Az Emerencia latin eredetű női név, jelentése: érdemekben gazdag.

„Csabaduli Szent Emerenc, a kritika nélküli irgalom őrültje. Akit üldöznek, azt meg kell menteni, Grossmannékat nyilván éppúgy, mint Grossmannék üldözőit. Mondja, maga csak menteni szeretett, vagy fel is jelentett valakit?”

Szőke Juliannáról, Az ajtó Emerencéről nem maradt fent egyetlen fénykép sem. Az írónő végakaratának megfelelően ő is a Farkasréti temetőben nyugszik, urnáját Szabó Magda és Szobotka Tibor közös sírjába helyezték. A védett síremlékekre vonatkozó szabályozásnak megfelelően neve nincs feltüntetve a házaspár sírkövén.

„De hát mennyi idős lehet? Senki sem tudta. Még a lakókönyvbe is azt a képtelenséget jegyezte be magáról, hogy Segesváron született március 15-én és 1848-ban.”

Mentek az éji sivár árnyékokon át, a sötétben,
Dís élettelen árny-országa felé, olyan úton,
Mint amilyenre a hold hull csak betegen, haloványan,
Hogyha a felhőket Jupiter felhajtja az égre,
Míg a vak éjjel a sok színt mind elorozza az erdőn.
És a bejárat előtt, ahol épp kezdődik az Orcus,
Ott ül a Gyász, ott marja magát-kínozva a Kétség,
Ott a homály-arcú Járványok, a zsémbes Öregkor,
S ott a komisz Nyomor is.

(Vergilius: Aeneis. Hatodik ének. Fordította Lakatos István.)

ajtó: A külvilág és a belső tér közötti határvonal, két világ, két állapot közti átjáró szimbóluma. • Beavatási jelképként a tudatlanságból a tudás állapotába való átlépést jelenti. • Női szimbólumként a fal mint férfiszimbólum ellentéte, kinyitása a szüzesség elvesztésére is utalhat. • A keresztény szimbolikában a nyitott ajtó a legfőbb keresztény erényeket szimbolizálhatja: a Hit esetében a krisztusi tanokra való nyitottságra utal, Reményként az új életbe történő belépés lehetőségét fejezi ki; a Szeretet jelképeként a híveket befogadó, oltalmazó isteni jóság kifejezője. • A hermetikus hagyományban a zárt ajtó a megszerzendő tudást, a nyitott ajtó a megfejtett titkot jelképezi. • Népmesék gyakori motívumaként több ajtó között a tiltott, zárt ajtó a titok, a veszély jelképe. A csukott ajtó az emberi lélek belső titkaira utal, s a megismerést az ajtók feltárásának mint a kitárulkozásnak a folyamata jelképezi.

(Szimbólumtár: Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából)

Arnold Böcklin: Holtak szigete, 1886. (Museum der Bildenden Kunste, Lipcse)

„Nem akarom, hogy előttem csukott ajtóid legyenek!”
(Balázs Béla: A Kékszakállú herceg vára)

A Mária gyermeke című Grimm-mesében van egy szereplő, aki álmában egy tisztásra kerül, ahol fák veszik körül. Megszólalna, de nincs hangja, nem tud beszélni. A regény elbeszélője, Magda is egy rémálom leírásával kezdi el történetét, amelyben nem tudja kinyitni a ház bejárati ajtaját, és hiába kiabál, nem hallja senki, hiszen nem jön ki hang a torkán. A mesebeli, fákkal körbezárt tér kapcsán adta magát, hogy egy olyan teret kell keresnünk, amely ezt a szorongást is hordozza, de az oltárszerűséget, a szakralitást is. Ez egy olyan tér, amelyből újra „ki” kell születni. A gyász és a bűntudat tere is. Egy körbezáródó tér, amelynek a fala áttört, de mégis konkrét kijárat nélküli. A regény ugyanakkor tele van ókori görög, római és egyéb mitikus utalásokkal. Az ember érzi ennek a kultúrának, a mi európai civilizációnk alapjául szolgáló kultúrának, a polgári kultúrának a folyamatos jelenlétét, ami Magda életének a felülete, formája is. De nem Emerencé. Ő ebben egy teljesen idegen elem. A Colosseum és az ufó úgy létezik egymás mellett, mint ahogy ez a két személy – Emerenc és az írónő –, és ennyire messze is vannak egymástól. Ugyanakkor a két kör alakú forma mégiscsak összeillik és kiegészíti egymást.

