iram@orkenyszinhaz.hu

Arthur Miller: Kanyargó időben (részletek)

 

Valahogy mindig tudtam, hogy van érzékem az ácsmunkához és a szereléshez. Tizennégy vagy tizenöt éves koromban a pékségben keresett pénzemből faanyagot vettem, és hátsó tornácot építettem a kis házunkhoz a 3. utcában. Tanácsért két „őslakó” nagybácsim egyikéhez fordultam, ők még a húszas évek elején költöztek a családjukkal Brooklynba. Manny Newman és Lee Balsam utazó ügynökök voltak, és nem úgy, mint a mi családunkban, náluk akadt mindenféle szerszám, amellyel szabadidejükben elvégezhették az ikerházuk körüli javításokat.

Manny Newman felejthetetlen karakter volt; csúf, akár egy földből kipattant Pán, egy selypítő törpe. Mindig, minden pillanatban, mindenben versenyezni akart. A bátyámra és rám úgy tekintett, mint akik fej fej mellett futnak az ő két fiával valamiféle képzeletbeli, soha véget nem érő versenyen. Később mindig úgy gondoltam az otthonukra, mint Amerika igazi jelképére – itt mindig történhet valami jó, sőt nemcsak jó, de valami fantasztikus és diadalmas, amitől minden megváltozik. Ebben a házban nem ismerték az iróniát, a falak beleremegtek az elhatározásokba és győzelmi diadalmámorba, mert ha a győzelem ma még nem is következett el, holnapra biztosan elkövetkezik.

A két fiú tagja volt a sascserkészeknek, rengeteg jelvényt nyertek, beágyaztak és kitakarítottak maguk után, gyakran és komolyan beszéltek a családi becsületről, majd bementek Rubin cukorkaüzletébe, elterelték valamivel a figyelmét, és megléptek az egy méter magas, pennys cukorkával teli üvegserlegével. Mindenki irigyelte őket, főleg Buddyt, az idősebbet, aki baseballozott, kosárlabdázott és futballozott – kétszer vagy háromszor írtak róla a brooklyni cserkészlapban. Nem vetekedhettem a fiaival, és mert ráadásul hórihorgas voltam és csúnya, az én jövőm nem lehetett olyan ígéretes, mint az övék. Manny célzott is rá mindig, hogy az életem valószínűleg kudarcra van ítélve, pedig még tizenhat éves sem voltam.

Lehetetlen figura volt, nem vett tudomást a gravitáció mindennapi törvényeiről, tele volt bonyolult, fantasztikus elképzelésekkel, csúnyasága ellenére valósággal szerelmes volt a hírnévbe és a vagyonba, amely előbb-utóbb biztosan a családjára száll. Értelmes ember nem vehette komolyan Mannyt – imádott bohóckodni –, mégis volt benne valami megindító, talán mert őrült képzelgései mélyén az emberek megérezték a közös szenvedést, amelyet őnála sosem gyógyított be a közöny és megszokás. Ezenközben a felesége, Annie fehér bőre hol kipirult, hol elsápadt félelmében, nehogy Manny túl nagy bolondot csináljon magából, hiszen neki kell lelket öntenie belé, amikor a létezését igazoló hallgatóság nélkül Mannyre rátör a belső bizonytalanság, és elfogja a kétségbeesés. Ha sötét hangulata nem akart elmúlni, Annie elkísérte New England-i utazásain, ült mellette az autóban, ahol a kezdetleges fűtés miatt alig fagypont felett volt a hőmérséklet, és addig beszélt neki, amíg jobb kedvre nem derült.

Manny életét éppen a kiszámíthatatlansága tüntette fel romantikus színben. Nem valami unalmas fizetéses állása volt, amikor az ember nem is reménykedhet abban, hogy egy nap még nagy pénzt fog keresni. Neki a remény volt étele és itala, hiszen minden utazásnál nagy eredményekben kellett reménykednie, és ez feltehetőleg hozzájárult ahhoz, hogy olyan valótlannak lássa az életet. Willy Loman modellje végül nem egyetlen ember lett. Mégis, bizonyos meghatározott erejű és sűrűségű képek az író számára akkor is forrásul szolgálhatnak, ha konkrét információt nem tartalmaznak.

***

Soha nem emeltem fel a hangomat apámmal szemben, és ő sem velem. Nagyon jól tudtam, hogy nem rá haragszom, hanem az dühít, hogy képtelen szembenézni a csőddel. Voltaképpen két apám volt, egy valódi és egy jelképes, és ez utóbbira azért nehezteltem, mert nem tudta túltenni magát az általános összeomláson. Nagyon szerettem volna segíteni neki, és elfogott iránta a szánalom, amikor először a sofőrt kellett elbocsátania, aztán kénytelen volt eladni a hétszemélyes luxuskocsit és a nyaralót – kezdetét vette a várakozás, vártuk, hogy visszatérjen a múlt, és közben a jelen valótlansága úgy tekeredett körénk, mint valami poros inda. Apám soha nem panaszkodott, sőt nem is beszélt az üzleti gondjairól, csak egyre hallgatagabb lett, többet aludt, és egészen szótlanná vált.

Gyakran mondták, hogy az Egyesült Államokban a nagy válság mélypontján csak azért nem tört ki a forradalom, mert az összeomlásért az amerikaiak inkább önmagukat, mintsem a rendszert hibáztatták. A kudarcot vallott apák vállán finom porként telepedett meg a bűntudat, ki tudja, hányan voltak, akik soha nem nyerték vissza méltóságukat és önbizalmukat, hanem élőhalottként tengődtek halálukig. A remény veszett ki belőlük, az élet illúziója, a hit képessége. Amerika, mint Archibald MacLeish írja majd, az ígéretek országa; a válság sokak számára, mélyebb értelemben, be nem tartott ígéret volt.

