A szegény kisgyermek panaszai kötet verseinek sajátos feszültséget ad a gyermek és a felnőtt világ horizontjának egymásra vetülése. A Mostan színes tintákról álmodom című vers esetében a világra rácsodálkozó gyermek öröme és az élményeket megragadni akaró felnőtt alakja kopírozódik egymásra, értelmezi egymást kölcsönösen.
A mű megszólaltatásakor a versmondó fizikai megjelenése mindig determinálja a jelentést. Az, hogy férfi vagy nő, fiatal vagy idősebb, ül vagy áll, vált-e, és mikor vált testhelyzetet, milyen ruhában van, és számos egyéb dolog, mind-mind formálja a szöveg aktuális jelentését. A sajátos kommunikációs helyzetben (a művészi, színházi eseményben), minden színpadon megjelenő dolog jellé válik, azaz befolyásolja az üzenet dekódolását, az elhangzó vers értelmezését.
Kosztolányi versét Máthé Zsolt mondja az előadásban. A színpadon tehát felnőtt férfit látunk, az ő felnőtt férfi hangján szólal meg az első sor: „Mostan színes tintákról álmodom”. Máthé Zsolt a vers felütésében az álmodozás szituációját hangsúlyozza. Azt az állapotot emeli ki, amely távolít a felnőtt hétköznapoktól, a racionális világtól, amely közös tere lehet a gyermek és a felnőtt valóságának. A megszólalást megelőző fütyörészés, a beszélő becsukott szeme olyan értelmezői keretbe helyez bennünket, melyben el kell fogadnunk, hogy nem egy reális, hétköznapi helyzetet látunk. Kiindulópontunk lesz tehát, hogy a beszélő, és a „most” deixisével mi is, valamilyen különleges állapot részesei vagyunk, amelyre nem érvényesek a hétköznapi szabályok. A versmondás indító helyzete a konkretizálástól való ellépést, a szavakon való túllépést szolgálja, és így már nem furcsa a felnőtt férfi ábrándozása a színekről, a sárgához kötődő szerelmeslevélről, a krikszkrakszokról és a kacskaringós vonalakkal megrajzolt madárról, mert nem fontos, milyen korú ő. Az álom közös terében a látvány uralkodik.
Aztán hirtelen a színes tintákról való álmodozás a jelen valóságának része lesz: a képzelgés ernyedt testtartásából a versmondó hirtelen felül, és a szemünkbe nézve izgatottan azt mondja: „És akarok még sok másszínű tintát,”. Az ellentmondást nem tűrő, dacos „akarok” után ugyanezzel a határozottsággal listázza a színeket, amelyekre szüksége van. A zöld szín kimondása előtt gyerekesen felkuncog, mintegy megörülve az eszébe jutó, a szeme előtt megjelenő újabb színnek, majd nyugtalan rohanás indul az egyre gyorsabban megjelenő belső képek után, amit a beszéd is alig tud követni. Szinte egy levegővel sorolja a színeket és a hozzájuk kapcsolódó hangulatokat. Nincs rangsor, nincs magyarázat, csak a mindet akarás, a birtoklás egyre erősebb és egyre zaklatottabb vágya a tetőpontig: „és akkor írnék, mindig-mindig írnék”. A színészi előadásban a mondat hangsúlya nem az írnék, hanem az akkor szóra tevődik. Ez a gesztus átértelmezi az eddigi sorokat, és az írott szöveghez képest előrébb hozza az egyértelműen felnőtt nézőpont megjelenését.
Az összevillanó két jelentésréteg egyértelműsödik, a metaforikus kapcsolat a játék és a költői tevékenység között széttartóvá válik, a verset visszamenőleg is az önigazolás tónusa színezi át.
Ebben az értelmezésben nem az alkotásvágy, nem a műalkotásban rögzíthető, és a vele való találkozásban újra és újra átélhető világélmény hevíti a beszélőt. Az ő indulata ezzel épp ellentétesen, az ihlettelen állapotból adódik. Az izgatottság nem a megismerés és kifejezés lehetőségének a megtapasztalásából és öröméből származik, hanem az elmaradt alkotások miatti kétségbeesésből. A színpadi helyzetben emberek veszik körül a beszélőt. Nem közvetlenül hozzájuk szól, nem nekik magyarázkodik, a beszéd befelé irányul, önigazolásként hat, önmaga számára keres felmentést az alkotói kudarcra. Ugyanakkor az, hogy eközben látják és hallják őt, különös nyomatékot ad a helyzetnek, és az önfelmentő monológ nyilvános gyónássá alakul az utolsó mondattal.
A feltételes igemódok is ebbe a jelentésbe simulnak, és külön nyomaték nélkül is kiszólnak a szövegből, a tehetetlenséget húzva alá: „arany-imát írnék az én anyámnak” „És el nem unnám, egyre-egyre írnék”. De a beszélőben lévő üresség, az életöröm, az élmények (a színes tinták) hiánya képtelenné teszik az alkotásra.
A versmondásban az alkotás mint a boldogság legfőbb feltétele jelenik meg: „És el nem unnám, egyre-egyre írnék/egy vén toronyba, szünes-szüntelen./Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.” Vagyis a beszélő vágya nem az alkotás öröme: az alkotás, az alkotó munka maga a boldog élet feltétele. A színes tinták ebben az értelmezésben nem a megtapasztalt csodás világ lenyomatai, hanem mindazok a dolgok, élmények, inspiráló erők, amelyek hiányoznak a beszélő életéből, amelyek nélkül képtelen az alkotásra, és így képtelen a boldog életre is.
Császári Viktória