Anyám tyúkja (1)-(2)
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
[MOSTAN SZÍNES TINTÁKRÓL ÁLMODOM]
Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.
(1910. dec.)
Kosztolányi Dezső versét az Anyám tyúkja (1)-ben Máthé Zsolt mondja el
Hogy él a [Mostan színes tintákról álmodom] a színpadon?
A vers színpada - Gondolkozz velünk!
Mielőtt megnézed az Anyám tyúkja 1 premierjén készült felvételt, érdemes előzetesen is elmélyülni a szövegben. Hogyan elevenedik meg a vers a képzeleted színpadán?
Gondolatébresztőként Várady Szabolcs Hogy él a vers a színpadon? című esszéjéből emelünk ki részleteket. A szöveget teljes egészében ITT olvashatod el.
1
‘értelem és forma’
“Vita tárgya olykor, hogy mi jobb: olvasni a verset vagy hallgatni? Továbbá, hogy ha elmondják, elszavalják, mit kell benne hangsúlyozni: a formát vagy az ‘értelmet’? Itt persze mindjárt az a kérdés is felmerül, hogy mi a vers értelme.” – írja Várady Szabolcs. >>>
“A költők rendszerint a formát hangsúlyozzák. Vagy mondjuk óvatosabban: hangsúlyozzák a formát. Ahogy olykor a szemükre vetik: kántálnak /…/ úgy tetszik, számukra az a vers legfőbb tartalma, hogy formája van” >>>
A) Versolvasás előtt:
• Asszociálj! Társíts az alábbi színekhez hangot, érzelmet, formát, személyt!
⋅ piros
⋅ szürke
⋅ arany
⋅ lila
⋅ kék
• Most fordítsuk meg a gondolkodást: a jól ismert „Mi lenne, ha…” játék mintájára keress színeket a fogalmakhoz! Mi lenne, ha szín lenne…
⋅ a harag
⋅ az öröm
⋅ a vágy
⋅ az undor
⋅ a munka
⋅ a szél
⋅ a kerékpározás
• Ki a vers beszélője? Ki mondja azt, hogy „Mostan színes tintákról álmodom”? Gyermek, felnőtt? Milyen foglalkozású? Milyen lelkiállapotban hangozhat el ez a sor?
B) Versolvasás után:
• Változott-e a véleményed a beszélő személyét illetően?
• Keress olyan kifejezéseket, amelyek egy gyermek, és olyanokat, amelyek inkább egy felnőtt megszólalásához illenek! Van-e olyan, amely mindkettőjükre jellemző lehet?
• Mi az a tevékenység, amelyet a gyermeki, illetve a felnőtt megszólalóhoz lehet kötni? Mi kapcsolja össze ezt a kettőt?
• A forma és az értelem között összhang vagy szembenállás van a műben? Melyik ragadja meg a figyelmedet inkább?
• Mit gondolsz, tipográfiailag miért áll külön az első és az utolsó sor?
• Mi lehet a magyarázata a nagyszámú önálló szóalkotásnak, amelyekben a színek nem hagyományos, megszokott jelzői a hozzájuk rendelt fogalmaknak? Például „tréfás-lila”, „szomorú-viola”, „égő-pirosat”, „arany-imát”.
2
‘indulatmenet’
“A versek szerkezetének megjelölésére Füst Milán az ’indulatmenet’ szót használta. /…/ a crescendókat, decrescendókat figyelve a vers zenei leképezése sem tűnik lehetetlennek.” >>>
• Tagold a szöveget! Jelöld be azokat a szöveghatárokat, amelyek szerinted egy-egy érzelmi vagy gondolati ívet zárnak le, ahol megállnál a szövegben felolvasás vagy versmondás közben!
• Melyik szakasz a vers érzelmi tetőpontja számodra? Miért?
• Miért meghatározó szerinted a feltételes mód a versben?
• Vizsgáld meg, van-e különbség a középső, nagyobb szövegtömb és az utolsó mondat feltételes módjának jelentése között?
