“Vita tárgya olykor, hogy mi jobb: olvasni a verset vagy hallgatni? Továbbá, hogy ha elmondják, elszavalják, mit kell benne hangsúlyozni: a formát vagy az ‘értelmet’? Itt persze mindjárt az a kérdés is felmerül, hogy mi a vers értelme.” – írja Várady Szabolcs. >>>

“A költők rendszerint a formát hangsúlyozzák. Vagy mondjuk óvatosabban: hangsúlyozzák a formát. Ahogy olykor a szemükre vetik: kántálnak /…/ úgy tetszik, számukra az a vers legfőbb tartalma, hogy formája van”  >>>

• Mit gondolsz Vörösmarty versének a formájáról és az értelméről?
• Összhangot vagy szembenállást érzékelsz a forma és az értelem (jelentés) között?
• A forma vagy az értelem ragadja meg inkább a figyelmedet az olvasáskor?

A kor egyik tekintélyes kritikusa, Gyulai Pál fenntartással fogadta és dagályosnak ítélte a verset, a népszerű színész, Egressy Gábor viszont rajongott érte, és szavalásával is népszerűsítette. “Egressy Gábor és Gyulai nézetkülönbsége legalábbis részben a költészet kétféle fölfogására vezethető vissza. A színész a szóbeli, Gyulai az írott kultúra felől közelített a szöveghez.” – írja Szegedy-Maszák Mihály.

• Szerinted mi a magyarázata ennek? Miért lehetett vonzó a vers a színész számára, és mi okozhatta az irodalmár idegenkedését?

“A versek szerkezetének megjelölésére Füst Milán az ’indulatmenet’ szót használta. /…/ a crescendókat, decrescendókat figyelve a vers zenei leképezése sem tűnik lehetetlennek.”  >>>

• Milyen A vén cigány “indulatmenete”? Hogyan kottáznád le, esetleg rajzolnád meg (vagy ábrázolnád más módon) a lélekben bejárt út íveit? 

[A színész] “természetesen az ellenkező irányból, kívülről közelít a vershez.*  Tevékenységét Babits […] a műfordítóéhoz hasonlítja: úgy egyensúlyoz a vers zenéje és értelmi menete közt, mint a műfordító. Amit elveszít a vámon, azt megnyerheti a réven: a saját eszközeivel, a saját egyéniségéből végül is teljes, új műalkotást tud létrehozni, »amely – mondja Babits – nem azonos a költő művével, de nem is egészen idegen attól«.”  >>>

* A költőkkel szemben, akik – Várady Szabolcs elemzése szerint – saját verseik elmondása során gyakran inkább „belülről”, a forma felől építkeznek.

• Tegyél próbát ezzel a sorral: “Húzd, ki tudja meddig húzhatod”. Hányféle hangsúllyal, érzelmi töltéssel tudnád elmondani?

“Némi túlzással azt mondhatnánk, a vers színpadán a szavak a szereplők, a cselekmény az egymáshoz való viszonyuk, konfliktusaik és egymásra találásaik, valamint – nem utolsó sorban – formába rendeződésük története. […]

Babits […] arról beszél, hogy a szavaló nemcsak olyan, mint a fordító, hanem olyan is, mint az illusztrátor: képet társít a szöveghez. Ahogy egy regény illusztrátora a szavakban megjelenített szereplők testi valóját mutatja meg, úgy a vers előadójának élő hangja, arckifejezése, mozdulatai is mást tudnak és mást kénytelenek megfogni a valóságból, mint amit a költő a saját eszközeivel, a szavakkal létrehoz. »Mert más az érzés drámai oldala – mondja Babits –, mint a lírai: és az előadó, éppen eszközeinél fogva, akarva, nem akarva kényszerül ezt a drámai oldalt is kidomborítani«.”  >>>

• Hozz példát a Babits által megírt jelenségre / arra, hogy a színész a hangjával, arckifejezésével, mozdulatával illusztrál!

• Válaszd ki a kedvenc részletedet, és próbáld többféleképpen előadni! Mi befolyásolja, hogy a versmondó milyen érzéseket társít egyes szövegrészletekhez?

• Hányféleképpen mondható el a refrén? Lehetségesnek tartod, hogy egy színész megváltoztassa a refrének megszokott hangsúlyát, előadásmódját? Ha igen, minek hatására?

„Egy ilyen színházi este pedig többek közt arról is szól, hogy a versnek – és itt megint Babitsra utalnék vissza – van drámai oldala is, a lírai mellett. Gyakran szól valakihez vagy akár valamihez, Orbán Ottó a magyar népdalhoz, Csokonai a reményhez, vagy éppen önmagát szólítja meg a költő, és persze az olvasót mindenképpen […]”  >>>

• A színpadon elhangzó versek tehát értelmezhetők rövid minidrámaként is. Milyen eszközökkel érheti el a színész, hogy a lírai szövegből drámai szöveg, kis jelenet váljék?
Legyenek-e a versmondón kívül is színészek a színpadon?
Kihez beszéljen a színész? Valakihez a színpadon? Önmagához? A közönséghez?