(Részlet Bíró Árpád Levente Gáspár Ildikóval készült interjújából)

Na jó, mondotta Szűz Mária. Te nem engedelmeskedtél nekem, de még hazudtál is, nincs helyed többé a mennyországban. Merőn ránézett a leánykára s ez abban a pillanatban mély álomba merült. Akkor szép csendesen leeresztette a földre s letette egy rengeteg erdő közepére. Mikor fölébredt a leányka, szólni, kiabálni akart, de egy szó nem sok, egy hang sem sok, annyi sem jött az ajakára. Felugrott a földről, futni akart, de semerre sem mehetett: mindenfelé sűrű tövises fák s bokrok állották útját. Búsult a szegény leányka, majd megszakadt a szíve nagy bánatában, de hiába, nem mehetett tovább. Szerencséjére, talált egy vén odvas fát, annak az odvába bebújt: ez lett az ő lakása a ragyogó fényes mennyország után!

(Részlet a Mária gyermeke című Grimm-meséből)

„De hát mennyi idős lehet? Senki sem tudta. Még a lakókönyvbe is azt a képtelenséget jegyezte be magáról, hogy Segesváron született március 15-én és 1848-ban.”

A római Colosseumot Kr. u. 75-ben kezdték építeni, 523-ig rendeztek benne játékokat. Ezután a folyosók üregeiben lakásokat alakítottak ki, s köveit a környék házaihoz kezdték felhasználni. A VI. században egy aprócska templom is volt benne, az arénát pedig, a császári kapu környékén, temetőként használták. Ugyanitt felállítottak egy templomot, amit 1000-ben a napistennek szenteltek.

A római Colosseum (hivatalos nevén Amphitheatrum Flavium)

A Colosseum-élmény váratlan ráadás: egyszer csak itt van, felénk magaslik, s mint a harang, zeng vissza saját, feleslegesnek hitt, szomorú papagájfeleletem az arány és szépség e különös épületéből: „Az Amphitheatrum Flaviumot a Stagnum Neronis helyén Vespasianus kezdte építeni…”

(Szabó Magda: A Tiberisnél • részlet)

Aki felfelé lépeget Mükéné várához, egy fal árnyékába kerül, amelyről rögtön elhiszi a monda magyarázatát: nem emberi kéz építette, küklopszok munkája volt. Óriási, egymásra fektetett, faragatlan kövekből épült a várfal, iszonyú és gyönyörű. Ahogy a várkapu felé közeledünk, szemközt is ugyanezeket a küklopszok idecipelte, csudálatos méretű és vadságú köveket látjuk. Itt olyan az atmoszféra, hogy az utas se nem mutogat, se filmezni nincs kedve, szívszorító érzés megállni Mükéné kapuja előtt. Szemközt az oroszlánok, amelyeket képről mind ismerünk, de milyen mások Mükéné fenevadjai a várkapu felett, mint a reprodukciókon. A fejetlen állatok egy oszlop körül ágaskodnak, pontosan a bejárat felett, a kapu faajtaja persze hiányzik. (…) A szemöldökkő fölött háromszögletű nyílást hagytak a küklopszok enorm kövei, a hiányzó bronz oroszlánfejek valaha szembefordultak az érkezővel. Mit érezhetett az ókori vándor, mikor itt gyalogolt? Ugyanazt, amit mi. Soha életemben nem láttam még ilyen félelmes és szuggesztív helyet, mint ez az argoliszi vár, pedig jártam már föld alatti börtönben, pestises halottak középkori kriptájában és kínzókamrában is.

(Szabó Magda: Az istenek nyomában • részlet)

Mükéné, Oroszlánkapu. I. e. XIV-XIII. század

kapu: Kozmikus szimbólumként a különböző régiók közötti átjárhatóságot jelzi (ég/menny kapuja, alvilág/pokol kapuja). A kapu kulcsainak átadása és a kapu megnyitása a meghódítás, a birtokbavétel aktusát jelképezi. • Az antik nézetek szerint az alvilágot kapu zárja el, amelyen a temetetlen holtak nem juthatnak át. A Tartarosz az ókori görög mitológiában Hadész, az alvilág birodalma alatt helyezkedik el, ide zárta Zeusz azokat a titánokat, akik hatalmát próbálták megdönteni; óriási kapuja rézből készült, márvánnyal szegélyezett, és azzal a céllal épült, hogy ne nyissa ki senki, s elrejtsen minden szörnyűséget.