3
‘mint a műfordító’
[A színész] “természetesen az ellenkező irányból, kívülről közelít a vershez.* Tevékenységét Babits […] a műfordítóéhoz hasonlítja: úgy egyensúlyoz a vers zenéje és értelmi menete közt, mint a műfordító. Amit elveszít a vámon, azt megnyerheti a réven: a saját eszközeivel, a saját egyéniségéből végül is teljes, új műalkotást tud létrehozni, »amely – mondja Babits – nem azonos a költő művével, de nem is egészen idegen attól«.” >>>
* A költőkkel szemben, akik – Várady Szabolcs elemzése szerint – saját verseik elmondása során gyakran inkább „belülről”, a forma felől építkeznek.
• „Vita tárgya olykor, hogy mi jobb: olvasni a verset vagy hallgatni?” – kezdi Várady Szabolcs az esszéjét. Te mit gondolsz erről ennek a versnek az esetében? Olvasva vagy elmondva hat jobban?
• Hogyan szólaltatnád meg rendezőként színpadon ezt a verset?
Milyen lenne a versmondó kora, neme, és lenne-e körülötte még valaki?
Indokold elképzeléseidet egy-egy mondattal!
• Ha adaptálnod kellene ezt a verset, melyik művészeti ágat választanád? Melyik volna erre számodra a legalkalmasabb? Indokold választásodat 3-5 mondatban!
4
‘a vers színpada’
“Némi túlzással azt mondhatnánk, a vers színpadán a szavak a szereplők, a cselekmény az egymáshoz való viszonyuk, konfliktusaik és egymásra találásaik, valamint – nem utolsó sorban – formába rendeződésük története. […]
Babits […] arról beszél, hogy a szavaló nemcsak olyan, mint a fordító, hanem olyan is, mint az illusztrátor: képet társít a szöveghez. Ahogy egy regény illusztrátora a szavakban megjelenített szereplők testi valóját mutatja meg, úgy a vers előadójának élő hangja, arckifejezése, mozdulatai is mást tudnak és mást kénytelenek megfogni a valóságból, mint amit a költő a saját eszközeivel, a szavakkal létrehoz. »Mert más az érzés drámai oldala – mondja Babits –, mint a lírai: és az előadó, éppen eszközeinél fogva, akarva, nem akarva kényszerül ezt a drámai oldalt is kidomborítani«.” >>>
• Írj a korábban általad megjelölt érzelmi, gondolati szakaszokhoz, indulati ívekhez egy-egy instrukciót, tanácsot, amelyet a verset elmondani készülőnek adnál! Mi a beszélő érzelmi állapota az egyes részekben? Mi a megszólaló legfontosabb közlési szándéka az adott szakaszban?
• Ha te volnál a rendező, egy vagy több ember mondaná ezt a verset az általad létrehozott előadásban?
⋅ Ha egy ember, akkor kihez beszélne?
⋅ Hogyan módosítaná a jelentést, ha többen mondanák?
⋅ Milyen lenne a versmondás tere az általad választott formában?
Mit mond a tudomány?
Részletek Margócsy István, A szegény kisgyermek panaszai című kötetről szóló tanulmányából:*
a hagyományos életrajzi-pszichologizáló megközelítés
“A magyar irodalomszemlélet hagyományos vezérszólamának, az életrajzi-pszichologizáló megközelítésnek hatása alatt [A szegény kisgyermek panaszai] kötet elemzését javarészt Kosztolányi lelki alkatának vizsgálata helyettesítette, a tisztán irodalmi szempontok érvényesítését pedig megnehezítette a szerep líraelméleti kategóriájának bevezetése, és többnyire értékelő (azaz leértékelő) alkalmazása. […]”
a gyermek mint a líra tárgya
