas, halálra vágyik?
Szókratész és Flaubert ugyanarról az emberről beszélnek-e? S ha nem, mert nem, akkor mégse alkatuk adottságai szerint kell megkülönböztetnünk az embereket, hanem a történelmi korszakok adottságai szerint?
Orpheusz nem a halálból akarja-e visszahozni a szerelmesét? Kedves szerelmi regényeink hősei miért taszigálják szerelmesüket halálba? Ha nem ők, akkor meg ki?
Sors? Mi az? Isten? Ki ő?
Nem, Orpheusz nem a haláltól akarja visszakapni elragadott szerelmesét, hanem egy megszólítható személytől. De a mi halálunknak van-e még megszólítható személye?
Németül hímnemű, franciául nőnemű. S ez nem arra utal-e, hogy legalábbis volt ilyesmije? Valaki volt, akivel valamit meg lehetett beszélni.
Ha Júlia türelmesebb lenne, akkor Rómeónak sem kéne meghalnia?
Miért tekintettük annyi évszázadon át szépnek a boldogtalanságot, miért élvezzük mások szenvedésének látványát, ha egyszer úgy vélekedünk róla, hogy nem jó?
Nem kéne inkább mulatnunk Trisztán és Izolda ügyetlenkedésein?
És miért nincsenek se ilyen, se semmilyen szerelmes történetek többé?

DEMIS ROUSSOS

FOREVER AND EVER

Ever and ever, forever and ever you’ll be the one
That shines in me like the morning sun
Ever and ever, forever and ever you’ll be my spring
My rainbow’s end and the song I sing

Take me far beyond imagination
You’re my dream come true, my consolation
(Ever and ever forever and ever) you’ll be my dream
My symphony, my own lover’s theme
(Ever and ever forever and ever) my destiny
Will follow you eternally

Take me far beyond imagination
You’re my dream come true, my consolation
(Ever and ever forever and ever) you’ll be the one
That shines in me like the morning sun
(Ever and ever, forever and ever) my destiny
Will follow you eternally.

 

A műsorfüzetben a görög neveket a forrásművekben használt helyesírással közöljük, ezért írásmódjuk nem egységes.

→ Források

• Roland Barthes: Sur Racine. Éditions du Seuil, 1963.
• Görög költők antológiája. Válogatta, szerkesztette: Falus Róbert. Európa Könyvkiadó, 1959
• Homérosz: Iliász. Devecseri Gábor fordítása. mek.oszk.hu
• Horváth Árpád: A modern Racine. Nyugat, 1935/1. szám. >>>
• Jákfalvi Magdolna: A félrenézés esetei. Jean Racine drámái. Kalligram, Pozsony, 2011.
• Nádas Péter: Jegyzetek az égi és a földi szerelemről. Jelenkor, 1991. március.
• Blaise Pascal: Gondolatok. Fordította és a jegyzeteket készítette Pődör László. Gondolat Kiadó, 1978.
• Jean Racine összes drámái. Magyar Helikon, 1963.
• Szendi István: Szerelmi véglet. A szenvedélyes szerelem kóros függőséggé változása. In: A szerelem.
• Lábjegyzetek Platónhoz. Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány, Magyar Filozófiai Társaság, SZTE BTK Filozófia Tanszék, Státus Kiadó 2013.
• Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető, 1996.
• Tótfalusi István: Ki kicsoda az antik mítoszokban.
• www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-ki-kicsoda-az-antik-mitoszokban >>>
• Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia. Gondolat, 1983.
• Az Antoine Vitez-idézet Patrice Pavis: A posztmodern színház esete. A modern dráma klasszikus öröksége című tanulmányából származik. Fordította Jákfalvi Magdolna. Színház, 1998. március

→ Színlap

ANDROMAKHÉ

RACINE: ORESZTÉSZ SZERETI HERMIONÉT, AKI SZERETI PÜRRHOSZT, AKI SZERETI ANDROMAKHÉT, AKI SZERETI HEKTÓRT, AKI HALOTT
Szabó Lőrinc fordítása alapján

Szövegkönyv: Ari-Nagy Barbara, Gáspár Ildikó és Závada Péter

ANDROMAKHÉ, Hektór özvegye, Pürrhosz rabnője: Hámori Gabriella
PÜRRHOSZ, Akhilleusz fia, Epirosz királya: Borsi-Balogh Máté
ORESZTÉSZ, Agamemnón fia: Patkós Márton
HERMIONÉ, Heléna és Meneláosz lánya, Pürrhosz jegyese: Józsa Bettina
PÜLADÉSZ, Oresztész barátja: Dóra Béla / Horkay Barnabás m.v.
FŐNIX, Pürrhosz tanácsadója és testőre: Vajda Milán
ASZTÜANAX, Andromakhé és Hektór kisfia: Csillik Ákos / Zikkert Milán

díszlet, jelmez: Szabados Luca
dramaturg: Ari-Nagy Barbara
zenei vezető: Kákonyi Árpád
világítás: Baumgartner Sándor
mozgás: Horkay Barnabás
súgó: Mészáros Csilla
ügyelő, a rendező munkatársa: Laky Diána
rendező: GÁSPÁR ILDIKÓ

BEMUTATÓ: 2020|10|09

→ Impresszum

Örkény István Színház Nonprofit Kft.
Felelős szerkesztő: Mácsai Pál
Szöveg: Ari-Nagy Barbara
Előadásképek: Horváth Judit
Plakát: Nagy Gergő
Online műsorfüzet: Hudáky Rita

Top