“Vita tárgya olykor, hogy mi jobb: olvasni a verset vagy hallgatni? Továbbá, hogy ha elmondják, elszavalják, mit kell benne hangsúlyozni: a formát vagy az ‘értelmet’? Itt persze mindjárt az a kérdés is felmerül, hogy mi a vers értelme.” – írja Várady Szabolcs. >>>

• Mit gondolsz Csokonai versének a formájáról és az értelméről?
• Összhangot vagy szembenállást érzékelsz a forma és az értelem (jelentés) között?
• A forma vagy az értelem ragadja meg inkább a figyelmedet az olvasáskor?

“A versek szerkezetének megjelölésére Füst Milán az ’indulatmenet’ szót használta. /…/ a crescendókat, decrescendókat figyelve a vers zenei leképezése sem tűnik lehetetlennek.”  >>>

• Milyen A Reményhez “indulatmenete”? Hogyan kottáznád le, esetleg rajzolnád meg (vagy ábrázolnád más módon) a lélekben bejárt út íveit? 

[A színész] “természetesen az ellenkező irányból, kívülről közelít a vershez.*  Tevékenységét Babits […] a műfordítóéhoz hasonlítja: úgy egyensúlyoz a vers zenéje és értelmi menete közt, mint a műfordító. Amit elveszít a vámon, azt megnyerheti a réven: a saját eszközeivel, a saját egyéniségéből végül is teljes, új műalkotást tud létrehozni, »amely – mondja Babits – nem azonos a költő művével, de nem is egészen idegen attól«.”  >>>

* A költőkkel szemben, akik – Várady Szabolcs elemzése szerint – saját verseik elmondása során gyakran inkább „belülről”, a forma felől építkeznek.

• Tegyél próbát a címmel: hányféle hangsúllyal, érzelmi töltéssel tudnád elmondani?

• Válassz versmondót az általad ismert színészek közül! Milyennek képzelnéd el az ő előadásában Csokonai versét? Az előadó személye hogyan befolyásolja, esetleg változtathatja meg a vers jelentését?

“Némi túlzással azt mondhatnánk, a vers színpadán a szavak a szereplők, a cselekmény az egymáshoz való viszonyuk, konfliktusaik és egymásra találásaik, valamint – nem utolsó sorban – formába rendeződésük története. […]

Babits […] arról beszél, hogy a szavaló nemcsak olyan, mint a fordító, hanem olyan is, mint az illusztrátor: képet társít a szöveghez. Ahogy egy regény illusztrátora a szavakban megjelenített szereplők testi valóját mutatja meg, úgy a vers előadójának élő hangja, arckifejezése, mozdulatai is mást tudnak és mást kénytelenek megfogni a valóságból, mint amit a költő a saját eszközeivel, a szavakkal létrehoz. »Mert más az érzés drámai oldala – mondja Babits –, mint a lírai: és az előadó, éppen eszközeinél fogva, akarva, nem akarva kényszerül ezt a drámai oldalt is kidomborítani«.”  >>>

• A reményhez színpadán hol találod meg a drámaiságot, milyennek látod a szavak viszonyát, konfliktusait?

• Szavaló-illusztrátorként milyen képeket társítanál a szöveghez, milyen érzések drámai oldalát domborítanád ki?

„Egy ilyen színházi este pedig többek közt arról is szól, hogy a versnek – és itt megint Babitsra utalnék vissza – van drámai oldala is, a lírai mellett. Gyakran szól valakihez vagy akár valamihez, Orbán Ottó a magyar népdalhoz, Csokonai a reményhez, vagy éppen önmagát szólítja meg a költő, és persze az olvasót mindenképpen […]”  >>>

• A színpadon elhangzó versek tehát értelmezhetők rövid minidrámaként is. Milyen eszközökkel érheti el a színész, hogy a lírai szövegből drámai szöveg, kis jelenet váljék?
Kihez beszél a színész? A Reményhez? Önmagához? A közönséghez?

  ‘a versformáról és a tartalomról’ 

Sokan ellentmondást látnak a szomorú, reményeket búcsúztató tartalom és a könnyed, kecses, dallamos forma között. Ez egy termékeny feszültség, ami izgalmassá teszi a verset.

***

A vers értelméről: Csetri Lajos  tanulmányban elemzi, ahogy a nagy “dezilluzió-versben” Csokonai “általánosítva s egyben lezáróan még egyszer összefoglalja” a reményhez való viszonyát. Az elemzésben arról is olvashatsz, hogy Csokonai korában a remény sokáig elsősorban vallásos és nemzeti tartalommal rendelkezett, elvesztése egy aranykor, egy általánosabb boldogság elvesztését jelentette. Csokonai költészetében fokozatosan vált ez a reményfogalom egyre világibbá, egyre személyesebbé.