“Én ezt a verset azért szeretem, mert az öngyógyító dühöngés művészete, a kiolvadó biztosítékoké. Az ember jól kidühöngheti, kiőrjöngheti magát vele, és benne. Segít sisteregni, a gőzt kiereszteni. Fölforr és megtisztul általa és benne az ember. Ez a vers maga a katarzis.”

Ezekkel a mondatokkal kezdi elemzését a Magyartanárok Egyesülete videójában Arató László, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola tanára.

Az alábbi válogatás csak egy kicsi idézetcsokor abból a rengeteg tanulmányból, ami a versről született:

  ‘a műfaj’ 

A vén cigány jelenetkerete egy kocsmai italozás, mulatozás helyzetét idézi fel, és vele a bordal műfajához kapcsolódik. Boldog Zoltán A rontott bordal című tanulmányában ír a versről:

“/…/ a vers már nem tud olyan bordallá válni, amelyet a versbeszélő a megszólított cigánytól kezdetben elvár. A megszólaló egyértelműen a borozáshoz rendeli a muzsikát, ez a refrénből is kiderül: »Szív és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.« Amíg az írásbeliség szintjén a felütéssel és a bordalról történő beszéddel megidézhető a műfaj, addig a zeneiség, a szóbeliség, a folklór szintjén már nem működik. Hiszen a versbeli hang folyamatosan instruálja, oktatja a cigányt arra, miként kellene játszania, hogyan kellene átformálnia muzsikáját.”

“Az egymásra halmozódó megrázkódtató képek a bordal egyik fő funkciójaként számon tartott búfeledés helyett éppen a felszínre hozott fájdalom megnyilvánulásai lesznek.”

“A rontott, fájdalmakat felszínre hozó bordal sikerét éppen az bizonyítja, hogy hallgatójának elviselhetetlen. »Lesz még egyszer ünnep a világon« – jegyzi meg váratlan optimizmussal, miközben azt is jelzi: a cigány muzsikálta bordal egyelőre folytathatatlan – mind a hallgató vezényelte, mind pedig megszokott formájában.”

  ‘vershelyzet’ 

Gintli Tibor:

/…/ “korántsem magától értetődő, hogy a vershelyzet nem konkrét, hanem teljes egészében metaforikus jellegű. Ha az előbbi változatnál maradunk, akkor a képzeletbeli szituációban a lírai én a sírva vigadó mulatozó szerepében jelenik meg. A cigányozás bevett szokása szerint az, aki húzatja a cigánnyal, folyamatosan instruálja is a zenészt. Ennek a rituális »cigányoktatásnak« az a célja, hogy a cigány a megrendelő kedve szerint húzza, azaz hangot adjon a muzsikáltató érzéseinek, kifejezze azokat a belső indulatait, melyeket átél. A cigányhoz intézett felszólítások így a beszélő belső világának közvetett kifejezésére hivatottak. Ebben az értelemben mindaz, amit a zenésznek mond, egyben önjellemzés is. A mulatás szituációja ebben a megközelítésben eleve az önmegszólításnak egyfajta közvetett változata.”

  ‘szerkezet’ 

Kabai Csaba:

“így fest az egyes szakaszok hármas tagolódása, a strófák vége felől indulva: refrén (a versszak legmasszívabb pontja, mert lexikálisan állandó, csak a különböző szakaszok ruházzák fel esetlegesen egy-egy új jelentésárnyalattal); gondolati mag (a refrén előtti két sor, amely az adott szakasz fő mondanivalóját foglalja magába); és a gondolati magot bevezető sorok, amelyek, /…/ mindig az előző versszak gondolati magja által meghatározottak, azokat mintegy kifejtik: a korábbi szakasz gondolati magjában fölvetett tartalmakat a következő versszak első négy sora bontja ki. Ez az anticipációs szerkesztés az 1–4. strófáig világosan kimutatható, majd a vers középpontja után, a héjszerkezet értelmében, az anticipációk helyére a retrospektív utalások kerülnek.”

  ‘hangnem’ 

Gintli Tibor:

“a vers esztétikai hatásának egyik legfontosabb alkotóelemét éppen abban látom, hogy két, egymástól igencsak elütő hangnem egymás mellett szerepel a szövegben”

“a bejárt út, a beszédmód végleteinek indokolt és meggyőző egymás mellé illesztése teszi nagy hatásúvá a verset, a tragikus pátosz elszabadulását éppen ez a lefojtott, már-már laposnak, szinte közhelyesnek tetsző felütés készíti elő.”

