iram@orkenyszinhaz.hu

SYLVIA PLATH: NAPLÓK

  1. február 26. Cambridge.

Ekkorra már kilöttyintettem egy italt, részben a számba, részben a kezemre és a padlóra, a dzsessz kezdett a bőröm alá kúszni. Táncoltam Luke-kal, és tudtam, hogy rémes vagyok. Aztán megtörtént a legrosszabb; az a darabos, magas, sötét fiú a társaságból, aki még az én szememben is hatalmas volt, aki más nők fölé görnyedezett, és akinek a nevét kérdezgetni kezdtem abban a pillanatban, ahogy beléptem a szobába, de senki sem tudta megmondani, az a fiú hozzám lépett, keményen a szemem közé nézett, és ő volt Ted Hughes. Én megint ordítozni kezdtem, a zajban a verseiből idéztem: „legdrágább, sérthetetlen gyémánt”, ő visszaüvöltött, mint egy óriás, hangja a kút fenekéről zengett föl, „Tetszik”, majd megkérdezte, akarok-e még konyakot, mire üvöltöttem, és a szomszéd szobába hátráltam, és durr az ajtó becsapódott, ő konyakot locsolt egy pohárba, én tovább locsoltam arra a helyre, ahol a szám volt, amikor még tudtam róla. Mintha erős szél fújna, úgy kiabáltunk, a rólam szóló kritikákat vitattuk, azt mondta, Dan tudta, hogy gyönyörű vagyok, valami béna szerzetről nem írta volna ezt, erre az én sipítozó tiltakozásom következett, melyben meghökkentő gyakorisággal fordult elő, hogy „le kell feküdni a szerkesztővel”. Mire ő azt mondta, mégis megjelentek az írásaim, nem? Én meg toporzékoltam, és azt sikítottam, igen, neki könnyű, várják a szomszéd szobában, Londonban dolgozik, heti tíz fontot keres, úgyhogy később már heti tizenkettőt is kereshet, topogtam, és ő is topogott a padlón, aztán teljes erőből szájon csókolt (Kihagyás.) Amikor a nyakamat csókolta, erősen és hosszan beleharaptam az arcába, csorgott róla a vér. (Kihagyás.)

Top