(Szimbólumtár: Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából)

Space Age Fashion

Az 1960-as évek öltözködési szokásai jól tükrözték a korszak társadalmi változásait. A Szovjetunió és az Egyesült Államok hatalmi konfliktusa leginkább az 1955-75 között zajló űrversenyben csúcsosodott. Versengésük eredményeként Jurij Gagarin elsőként jutott ki a világűrbe és kerülte meg a Földet, majd Neil Armstrong először lépett a Holdra.

A hidegháború, a világszintű technikai fejlődések a divatiparra is jelentős hatást gyakoroltak. Talán a divattörténelem egyik legsokrétűbb és legsokszínűbb korszakáról beszélhetünk, egymással egy időben és egymást követően számos stílus jelent meg a piacon.

André Courrèges-t az űrkorszak divatjának keresztapjaként tartják számon; a ‘60-as években főleg geometrikus formákat alkalmazott, és ő volt az első tervező, aki műanyagot és PVC-t épített be munkáiba. 1964-es Space Age (Űrkorszak) névre keresztelt kollekcióját sokan mérföldkőnek tekintik a divatban.

Courrèges-t követte Paco Rabanne és Pierre Cardin. Cardin a hatvanas években aratta legnagyobb sikereit, 1962-ben mutatta be futurisztikus kollekcióját. Gallér és ujj nélküli miniruhákat hozott divatba, amelyeket geometriai mintákkal díszített.

Hat évtizeddel a space age divat eredeti megjelenése után az űrkorszak által ihletett kreációk újra megjelentek a kifutókon; visszatérésüket a 2022-es Milánói Divathét csak Space Age 2.0-nak nevezi.

Amikor a díszlet és a jelmez megszületett, azt éreztem, hogy nem lehet hagyományos színdarabban gondolkodni, hanem ennek olyan előadásnak kell lennie, ami vállalja, hogy az, amit látunk, egy kitalált világ, kulissza. Hogy a díszlet díszlet, és a jelmez jelmez. Ekkor jött a koncert ötlete: korábban a balladisztikus zeneiséget láttam meg az anyagban, most eggyel tisztább lett attól, hogy ehhez egy konkrét színházi formát – a koncertet – rendeltük hozzá. A koncertnek saját dramaturgiája van, amiben a zenei egységek tagolják a történetet. A regényben Magda is újra és újra „megénekli” a főhősnő, Emerenc alakját. Minden epizódban felmagasztosítja őt, és mitikus alakká emeli. Hol szenvedélyében halálosan őrjöngő Médeia, hol élet-halál felett döntő, borsót pucoló Párka, hol kérlelhetetlen parancsnok, egy Metternich Emerenc, hol harcos Kanizsai Dorottya, hol mindenkinek megbocsátó altruista, Csabaduli Szent Emerenc. Az ikonszerű alakok mint kulturális utalások érkezhetnek bármelyik történelmi korból, így aztán a zenei megfogalmazás is többféle korból és műfajból merít, mikor mire van szükség – Jaques Brel, Mahalia Jackson vagy Laurie Anderson egyformán inspirálta az előadást, amely zenei szempontból inkább egy koncert-albummá áll össze, mintsem műfajilag tisztán zenés színdarabbá.

(Részlet Bíró Árpád Levente Gáspár Ildikóval készült interjújából)