***

1949 – február 10-én kerül sor Az ügynök halála bemutatójára a New York-i Morosco Theatre-ben, Lee J. Cobb, Mildred Dunnock, Arthur Kennedy, Cameron Mitchell, Albert Dekker és Gene Lockhart szereplésével, Elia Kazan rendezésében. Az ügynök halálával Miller többek között elnyeri a Pulitzer-díjat, a New York-i Drámakritikusok Díját és a Tony-díjat.

 

Elküldtem a darabot Kazannak, és két napig alig mozdultam el a telefon mellől. A második nap után már abba is belenyugodtam volna, ha felhív és azt mondja, micsoda zagyvaság ez, micsoda érthetetlen, színrevitelre alkalmatlan roncs. Amikor végül felhívott, ijesztően józan volt a hangja.

– Olvastam a darabot. – Ez úgy hangzott, mintha nem tudná, hogy mondja meg a rossz hírt. – Úristen, de szomorú.

– Szándékosan az.

– Éppen most fejeztem be. Nem tudom, mit mondjak. Az apám… – Nem tudta folytatni; nagyon sok férfi – és nő – között ő volt az első, aki Willyben a saját apját látta meg. Még ekkor is azt hittem, kibúvót keres. – Nagyszerű darab, Artie. Ősszel vagy télen akarom csinálni. Majd gondolkodom a szereposztáson. – Úgy beszélt, mintha éppen az imént halt volna meg egy közös ismerősünk, és ez engem boldogsággal töltött el.

***

A darabot Magyaroszágon először a Nemzeti Színházban mutatták be, 1959-ben. Marton Endre rendezte, Willyt Timár József, Lindát Somogyi Erzsi, Biffet Kálmán György, Happyt Kállai Ferenc játszotta. Az előadásról felvétel is készült, ez volt az első rögzített színházi előadás a magyar televíziózás történetében.

 

Ahogy néha később is előfordult, az első estén nem tapsoltak, amikor lement a függöny. Különös dolgok történtek a nézőtéren. Néhány ember felállt, felvette a kabátját, aztán megint leült, mások, főleg férfiak, arcukat a kezükbe temetve előrehajoltak. Szinte egy örökkévalóság múlt el, mire valakinek eszébe jutott, hogy tapsoljon. Hátul álltam, és láttam, hogy egy méltóságteljes megjelenésű öregurat vezetnek a széksorok között; izgatottan magyarázott valamit az őt kísérő titkárnak. Később megtudtam, hogy Bernard Gimbel az, az áruházlánc vezetője, aki még aznap este elrendelte, hogy az áruházában senkit se bocsássanak el azért, mert túlkoros.

 

Az elkövetkező hónapokban sokszor álltam hátul a nézőtéren, néztem a darab egy-egy részletét, és igyekeztem rájönni, mi bajom van az előadással. Csodálatosan hatásos volt – bár egy traktorral át lehetett volna hajtani Lee némelyik rettentően elhúzott szünetén, amelyek bizony foltot ejtettek egyre öncélúbb alakításán. Most, hogy Kazan már másutt dolgozott, Lee újrarendezte Arthur Kennedyt és Cameron Mitchellt, és már inkább élvezte, mintsem megszenvedte a jellem szorongásait. De ezek a problémák csak megerősítettek meggyőződésemben, hogy az előadás koncepciója lágyabbra sikerült az én eredetileg sokkal szikárabb elképzelésemnél, és ebben én magam is ludas vagyok. Éreztem, hogy túl sok az azonosulás Willyvel, túl sok a sírás, és ez a sok átérzés a darab iróniáját homályosítja el.

***

Egy késő téli délután Bostonban bementem a régi Colonial Színház előcsarnokába, ahol éppen játszani kezdték az Édes fiaimat, néhány héttel a broadwayi premier előtt. Meglepődtem, amikor megláttam Mannyt a délutáni előadás utolsó távozó nézői között. Szép szürke felöltő volt a karján, gyöngyszürke kalappal a fején, a kicsi cipője ragyogott, és láttam rajta, hogy sírt. Majdnem egy évtized telt el azóta, hogy utoljára láttam. Hiába szerepelt a nevem a plakáton, nyilván nem számított rá, hogy ott talál.

– Manny! Hogy vagy? De örülök, hogy itt látlak!

Szinte láttam mögötte a sivár szállodai szobát, a hosszú utat New Yorkból a kicsi autójában, a napi üzlet reménytelen reménységét. Még csak nem is válaszolt az üdvözlésemre, hanem bejelentette: – Buddynak nagyon jól megy. – Aztán láttam, hogy egy pillanatra zavarba jön, talán azért, mert nem mindig kívánta, hogy nekem is jól menjen.

Egy percig beszélgettünk, aztán kiment a hatalmas előcsarnokból az utcára. Azt hittem, tudom, mire gondol: hogy alulmaradt a versenyben, amely az agyában zajlott a fiai és köztem. Hatalmas, egyre dagadó bánat keletkezett valahol a gyomrom tájékán, ahogy néztem, mint tűnik el odakint a tömegben. Évekkel később fantomversenynek látom majd, fantomgyőzelemmel és fantomvereséggel, de ott az előcsarnokban megint megrohantak kamaszkorom érzései: mennyire vágyom rá, hogy elismerjen, mennyire neheztelek a lekicsinylése miatt. Manny nevetséges jelenlétében összesűrűsödött az egész élet. Ugyanakkor elmém valamely elszigetelt, kóbor molekulájában tudtam, hogy mindezt csak én képzelem, és a valóságban Manny nem sokkal több egy dicsekvő és gyakran közönséges kis vigécnél.

Prekop Gabriella fordítása

Top