Walt Whitman: Ének magamról

6.

Mi a fű? kérdezte egy gyermek, elémhozva egy maréknyit,
Mit feleljek a gyermeknek? Én nem tudom nálánál jobban.

Talán lelkem reményzöld szövetből szőtt lobogója.

Vagy talán az Úr keszkenője,
Illatos ajándék, vagy emlék, melyet készakarva ejtett le,
Valamelyik sarkában a küldő nevével, hogy láthassuk és megmondhassuk: Kié?

Vagy talán a fű maga is gyermek, a növényvilág megszült kisdede.

Vagy talán egyöntetű hieroglifa,
És azt jelenti: Széles és szűk zónákon egyképpen sarjadva,
Feketék és fehérek között egyaránt megteremtve,
Legyen Kanuck, Tuckahoe, képviselő, Cuff, mindnek egyformán adok, mindet egyformán fogadom.

S most sírok szép nyíratlan hajának látom.

Gyöngéden bánok veled, kunkorodó fű,
Lehet, hogy ifjak mellén fakadsz te,
Lehet, hogy ismerve szerettem volna őket,
Lehet, hogy aggoktól származol, vagy az anyaölből korán kivett csecsemőktől,
És íme te vagy itt az anyaöl.

Vajon mi lett az ifjakból és aggokból?
És vajon mi az asszonyokból és gyermekekből?

Valahol élnek és jól vannak,
A legkisebb sarjú is azt mutatja, hogy valójában nincs halál,
És ha valaha volt, előbbre viszi az életet és nem arra vár, hogy végre lenyűgözze,
És az élet jöttére nyomban megszűnnék.

Minden előbbre és kifelé halad, semmi sem hull ki,
És meghalni más, mint bárki hinné, és örvendetesebb.

Gáspár Endre fordítása