Laurie Anderson. Hirshhorn Museum and Sculpture Garden, 2021. Ron Blunt fotója

Mert a hangok, így Laurie, nemcsak kavarognak a levegőben, hanem gyakran, örvendetes módon, kommunikálnak is, s ez a kommunikálásra használható hang a nyelv. „Language is a virus from outer space”, idézi egyik hősét és munkatársát, az avantgárd-ikon William Burroughst, és ez a vírus ott terjed a levegőben, mindnyájunkat megfertőzve. A nyelv körülsző minket, mint pók a zsákmányát, s Anderson ezt elmaradhatatlan történetmeséléseivel, a narráció hangjával érzékelteti. Történetekben élünk, melyek hol érthetőek, hol pedig nagyon is talányosak, miképp az álmaink. „…ahhoz, hogy elhiggyük, hogy a nyelv egy betegség, először is hinnünk kell abban, hogy él. Szóval, élő dolog-e a nyelv?” – kérdi Anderson Stories From the Nerve Bible című önéletrajzi könyvében, s ami a választ illeti: ki másnak lehetne olyan nagylemeze (The Ugly One With the Jewels, 1995), amelyen a szerző végig csak (el)beszél, beszélget, mesél (spoken word album). E szövegek, történetek azonban nagyon sokféle hangon tudnak megszólalni. A perszónák, a hangok, a nyelvek és nyelvjátékok sokfélesége, valamint a műfaji határok keveredésében, a multimedialitásban való tobzódás mind egy markáns, a posztmodern kultúrában gyökerező gondolkodás- és kifejezésmód különféle megjelenési formái. Amiben mégis rendíthetetlenül konzervatív, az a történetmesélésben és tágabb értelemben az emberek közötti kommunikációban való hit.

(Bán Zsófia: Ami a levegőből is jöhet. Laurie Anderson médiaműveinek kiállítása)

Laurie Anderson. Hirshhorn Museum and Sculpture Garden, 2021. Ron Blunt fotója.

Én nem szeretek mindent tudni, nem nyugtalanít, ha egy adatom hiányzik itt vagy ott. A Maria sopra Minerva előtt láttam egy elefántszobrot, így jut majd eszembe együtt a sötét, illatos templom meg kinn a kemény sugárzásban az ügyes kis elefánt. Nem ront az élményen, ha az ember évek múltán, mikor az idő már minden élét lecsiszolta az emléknek, egyszerre lát maga előtt egy nyilvánvalóan pogány szentélyre épült keresztyén templomot meg egy kis elefántot, s egyikről se tudja bizonyosan, amit tudnia illenék.

(Szabó Magda: Hullámok kergetése. Útijegyzetek)

Ki volt Szobotka Tibor?
Különös, hogy egy írópárosból az egyik fél híres lesz, nemzetközileg elismert, a másik pedig kis híján feledésbe vész. Szobotka Tibor József Attila-díjas írót, műfordítót, irodalomtörténészt csak későn fedezte fel az irodalomtörténet. Bölcsészkaron végzett, a világháborúban katona volt, majd katonaszökevény. Első felesége és újszülött gyermeke Budapest ostroma alatt halt meg.

A háború után Szobotka a Magyar Rádiónál kezdett el dolgozni, ahol pár év alatt nagy karriert futott be. 1947-ben feleségül vette a fiatal költőnőt, Szabó Magdát.

A Rákosi korszakban mindketten peremre szorultak: Szabó Magdától visszavették a Baumgarten-díjat, Szobotkát kitették a rádióból. Évekig általános iskolában tanítottak. ’56 után lassan rendeződni látszott a sorsuk, Szabó Magda karrierje látványosan beindult, Szobotka pedig az ELTE világirodalmi tanszékén kapott állást. Miután egy regényét és egy novelláskötetét is visszadobta a kiadó, feladta írói ambícióit, fordítóként, tanárként dolgozott és felesége karrierjét egyengette. Élete végéig depresszióval küzdött. Bár maga Szabó Magda is őt tartotta a tehetségesebb írónak, mégsem tudott hatni rá, hogy felismerje adottságait és visszanyerje életkedvét. Harminchét évig éltek együtt, egészen Szobotka 1982-ben bekövetkezett haláláig.

Jaques Brel: Ne me quitte pas

Műveit (Menyasszonyok, vőlegények; Züzü vendégei; Megbízható úriember), naplóit az utóbbi pár évben újra kiadták.

