A mű megjelenésének éve 1949 – nem sokkal a második világháború és mindössze tíz évvel a nagy gazdasági válság (1929-1939) vége után. Amerika épp gazdasági fellendülést élt át, amely azonban nem mindenkinek jelentett maradéktalan örömöt: a nagyvállalatok a kisebb vállalkozások rovására terjeszkedtek, az egyéni teljesítmény jelentőségét vesztette a cégek versenyében.

A tőzsde 1929-es összeomlása után Amerika gazdasága soha nem látott mértékben megzuhant. Bankok, vállalatok és családok mentek tönkre, és az amerikai emberek tömegei vesztették el a bizalmukat a biztonságos jövőben.

1939-re kitört a második világháború, és a botorkáló amerikai gazdaság a világ más gazdaságaihoz hasonlóan bekapcsolódhatott a kirobbanóan fejlődő ágazatokba (ilyen volt elsősorban a hadiipar, a kommunikációs technológiák, az egészségügy, a közlekedés). Mire 1945-ben véget ért a háború, az ipar az új technológiáknak köszönhetően a lakossági ellátás felé fordulhatott, és a tömegtermelés háztartási eszközök (például mosógépek és hűtőszekrények), illetve autók gyártásával köthette le kapacitásait.

A nagy gazdasági válság és a világháború sokkja után jótékonyan hatott az amerikai emberek életkedvére az otthonukat és a személyes életterüket megújító technológiai forradalom, ezért belevetették magukat a fogyasztásba. A reklámoknak és a visszatérő optimizmusnak köszönhetően sokan reménykedtek abban, hogy a számtalan új árucikknek köszönhetően a hétköznapok egyszerűbbé válnak, talán még a családi boldogság is biztosabb lesz…

A világszerte ismert kifejezést először James Truslow Adams történész használta 1931-es könyvében (Amerika eposza). Adams azt állította, hogy él Amerikában egy „álom egy olyan társadalmi rendről, amelyben mindenki elérheti azt, amire képességei alapján alkalmas, és ahol önmagáért ismerik el, nem pedig esetleges születési vagy társadalmi pozíciója miatt”.

A kifejezés máig vitákat kavar: Anyagi javak eléréséről vagy társadalomfilozófiai célokról szól inkább ez az álom? Az eredménycentrikus munkamorál valóban mindenkinek egyenlő esélyeket biztosít a boldogulásra? Az egyes ember magával hozott kultúrája, a szegénység, a társadalmi, nemi és faji előítéletek vajon nem teszik-e álságos illúzióvá az „amerikai álomról” szóló beszédet?

Oedipus király – A vadkacsa – Az ügynök halála

„Szembe akar-e, szembe tud-e nézni az ember önmagával, illúzióival, élethazugságaival? Ezt a kérdést teszi fel Miller Az ügynök halálacímű drámája 1949-ben. Miller azonban nem csupán kora Amerikájának egyik aktuális morális-társadalmi kérdését tette fel, hanem egy olyan kérdést, amelyet előtte a világirodalom sok jelentős drámája megfogalmazott már. Az irodalom történetét föl lehet úgy is fogni, mint kérdések újrafölvetésének, illetve újramegválaszolásának történetét. Miller 1949-ben Ibsennek – többek között – A vadkacsa (1884) című drámájában feltett kérdéseit és a darab formaproblémáit gondolta újra. Azonban természetesen Ibsen sem előzmények nélkül alkotott, nem járatlan úton járt. A vadkacsa nem születhetett volna meg egy majd két és félezer éves darab, Szophoklész Oedipus király-a nélkül.

Mind Szophoklész, mind Ibsen, mind Miller drámájában múltjukkal szembesülnek a főszereplők, mindhárom darabban jelenük látszatvilága, illúziói lepleződnek le. Sem az Oedipus király, sem A vadkacsa, sem Az ügynök halála nem két szereplő konfliktusa köré szerveződő dráma. Ha a szereplők közötti konfliktusoknak van is szerepük mindhárom darabban, a művek világa inkább egyetlen szereplő, illetve egyetlen szimbolikus vezérmotívum körül épül fel. Mindhárom drámában a jelen cselekmény lényege a múlt elemző feltárása, analízise: ezért is nevezik analitikus drámának őket. Közös bennük a kettős – párhuzamos, de ellentétes irányú – időbeli mozgás: a jelenbeli cselekmény előrehaladása közben egyre mélyebbre jutunk visszafele, a múltba. […]

[…] Az ügynök halálában a múltat nem tudatos nyomozás, hanem a főhős, Willy Loman akarattalan, spontán emlékezése tárja föl.”  (Arató László)