“A ciklus kerete teljesen szimmetrikus: két vers indítja, két vers zárja a versfüzért. A keretversek mind a gyermektéma irodalmi intonálását, értelmezését adják, nyíltan vállalva a nem gyermeki hangütést (s távol tartanak mindenféle pszichologizálást is!). Az első vers, a Mint aki a sínek közé esett… általános témamegjelölése egy szót sem szól a gyermekről, s – lélektani szempontból nézve – tipikusan felnőtt, létösszegző gesztust elevenít meg, a második vers pedig (És látom Őt, a Kisdedet…) szinte a cím által jelzett propozíció konkretizációjaként, a kötet egészének beszédszólamától páratlanul elütő módon – egyes szám harmadik személyben – beszél a gyermekről, Őróla, s ráadásul a vers szövegében is eltávolítja a kisdedet (aki „elment”) a vers lírai alanyától. Ez a keretes intonáció elidegeníti a költőtől mint pszichológiai személyiségtől a ciklus következő verseinek lírai alanyát, s lényegében a líra tárgyává teszi őt – vagyis a gyermeket. A keret lezárása pedig ugyanennek a gesztusnak imponálóan tudatos visszatérését hozza: az utolsó előtti vers kezdete („Másként halálos csend és néma untság…”) már első szavával is a füzér gyermeki attitűdjének visszavételét jelenti (hiszen: ki mondja, s mihez képest azt, hogy „másként”?), az utolsó vers pedig („Menj, kisgyerek. Most vége ennek is”) nemcsak szavainak jelentésével zárja le a ciklust, hanem a beszédhelyzet hirtelen megváltoztatásával is: a költő ismét egyedi és egyszeri megoldással megszólítja a gyermeket (egyes szám második személyben), s ezzel az ismételt elidegenítéssel nemcsak kilép a ciklus megszokott szituációjából, hanem véglegesen lezártnak is nyilvánítja azt. […]
[A gyermek] Alakjának meghatározatlansága alapvetően fontos: ebben lepleződik le igazából, hogy nem egy gyermeki tudat rekonstrukciójáról, hanem egy felnőtt tudatnak sajátos stilizációjáról van szó. […] Kosztolányi nem szerepet alakít, de nem is – úgymond – őszintén emlékezik, hanem a kortárs Babitshoz hasonlóan tárgyias lírát művel, s műveletét csak az teszi sajátossá, hogy tárgyiasító törekvését nemcsak egyes versekben, hanem a kompozíciós műegészben is érvényesíti. A tárgy (azaz a gyermek) végső soron a gyermekversek lírai hősének állandó önleleplezésében mutatja fel önmagát: a szerzői szólam lépten-nyomon felnőtt viszonyrendszert rajzol gyermeki témája köré. […]”
a gyermekkor mint a világállapot egyik lehetséges megélési formája
“[…] a kötet legnagyobb vállalkozása a teljesség érzékeltetésének igénye volt. Kosztolányi a gyermekkort nem mint pszichológiai érdekességet kezeli, hanem azért nyúl hozzá, mert szimbolizmusának teljességre törő világképét benne pillantja meg. A gyermekkor Kosztolányi számára világállapot, nem pedig egyénfejlődési stádium: nem alkata, hanem világnézete számára van rá szüksége. […] A gyermek Kosztolányi számára nem kiindulópont, amelyből felnőtt lesz, hanem végeredmény: a világállapot egyik lehetséges megélési formája és nézőpontja. […] Kosztolányi gyermekét ezért nem mint pszichológiai problémát, hanem mint kultúrtörténeti toposzt kell szemlélnünk.: benne, mint a gyermek témájában az időtlenség, az állandó kezdés (nem újrakezdés), a kezdet mint csodálkozás, a meghatározatlan teljesség ideáljának hagyománya fogalmazódik meg („a te utad a végtelenbe visz”).”
*Forrás: Margócsy István: „A szegény kisgyermek panaszai”. In: Irodalomtörténet 18. (68.) évf. 1. sz. / 1986″
Ezer szín és a hiány - Gondolatok a versről
A vers címmé is emelt első mondata a megszólalás szituációját festi. Az időhatározószó verskezdő hangsúlyos helyzete a jelen pillanat részévé avatja a befogadót. A szavak és érzések születésének reflektálatlan helyzetébe kerülünk. A születő fantázia, a belső vetítés kihangosítását kapjuk: a beszélő színes tintákról álmodik. A mondat állítmánya, az „álmodom” azt is egyértelművé teszi, hogy a legfőbb történésről, mely a beszélő énjén belül zajlik, a képzeletében, csak a szavain keresztül értesülhetünk. Az érzések, élmények, gondolatok minden mozzanatát át akarja adni, a pillanat teljes egészét, atmoszféráját is érzékeltetni szeretné.