A vers formájáról: A formában a szakirodalom szerint a 18. század közepe táján keletkezett Rákóczi nóta kuruc hagyományokat idéző versformája, szövegritmusa visszhangzik. Ugyancsak kutatás bizonyítja, hogy a vers eredetileg dallamra íródott, és a kor egyik legnépszerűbb, gyakran énekelt dala volt. A mintául szolgáló verbunkost (Kossovits Lajos: Lassú magyar) gyászzeneként ismerték, használták a kortársak.

Források:

• Csetri, Lajos: Egy Csokonai-vers keletkezéstörténetéhez : A reményhez. Irodalomtörténeti Dolgozatok, (94). pp. 21-32. (1973)
• Csetri Lajos: Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez, 1973 (In:ItK 1973).

  ‘indulatmenet’ 

Az ‘indulatmenet’ feltérképezésének kiindulópontja lehet a vers híres “háromszoros invokációja”: a vers elején álló (nyolc sor hosszúságú) megszólítás, ami háromféleképpen nevezi meg, definiálja a Reményt. A három megnevezés egyben a megszólított lefokozása is: 1. égi tűnemény=isten, 2. csak látszik istennek, 3. a Remény az ember saját teremtménye, tehát puszta illúzió.

A továbbiakban megjelenő lelkiállapotok, beszédaktusok:
– számonkérés
– elutasítás
– részletező visszaemlékezés a beteljesedésre
– részletező visszaemlékezés a veszteségekre
– indulatos megszólítás
– halálvágy
– búcsúvétel

Érdeklődőknek:

• Diákoknak: Szövegértés-szövegalkotás 11. Tanulói munkatankönyv. Fejlesztő: Arató László. 95. o.
• Tanároknak: Szövegértés-szövegalkotás 11. Tanári útmutató. Fejlesztő: Arató László. 118. o.

  ‘ki szól kihez?’ 

Csokonai verse több, mint 200 éve íródott, egyes szavai már régiesnek hatnak – valamiért mégis leomlik az idő gátja, és mintha egészen mai, nekünk szóló szöveget mondana a színész.

Talán az teszi ezt lehetővé, hogy ebben a versben nagyon sokféle érzés fogalmazódik meg, és így sokféle hangütés indokolt lehet: pátosz, rezignáció, lemondás, elkeseredés, gúny, irónia… A versben rejlő drámai szituációt (és érzelmi sokféleséget) kiemeli, hogy a szöveg ezúttal nem pátosszal és nem rezignáltan, hanem rengeteg iróniával és öngúnnyal hangzik el. A színész nem állítja piedesztálra a remekművet, hogy az egyszerű halandó csodálatával nézzen fel rá –, hanem inkább lefelé stilizál. A vers mozgást kifejező igéi többnyire maguk is lefelé irányulnak (bókol, csepegtet, szór, fűszerez, hajol, eltemet), és ezt a lefelé tartást erősítik a színésznő hangsúlyai, gesztusai, mozdulatai is.

A versmondás drámai jelenében a megszólaló a vers vége felől indul el: a vers végének kiábrándultságával világítja be a vers elején festett reményteli állapotot is. Ezt a duplafenekű szövegmondást érzi a néző humorosnak.

Erőt sugalló, helyenként szinte támadóan vádló a hang, ám árulkodó a zsebre tett kéz, ami a testbeszédben (a kommunikációs tanácsadók állítása szerint) a hiányzó önbizalom jele. A versmondás nem a szentimentális halálvágy és önsajnálat hangján, hanem a modern ember pátoszmentes öngúnyával, iróniájával tálalja a csalódásélményt. A közönség pedig veszi a lapot, és nevet, hiszen mindenki saját kiszolgáltatottságára ismer rá.

Már olvasáskor feltűnt a megfogalmazott gyászos tartalom és a könnyed versforma ellentéte –, innen nézve úgy tűnik tehát, hogy az irónia, a hasadtság, az öngúny talán eleve is bele van kódolva a vers szövegébe…

Hudáky Rita

“ Ebben a versben az felismerés volt számunkra az érdekes, hogy a költő valami elveszetthez beszél, – tehát, hogy a megíráskor »túl van« a remény állapotán. Ha egyszerűen akarnánk fogalmazni, azt mondanánk, a szöveg belső monológja a »de hülye is az ember, de hülye is voltam, vagyok« lelkiállapotából hallható meg. Ezért szarkasztikus a közelítés, önostorozó, önironikus. És fájdalmas, egyúttal.”