„A mai néző akusztikus és vizuális fogékonysága már lüktetőbb, sebesebb. Gyors asszociatív kapcsolásokra van beállítva. Kálmán Eszter díszlete Willy Lomanék házának vízszintes és függőleges tagolása, bútorokkal, tárgyakkal történő tömítése helyett beérhette az épület képviseletében egy hosszan elnyúló fallal, melybe négy, sokáig csupán ajtókeretnek tűnő nyílást vágtak, s amely a színpad mélye felé még kétszer ismétli önmagát. E tisztán áttekinthető konstrukció egyben tördelt-szabdalt labirintus, melyben például a címszereplő magavesztett, tépelődő, a levegőbe motyogó bolyongása éppen úgy megleli folyosóit, mint ahogy a múlt árnyai szintén életre kelhetnek a képzelet hasadékain. Feltűnni, eltűnni: amit a három fal, a négy-négy ajtó megnyit, könnyen vissza is veszi, takarja, zárja. Egy perdülés, egy fordulás valamelyik ajtóban, épp csak megmerevedő és máris elmozduló diaporáma- és panoptikum-részletek a nyílászárók vitrinében, s máris egyszerre vagyunk több tér, több idő meghívottjai.

Az elülső falazat formai ritmikussága, szimmetriája – s néhány eléje állított rozoga szék – lehetővé teszi, hogy a négy főszereplő állandó helycserékkel, egyszerre több idősíkban, ütköző térszekvenciában, szimultán játékrendben helyezkedjen el, amikor ez szükséges, mégis egy halmazt, gomolyt, közösséget képezve társuljon egymáshoz a jelenben. Úgy léteznek együtt, hogy külön-külön vegetálnak. Mind a négyen – az anyagi nehézségek szorításában élő, idősödő szülők, a fiatal középkorú, bizonytalan egzisztenciájú fiúk – jobbára háziköntöst viselnek. Önmagukban sem vonzó, gyűrött, lomhán felpuhító ruhadarabokat. Ezek együtt éreztetik viselőik gyógyíthatatlan, bár gyógyítgatni próbált idegenségét, ellenérdekeltségeit. Szín, mintázat apa és anya, gyerek és gyerek között teremt kevéske ellentétező rokonulást, ám ez a négy (néha kimenőnek, ünneplőnek is viselt, a realitás konkrétumait ekként elmosó) köpeny – szintén Kálmán Eszter tervezői műhelyéből – négy különböző irányba vonja a család tagjait.”

„Az ügynök házát látjuk. Mögötte tornyosuló szögletes árnyak, melyek minden oldalról körülfogják a házat. Az ég kékje csak épp a ház és az előszínpad között látszik; a környezet mélyen izzó narancsszínbe játszik át. Ahogy felerősödnek a reflektorok, a törékeny kicsi házra boltozatként nehezedő házak, bérkaszárnyák tömbjét látjuk. A szín fölött az álom levegője leng, a valóságból kibomló álomé. Csak középütt a konyha tetszik valóságosnak: benne konyhaasztal, három szék és egy hűtőszekrény. Más berendezési tárgyat nem látni. A konyhában hátul elfüggönyözött bejárat, amely a nappaliba vezet; a konyha jobb oldalán, úgy fél méterrel magasítva emelkedik a hálószoba, melyet csak egyetlen szék és egy vaságy jelez. Az ágy fölötti polcon atlétikai verseny győzelmi kupája. A hálószobából közvetlenül nyílik ablak a bérkaszárnyára.

A konyha mögött két és fél méternyi magasságban a fiúk hálószobája, melyet most még alig látni. A homályból csak két ágy rajzolódik elő, és a szoba hátsó falánál a padlásablak. (A fiúk hálószobája a színen nem látható nappali szoba fölött van.) Baloldalt, ehhez a hálószobához, egy lépcső kanyarodik föl.

A díszlet, legalábbis bizonyos része átvilágítható. A ház teteje egydimenziós, alatta és fölötte a bérkaszárnyák láthatók. A ház előtt előszínpad, mely már-már a zenekar fölé ível. Ez az előtér a darab során kertként éppúgy szerepel, mint Willy álmainak színtereként, a városban játszódó jeleneteket is itt láthatjuk. Amikor a cselekmény a jelent ábrázolja, a színész tekintetbe veszi a képzelt falakat – a házba mindig a bal oldali ajtón lép be. De a múltban játszódó jeleneteknél ezek a falak leomlanak, és a szereplők a falon át járkálnak az előtérbe.” (Ungvári Tamás fordítása)