Az ezerszínű világ, az élet megjelenítéséhez kellenek a színek, a színes szavak. A belső látomásban megjelenő színpaletta legszebb színét is kiválasztja: ez a sárga. Ehhez szorosan kapcsolódik az arany, és mindkettő kiemelt szerepet kap, különleges érzelem kapcsolódik hozzájuk, az anya iránti szeretet és a szerelem érzései. A színek kiválasztására, rangsorukra, a hozzájuk kapcsolódó nem hagyományos motívumok logikájára nincs magyarázat, nem kapunk semmiféle indoklást. Nem is szükséges, hiszen a beszélő nem meggyőzni akar bennünket, hanem elénk vetíti szubjektív észlelését, benyomásait, látomásait, egyéni képeit. Ami feltárul előttünk, az az ő személyes viszonya, egyéni kapcsolódása ezekhez a színekhez. Ezzel magyarázható a sok önálló szóalkotás, az egyes színek és fogalmak szokatlan kapcsolata is.
A versnek ezen a pontján a beszélőt felnőttnek és gyereknek egyaránt gondolhatjuk. Elkülöníthetünk jellegzetes motívumokat, melyek inkább az egyikhez vagy a másikhoz közelítik az éppen megszólaló hangot, de a vers szövegében előrehaladva ez a két tónus egyre inkább összecsúszik, és a versbeli ént egyszerre érzékeljük felnőttnek és gyermeknek. A szóhasználat, a gyermeknyelvre jellemző kötőszóismétlések („és akarok még”, „és kellene még”), túlzások („és kellene még sok száz és ezer,/és kellene még aztán millió:”), a türelmetlen, követelőző akarás, és a rajzoláshoz köthető motívumok inkább gyermek beszélőt feltételeznek, míg a vers végén megjelenő hiányérzet, és az ehhez társuló boldogtalanság-élmény a felnőtt szólamai. A kettőt összekötő tevékenység a színes tinták szimbólumán keresztül az írás, az alkotás, és a színekhez kapcsolódó fantázia és kreativitás.
A két szólam két nézőpontot is jelent. A felnőtt és a gyermeki nézőpont a világra rácsodálkozó kíváncsiságban, a megismerésvágyban („és kellene még sok száz és ezer,/és kellene még aztán millió”, „és akkor írnék, mindig-mindig írnék”), az írás, az alkotás önfeledt örömében („el nem únnám”; „Oly boldog lennék”), a művészi tevékenységbe való boldog belefeledkezésben kapcsolódik össze. A gyermeknél ez a belefeledkezés a játék öröméből adódik, a felnőttnél tudatosult ars poetica, életszemlélet lesz.
A vers tempóját a kíváncsiság és a felfedezés, a megismerés és a kifejezés izgatottsága határozza meg. Ez a lelkiállapot a világra való rácsodálkozás öröméből, és a megtapasztalt dolgok kimondásának, megosztásának vágyából keletkezik. Ugyanakkor ebből a lelkiállapotból születik meg az a felismerés is, hogy valami nagyon hiányzik az életből. Halmozással, fokozással áradnak, egymásba fonódnak a versszövegben a színek: „tréfás lila, bor-színű, néma-szürke, szemérmetes, szerelmes, rikító”, „szomorú-viola”, „téglabarna és kék”. A színek sokasága a sokszínű világ lenyomata, a színek birtoklása a tapasztalatot átadhatóvá, közvetíthetővé is teszi. Mintha varázserő birtokában volna a beszélő: érzéseket, gondolatokat, képeket tud közvetíteni a színes tinták segítségével. Képes általuk kapcsolatot teremteni a belső világa és a külvilág között, és ez a közvetítés az alkotótevékenység maga. Ennek a lehetőségnek a felismerése, a teljesség megmutatásának képessége, a műalkotás világteremtő erejére ráismerő öröm söpör végig a versen.