Megdöbbentő élményem, ahogyan egy levelemre válaszolt 1982. január 7-én. Ebből idézek:
„Bizony nem írok én már semmit. Ülök egy karosszékben, ölemben könyvvel, abból is keveset olvasok. 69 éves korunkban betegen, az írás hallatlan erőfeszítéséhez valami biztatás kell, amit úgy hívnak, hírnév, siker. Én egyiket sem kaptam meg. Tudom, hogy jó regényeket írok, az álszerénység ostobaság volna, szerencsére leveled megkímélt attól, hogy arcpirító módon magamat méltassam, szerkesztésemet, stílusomat. Hiába, a közönségtől el vagyok vágva, részben a kis példányszámaim, részben a kommunikációs lehetőségek teljes hiánya miatt. Sajtó, rádió, televízió velem úgyszólván nem csinált interjút, nincs rangom, besorolásom, a futottak még között sem szerepelek. Így aztán hetven felé járva minek erőlködném azon, amit évek-évtizedek során nem sikerült elérnem! De elég a férfiatlan siránkozásból, ezt is csak azért írtam, hogy tudd, mit jelentett leveled: egy hangot abból a visszhangtalan némaságból, amely körülvesz.”
És két hónappal később már meghalt.

(Dalos László visszaemlékezése Szobotka Tiborra)

Szobotkában mindig jobban hittem, mint önmagamban. Én majd szépen meghalok, rendesen, úgy, ahogy illik, és leszek egy, a debreceni, vidékről fölkerült írók közül. Ő meg, szárnyal, mert ő volt az, aki meg tudta fogalmazni ezt az emberevő századot, annak minden iszonyatával, nem én.

(Szabó Magda visszaemlékezése Szobotka Tiborra)

Az utca, amelyben lakott, a ház, ahová eljárt takarítani, ugyanilyen romos és rozzant volt, mint ő. Buda ostroma tovább tartott, mint Pesté, és még két évvel a háború dúlása után is némelyik környék úgy festett ebben a villanegyedben, mintha a hadak csak tegnap vonultak volna odébb. Nemcsak a ledőlt kerítések, elvadult kertek jelezték a pusztulást, hanem a leomlott falak is, ezek mögül néha úgy kandikált elő egy fehér ajtós szoba, mintha lakói megfontoltan ürítették volna ki, holmi önleleplező szándékkal, majd lecsupaszították a falat is, kirámolták a bútorokat, és csak megejtő emlékképpen hagytak benn egy kosarat, egy fényképet, valami ostoba tárgyat, jelzéséül annak, hogy az ember azt csinál az élettel, amit akar. Sajnos, nem csak a magáéval, a máséval is.

(Szobotka Tibor: Menyasszonyok, vőlegények. Részlet)

Aki körülnéz a szobában, ahol élsz, dolgozol, vendéget fogadsz, mégis a szép, régi tárgyak varázsát érzi. Itt van ez a sublót, ez a kecses lámpa… Még a cukorfogó is mesteri ötvösmunka.

Esperes nagyapám kapta a nagyváradi rabbitól. Ennek is, mint sok más tárgynak, őrzöm a történetét. (…) Amit ma körülöttem látsz, az még a szüleim életében került hozzám. A nagyapám íróasztala, meg egy régi, dédapától ránk maradt, összehajtható asztal. Ezeknek azonban nem a kegyelet, hanem a használat ad nálunk létjogosultságot. Nem szeretnék múzeumban élni. Csak a képek idézik a szüleimet. Szeretem magam körül a régi arcokat. De élő ember képét soha nem raknám ki magam köré.

A régi tárgyak között, ahogy látom, egyre több az újabb emlék.

Minden otthonnak megvannak a maga évgyűrűi. A tárgyaknak a történetei. Könyvtáramban például több régi bibliát is őrzök, de a legkedvesebb Illés Endre ajándéka – a Régimódi történet bemutatója alkalmából kaptam. Ez a kis galvanizált gyerekcipő a polcon viszont – örökség: Örkény Pista első lépteit őrzi és ő hagyta rám. Halála óta ez a kis cipő is része lett az életemnek.

Tehát, mégiscsak múzeum?

A világért sem! Először is: az igazi otthon kényelmes. Van hova leülni, lefeküdni. Nem a vendégek kedvéért olyan, amilyen, hanem azért, hogy az ember jól érezze magát benne. Sajnálom azokat, akik a tárgyak, vagy akár a rend rabszolgái. Akik, ha barátok érkeznek hozzájuk, örökké ugrálnak. A gyerekeket egzecíroztatják, az állatokat kiutálják. Számomra, talán mert egész pesti életemben is megváltoztathatatlanul vidéki maradtam, az állat – a kutya, a macska is tartozéka az otthonnak.

(Földes Anna: Otthon Szabó Magdánál. Nők Lapja, 1980/51-51.)

