ANDROMAKHÉ

Ki ez a másik, akitől a hős nem tud elszakadni? Elsősorban – azaz legfőképpen – az Apa. Nincs tragédia, amelyben valóságosan vagy virtuálisan ne lenne jelen. Nem feltétlenül a vér vagy a biológiai nem határozza meg, sőt nem is a hatalom; létének alapja az elsőség: aki utána jön, őbelőle ered és elkerülhetetlenül köti a hűség. Az Apa a múlt. És mivel távolról sem attribútumai definiálják (vér, autoritás, kor, nem), tényleges és örök, abszolút Apa; a természetin túli ős-adottság, visszavonhatatlan: a volt van, ez a racine-i idő állapota; s Racine-nál természetesen ez az azonosság a kitörölhetetlenségre, jóvátehetetlenségre szánt világ balvégzete is egyben. Az Apa ebben az értelemben halhatatlan: halhatatlanságát sokkal inkább a visszatérés, mint a túlélés jellemzi: Mithridates, Theseus, Amurat visszatérnek a halálból és emlékeztetik a fiút (vagy a fiatalabb testvért, a kettő ugyanaz), hogy az Apát soha nem lehet megölni. Azt állítani, hogy az Apa halhatatlan, egyúttal azt is jelenti, hogy a Korábbi elmozdíthatatlan: ha az Apa (ideiglenesen) nincs jelen, minden szétesik; ha visszatér, minden elidegenedik: az Apa hiánya hozza létre a zűrzavart, az Apa visszatérése idézi elő a vétséget.

Ari-Nagy Barbara fordítása

Racine hősei, amilyen fensőbbségesen szenvedélyesek, épen olyan fensőbbségesen tisztánlátók, okosak is. Nem elég számukra, hogy szenvednek, de tudni is akarják, hogy miért. A racine-i hősök felfokozott tragikuma épen abban van, hogy valóban tisztán látnak, sőt előre látnak mindent s mégsem tudnak segíteni. Video meliora, proboque deteriora sequor³. Mint mikor valaki lucidus fejjel, éber állapotban tanúja a saját agóniájának. Az önmagunkkal önmagunk számára történő számadás, a tragikus tisztánlátás szükséglete, Racine előtt, de még Shakespeare-nél is a monológ formájában jut kifejezésre. Racine a monológot majdnem teljesen száműzi. (Noha híres monológjai vannak, amiket mesterien tud építeni és alkalmazni.) Nem azért, mert a monológot – ahogy ma mondanók –, nem tartja „természetesnek”, igaznak, életszerűnek, hanem mert nem tartja valószínűnek! S a színszerűségnek ebből a követelményéből születnek meg a racine-i világ jelentős mellékalakjai, a sokat felhánytorgatott confident⁴-ok és confidente-ok, a dajkák, nevelők, akik társak, barátok, tanácsadók, sőt nemegyszer a hős helyett cselekvők is, akikkel a hős épúgy megvitatja a lelkiállapotát, mint Hamlet Horatioval vagy Orestes Pyladessel. Nemcsak konvencionális árnyékképek ezek a racine-i bizalmasok, hanem szinte Doppelgängerek, akik előtt s akikkel végbemegy a benső tisztánlátás processzusa.

Horváth Árpád: A modern Racine

³ Látom, mi a jobb, jól látva helyeslem; és ami rossz, követem.
(Ovidius: Átváltozások. Iason és Medeia. Devecseri Gábor fordítása)

⁴ Confident, confidente: bizalmas

Az egyik kérdés, amit a medicina – többek között a pszichoterápiák tapasztalata alapján – az egyik legemberibb, legegészségesebb és legüdítőbb érzelem, a szerelem ügyén feltehet, arra vonatkozik, átfordulhat-e a szerelmi szenvedély kóros függőségbe. A szerelmi szenvedély és a szerfüggőség hasonlóságára már Sigmund Freud is rátapintott: „A Soma Elixir (szerelmi bájital) [elképzelése] tökéletesen összhangban van azzal a legfontosabb intuícióval, hogy minden mámorító szeszünk és stimuláló alkaloidánk pusztán csak helyettesítői egyetlen még felfedezésre váró szernek, ami nem más, mint a szerelmi szerzés mérge” [hozzávetőleges fordítás a szerzőtől]. A szerelmes fő élménye a földöntúli öröm megtapasztalása mellett egy végletes összetartozás érzése az egyetlen másik személlyel. Napjainkban például Thomas Insel, az Egyesült Államok nagytekintélyű nemzeti mentális egészségügyi intézetének (NIMH) az igazgatója vetette fel a kérdést, hogy általánosságban véve maga a társas kötődés is nem egyfajta addiktív zavar-e. (…)