Az első versmondat feltételes módú állítmánya („írnék”) a megvalósulás előtti állapotként mutatja az alkotótevékenységet, és ez a feltételesség végigvonul az egész versen. Különbség van azonban az utolsó mondat és az előtte lévő szövegrész feltételességének jelentésében. A vers első egységének kontextusában valódi lehetőséget érzünk arra, hogy a beszélő számára a teljesség megragadható legyen az alkotófolyamatban. Az utolsó versmondat feltételes módú igéjének jelentése azonban már a leszámolás, a lehetetlenség árnyalatát hordozza. Mindazt, ami vágyként megfogalmazódott, ami a boldog élethez kellene, azt csak a képzelet szintjén mutatja megvalósíthatónak. A vers első és utolsó sora külön szakaszként, a középső szövegtesttől elkülönülten jelenik meg. Formailag, szövegtanilag, és ritmikailag is külön egységet alkot. Kiemelt helyzete a megszólalás keretét adja, mely az álmodástól a hiányérzet tudatosulásáig ível.
Az utolsó sor E/1 személyű, feltételes módú állítmánya a beszélőt egyértelműen felnőttként azonosítja, az ő hiányérzetét fogalmazza meg („Kiszínezném vele az életem”). Olyan ember, olyan alkotó művész jelenik meg előttünk, akinek az életéből hiányzik mindaz az energia, mindaz a tobzódó vitalitás, amely az alkotás örömében érhetné el tetőpontját és a műalkotásban eredményét, és amelyre leginkább a gyermeki játék önfeledtségében, és végtelen lehetőségeiben ismerhetünk rá. A gyermeki lét – ahogyan Margócsy István kifejti tanulmányában – itt nem konkrét életkort jelent, hanem világszemléletet, „a világállapot egyik lehetséges megélési formáját”. A gyermeki levélírás és a művészi alkotás közös pontja az öröm, mely ars poeticaként az alkotótevékenység és a megszülető alkotás elengedhetetlen kritériumaként is értelmezhető. A vers zárása ezt az állapotot hiányként mutatja föl, olyan hiányként, amely nélkül a beszélő életét a hétköznapiság, a szürkeség és a boldogtalanság határozza meg.
Császári Viktória
A [Mostan színes tintákról álmodom] az Örkény színpadán:
A színpad verse - Gondolkozz velünk!
“A versek többségét a költője biztosan nem így mondaná, és nem is ilyennek képzelte el. De azt eddig is tudtuk, hogy a vers annyiszor születik meg, ahányszor elolvassa egy-egy fogékony olvasó” – írja Várady Szabolcs >>>
• A látott előadásban ki a vers beszélője? Milyen korú, mi a foglalkozása?
• Valakihez beszél vagy önmagának mondja? Milyen színpadi jel utal erre?
• Okozott-e meglepetést a versmondás? Módosítja-e a hallott szöveg a korábbi elképzeléseidet? Van-e olyan hangsúly, tempóváltás vagy színészi gesztus, amely sajátos jelentésmódosulást hozott?
• Milyen a vers indulatmenete a színészi előadásban?
• Mi a szerepe a többi színész jelenlétének, a versmondó színpadi helyének, testtartásának?
Ihlettelen állapot - Gondolatok a versmondásról
A szegény kisgyermek panaszai kötet verseinek sajátos feszültséget ad a gyermek és a felnőtt világ horizontjának egymásra vetülése. A Mostan színes tintákról álmodom című vers esetében a világra rácsodálkozó gyermek öröme és az élményeket megragadni akaró felnőtt alakja kopírozódik egymásra, értelmezi egymást kölcsönösen.
A mű megszólaltatásakor a versmondó fizikai megjelenése mindig determinálja a jelentést. Az, hogy férfi vagy nő, fiatal vagy idősebb, ül vagy áll, vált-e, és mikor vált testhelyzetet, milyen ruhában van, és számos egyéb dolog, mind-mind formálja a szöveg aktuális jelentését. A sajátos kommunikációs helyzetben (a művészi, színházi eseményben), minden színpadon megjelenő dolog jellé válik, azaz befolyásolja az üzenet dekódolását, az elhangzó vers értelmezését.