„Én író vagyok, nekem nincs magánéletem, nekem játszanom kell, mint a színésznek, akkor is, ha otthon baj van!”

A házban volt egy másik lakás, az ugye épp olyan volt, amilyennek mindenki képzeli Szabó Magda lakását. Ott adott interjút, mert nem akarta senki orrára kötni, ki is ő tulajdonképpen. Holott az a lakás csak kiállítás volt, és semmi köze nem volt a valósághoz. A mesés birodalmak, a regényről regényre megteremtett világok abban a kis, kopott térben születtek, ahol ő otthon érezte magát. Mert azon a téren kívül Magda maga is kiállítás volt, jelmezes felvonulás. (…) Kiállítás volt, amikor megjelent, mert az, hogy milyen ő, nem tartozott másra, tulajdonképpen ő sem érdeklődött a civil Szabó Magda iránt, szükséges velejárója az írónak, hogy magánemberként is van. Senki sem ismerhette és senki sem tulajdonolhatta, sem ideológiák, sem társadalmi erők, nem volt senkié, talán még Szobotkáé sem, de ő Szobotka halála után mégis megmaradt Szobotkának.

(Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom)

Szabó Magda jó emlékező, sőt, nagy, de hiányzik belőle mindenféle programosság, illetve nem hiányzik, nincs benne. Nyelve: természetesen pontos. Pontoson azt értem, hogy bonyolult helyzeteket, tárgyakat, ügyeket elképzelhetően ír le, természetesen meg azt, hogy nem figyelek föl arra, hogy ezt tudja. Könnyen mesél, de nem fecsegősen, nem akarnok, és nem is könnyelmű. Ismeri a nyelv birtoklásának nehézségeit, a buktatóit, nem naiv, de nehézség nélkül birtokolja a nyelvet (a birtoklás módjáról beszélek, nem a belefektetett munkáról; munkás nő). Vele kapcsolatban le lehet írni, ami amúgy gyanús dicséret: jótollú. (Ápoltan ír, akartam írni, arra célozva, hogy ápolja a nyelvet, de ez így meglehetősen kórházosan hangzanék.) Szórakoztatóan tud írni, jó ritmusban, váltani hogyan, mikor: tudja nagyon. Valahová, ide, beszúrni: Szókincs. Sok szót ismer. Talán így: Szabó Magda közel van a nyelvhez, a magyar nyelv nagy használója. (…) Nehéz hagyományaink, mondjuk az anekdotikus vagy a hősiesen-tragikusan moralizálós, nem hajlították meg a derekát, e könyv tanúsága szerint, ismételjem, Szabó szabad.

(Esterházy Péter: Az Ókútról)

Szabó Magda

1917. október 5-én született Debrecenben, a Mérleg jegyében.
1923-tól a Dóczi Leánynevelő Intézet növendéke, itt is érettségizett 1935-ben.
1940-ben latin-magyar szakos diplomát kapott és doktori címet szerzett a Debreceni Egyetemen, mely akkor a Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem nevet viselte.
1940 és 1942 között a Dóczi Leánynevelő Intézet tanára.
1942 és 1945 között Hódmezővásárhelyen tanított.
1945-ben Páhi község tanára.
1944 végétől a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa.
1947-ben házasságot kötött Szobotka Tiborral.
1949. január 18-án megkapta a Baumgarten-díjat, amit még aznap visszavontak tőle (ez volt az utolsó Baumgarten-díjkiosztás)
1950-ben menesztették a Minisztériumból és a Fővárosi Állami Általános Fiúiskola tanára lett.
Az 1950-es években a Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola tanára.
1949-1959 között megírta a Freskó, Az Őz, a Mondjátok meg Zsófikának című regényeket, továbbá műfordításokat készített.
1959-ben és 1972-ben József Attila-díjat kapott.
1978-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.
1985 és 1990 között a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka.
1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja.
2001-ben Magyar Corvin-lánccal tüntették ki.
2003-ban Prima Primissima díjat kapott.
2003-ban Az ajtó francia változata megnyerte a Prix Femina Étranger-t, azaz egy csak nőkből álló zsűri szerint a legjobb nem francia irodalmi műnek járó díjat.
2015-ben Az ajtó című regénye felkerült a The New York Times 10-es listájára.