Az orvosi nevezéktanban és klasszifikációkban mindenesetre ilyen kórisme nem szerepel, önálló kórképként nem definiálták még. (…) Mégis biológiai gyökerei miatt, mivel az agyi jutalmazó rendszerre támaszkodva bontakozik ki, a szerelem elméletileg alkalmas szubsztrátum viselkedési függőség kialakításához. Függőségre pszichobiológiailag hajlamos egyének (leginkább heves, viharos kezdetű) szerelmi szenvedélye addiktív viselkedéssé válhat. Sajátos kognitív működészavarban, döntési rövidlátásban gyökerező, impulzív és kontrollt vesztő egyesülés-keresés eredményeként a túlfokozott, kényszeresen ismétlődő szerelmi együttlét öröméhez, mámorához is adaptálódhat az idegi struktúra. Az öröm/gyönyör helyét fokozatosan a sóvárgás és az együttlét hiányában fellépő stressz oldási szükséglete veszi át, a viselkedés egy öngerjesztő, önrontó körön keresztül kényszeressé válik. (…)

Leginkább, de nem csak nőknél érhető tetten, akik az őket elhagyó személy iránt nem múló szerelmet, kötődést éreznek az egyértelmű elhagyás, új partnerrel való összeköltözése dacára is, de még az ezt követően, pl. szeretőként való szégyellt kihasználás ellenére is. Az elhagyást követően évekig alkalmatlanok új érzelmi kapcsolatok felé nyitni, és vagy képtelenek átalakítani az életüket, képtelenek önállósodni, függetlenedni (egy tágabb függőségi problematika részeként a szülői családra támaszkodva), vagy ismétlődően hasonlóan egyenlőtlen, egyoldalú, elhagyással és kiszolgáltatottsággal végződő szerelmi kapcsolatokba sodródnak, sokéves gyötrődés után is csupán egyikből egy másikba.

Szendi István: Szerelmi véglet
A szenvedélyes szerelem kóros függőséggé változása

Micsoda ökörség.
Nem tűnt föl még soha senkinek, hogy az európai irodalom szerelmi történeteinek láttán valójában el kéne mennie a kedvünknek attól, hogy szerelmesek legyünk?
Ám ennyi vereség és pusztulás láttán is kinek ment volna el a kedve a szerelemtől?
Akkor minek mégis e roppant mennyiségű könny, vér, méreg, bosszú, gyilok, s mivégre a sok őrjöngés, téboly, sikoly, hisztéria?
Nem vagyok-e mindenkitől különböző, megtörténhet-e velem, ami mindenki mással?
Ki látta a szépség roppant tengerét? Ki kelt át rajta? Mivégre az ámítás?
Megtörténhetik-e, ami tegnap történt? Miért kéne éppen nekem a szomorúság, a kétség és a fájdalom végeláthatatlan sivatagában vándorolnom?
Vagy ténylegesen fordítva állna, s a szomorúság, a kétség és a fájdalom végeláthatatlan sivatagán kéne átvándorolnom, hogy aztán egyetlen pállott vizű tócsában véljem fölfedezni a szépség roppant tengerét?
Ilyesmiket kérdeztem magamtól, miközben fölértem a dombgerincre.
És ha így van, ha ilyen, ha másként nem megy és nem lehet, akkor inkább a halál?
Legkedvesebb szerelmes regényeink legnagyszerűbb hősei miért döntenek így?
Utána kéne nézni, mióta és miért kapcsolták az európai irodalmak a halálhoz a szerelmet?
Ilyen magától értetődő lenne ez a kapcsolat?
Aki szerelmes regényt olvas, halálra vágyik?
Szókratész és Flaubert ugyanarról az emberről beszélnek-e? S ha nem, mert nem, akkor mégse alkatuk adottságai szerint kell megkülönböztetnünk az embereket, hanem a történelmi korszakok adottságai szerint?
Orpheusz nem a halálból akarja-e visszahozni a szerelmesét? Kedves szerelmi regényeink hősei miért taszigálják szerelmesüket halálba? Ha nem ők, akkor meg ki?
Sors? Mi az? Isten? Ki ő?
Nem, Orpheusz nem a haláltól akarja visszakapni elragadott szerelmesét, hanem egy megszólítható személytől. De a mi halálunknak van-e még megszólítható személye?
Németül hímnemű, franciául nőnemű. S ez nem arra utal-e, hogy legalábbis volt ilyesmije? Valaki volt, akivel valamit meg lehetett beszélni.
Ha Júlia türelmesebb lenne, akkor Rómeónak sem kéne meghalnia?
Miért tekintettük annyi évszázadon át szépnek a boldogtalanságot, miért élvezzük mások szenvedésének látványát, ha egyszer úgy vélekedünk róla, hogy nem jó?
Nem kéne inkább mulatnunk Trisztán és Izolda ügyetlenkedésein?
És miért nincsenek se ilyen, se semmilyen szerelmes történetek többé?