Kosztolányi versét Máthé Zsolt mondja az előadásban. A színpadon tehát felnőtt férfit látunk, az ő felnőtt férfi hangján szólal meg az első sor: „Mostan színes tintákról álmodom”. Máthé Zsolt a vers felütésében az álmodozás szituációját hangsúlyozza. Azt az állapotot emeli ki, amely távolít a felnőtt hétköznapoktól, a racionális világtól, amely közös tere lehet a gyermek és a felnőtt valóságának. A megszólalást megelőző fütyörészés, a beszélő becsukott szeme olyan értelmezői keretbe helyez bennünket, melyben el kell fogadnunk, hogy nem egy reális, hétköznapi helyzetet látunk. Kiindulópontunk lesz tehát, hogy a beszélő, és a „most” deixisével mi is, valamilyen különleges állapot részesei vagyunk, amelyre nem érvényesek a hétköznapi szabályok. A versmondás indító helyzete a konkretizálástól való ellépést, a szavakon való túllépést szolgálja, és így már nem furcsa a felnőtt férfi ábrándozása a színekről, a sárgához kötődő szerelmeslevélről, a krikszkrakszokról és a kacskaringós vonalakkal megrajzolt madárról, mert nem fontos, milyen korú ő. Az álom közös terében a látvány uralkodik.
Aztán hirtelen a színes tintákról való álmodozás a jelen valóságának része lesz: a képzelgés ernyedt testtartásából a versmondó hirtelen felül, és a szemünkbe nézve izgatottan azt mondja: „És akarok még sok másszínű tintát,”. Az ellentmondást nem tűrő, dacos „akarok” után ugyanezzel a határozottsággal listázza a színeket, amelyekre szüksége van. A zöld szín kimondása előtt gyerekesen felkuncog, mintegy megörülve az eszébe jutó, a szeme előtt megjelenő újabb színnek, majd nyugtalan rohanás indul az egyre gyorsabban megjelenő belső képek után, amit a beszéd is alig tud követni. Szinte egy levegővel sorolja a színeket és a hozzájuk kapcsolódó hangulatokat. Nincs rangsor, nincs magyarázat, csak a mindet akarás, a birtoklás egyre erősebb és egyre zaklatottabb vágya a tetőpontig: „és akkor írnék, mindig-mindig írnék”. A színészi előadásban a mondat hangsúlya nem az írnék, hanem az akkor szóra tevődik. Ez a gesztus átértelmezi az eddigi sorokat, és az írott szöveghez képest előrébb hozza az egyértelműen felnőtt nézőpont megjelenését.
Az összevillanó két jelentésréteg egyértelműsödik, a metaforikus kapcsolat a játék és a költői tevékenység között széttartóvá válik, a verset visszamenőleg is az önigazolás tónusa színezi át.
Ebben az értelmezésben nem az alkotásvágy, nem a műalkotásban rögzíthető, és a vele való találkozásban újra és újra átélhető világélmény hevíti a beszélőt. Az ő indulata ezzel épp ellentétesen, az ihlettelen állapotból adódik. Az izgatottság nem a megismerés és kifejezés lehetőségének a megtapasztalásából és öröméből származik, hanem az elmaradt alkotások miatti kétségbeesésből. A színpadi helyzetben emberek veszik körül a beszélőt. Nem közvetlenül hozzájuk szól, nem nekik magyarázkodik, a beszéd befelé irányul, önigazolásként hat, önmaga számára keres felmentést az alkotói kudarcra. Ugyanakkor az, hogy eközben látják és hallják őt, különös nyomatékot ad a helyzetnek, és az önfelmentő monológ nyilvános gyónássá alakul az utolsó mondattal.
A feltételes igemódok is ebbe a jelentésbe simulnak, és külön nyomaték nélkül is kiszólnak a szövegből, a tehetetlenséget húzva alá: „arany-imát írnék az én anyámnak” „És el nem unnám, egyre-egyre írnék”. De a beszélőben lévő üresség, az életöröm, az élmények (a színes tinták) hiánya képtelenné teszik az alkotásra.
A versmondásban az alkotás mint a boldogság legfőbb feltétele jelenik meg: „És el nem unnám, egyre-egyre írnék/egy vén toronyba, szünes-szüntelen./Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.” Vagyis a beszélő vágya nem az alkotás öröme: az alkotás, az alkotó munka maga a boldog élet feltétele. A színes tinták ebben az értelmezésben nem a megtapasztalt csodás világ lenyomatai, hanem mindazok a dolgok, élmények, inspiráló erők, amelyek hiányoznak a beszélő életéből, amelyek nélkül képtelen az alkotásra, és így képtelen a boldog életre is.
Császári Viktória