“A hétköznapi, kollokviális réteg a világméretű, mitikus események idején kívüli, profán időt, míg a pátoszra hangolt nyelv a mitikus időrétegeket jelenít meg: a pusztulás apokaliptikus idejét, valamint az egyetemes ünnep emelkedett, szakrális idejét.”

  ‘szerepmodell’ 

Kappanyos András:

“A zenész-cigány jellegzetesen romantikus művész-metafora. Alakjában az a vonzó, hogy tehetségén és hangszerén kívül nincs semmije. Bár egzisztenciája a nóta mindenkori megrendelőjétől függ, létének magasabb síkján (azaz művészetében) teljesen szabad és független, nem kényszeríthető semmire, hiszen az életén kívül semmit sem lehet tőle elvenni.”

“A hegedűvonó bottá változása két értelemben lehetséges. Egyrészt a művész elvesztheti a kreativitását, másrészt (a külső körülmények megváltozása miatt) elvesztheti megélhetését. Mindkét verzió oda vezet, hogy elvész a morális és esztétikai függetlenség, de megmarad az egzisztenciális kiszolgáltatottság, vagyis a refrénben említett bot nem csupán használhatatlanná vált vonó, hanem egyben koldusbot is. Az ismételt felszólítás tehát, hogy a művészi kreativitásnak utat kell engedni, a művészi alkotás etikáján kívül kétségtelenül a művész mindennapi egzisztenciáját, a megélhetés elvesztésének vagy ennél súlyosabb megpróbáltatásoknak a lehetőségét is felidézi.”

“A költemény interpretációs kísérleteinek legfőbb kérdése hagyományosan az alap-allegória megfejtésére irányul: kicsoda, mit jelent a vén cigány alakja? Hiszen ha a vén cigány maga a költő, akkor ki az őt megszólító beszélő? Eddigi gondolatmenetünk fényében világos válasz adódik: a két szereplő a művészi személyiség két összetevője, egyrészt a kreatív erő, másrészt a társadalmi (és biológiai) entitás, amely uralja az előbbit, de egyben kiszolgáltatott is neki. A vers szituációjában tehát a romantikus művész önnön kreativitását bíztatja, annak erejétől riad meg, majd azt csitítja, hogy várjon egy jobb világra, egy autentikusabb létre, amelyben majd valóban érdemes lesz megnyilvánulni.”

  ‘refrén’ 

Szegedy-Maszák Mihály

“A vén cigány olvasásakor mindig nagyobb valószínűséggel várjuk a tízsoros szakaszok négysoros refrénjét: a gépies ismétlődés, fokozódó ismétlődés egyre kegyetlenebbé teszi e sorokat. Az első öt szakasz tragikus jelentéssel ruházza föl a refrént.”

Gintli Tibor

“A refrént erősödő indulati töltete, valamint a szinte kényszeresnek tetsző ismétlődés révén egyfajta extatikus önkívületet sugalló hatása teszi a versszakok szerves részévé.”

“A refrén szövege [az ünnep vízióját előrevetítő pátosz] jegyében alakul át, ami ahhoz vezet, hogy megszűnik elkülönülése az előtte álló soroktól. Az anaforikus helyzetű ’akkor’ ismétlődése ugyancsak ennek az egységnek a kialakulását segíti elő. A „refrén” utolsó sora nem mulatásra hív fel, nem a feledés duhaj vágyának s nem is az önkínzó gúnynak a kifakadása, hanem ígéretként hangzik fel: az ünnep idejéből visszatekintve már végleg múlttá válik a világ egykori gondja.”

Források:

Boldog Zoltán: A rontott bordal
Gintli Tibor: Kollokvialitás és pátosz
Kappanyos András: A vén cigány mint értelmiségi szerepmodell
In: A tizenkét legszebb magyar vers 10. A vén cigány. Szerk. Fűzfa Balázs, Savaria University Press, Szombathely, 2012 

Kabai Csaba: “Őrült” struktúra A vén cigányban. In Kortárs 51. évf. 9. sz.

Szegedy-Maszák Mihály: A vén cigány. In: Irodalom II., Tankönyvkiadó, Budapest 1985

“A versek többségét a költője biztosan nem így mondaná, és nem is ilyennek képzelte el. De azt eddig is tudtuk, hogy a vers annyiszor születik meg, ahányszor elolvassa egy-egy fogékony olvasó”  – írja Várady Szabolcs >>>

  ‘színész és olvasó’ 

A vén cigány-t sokan tartják színészi adu ásznak, elmondása nagy indulatok kifejezésére, széles színészi eszköztár, formaérzék, zenei érzék megmutatására ad lehetőséget. A bravúrfeladat része, hogy a színész képes-e minden versszak végén új hangsúlyokkal elmondani, új érzelmi energiával feltölteni a hosszú, négysoros refrént.

Megírása után sokáig nehezen érthetőnek, követhetetlen logikájúnak, szinte őrült gondolatrohanásnak tartották kritikusai a verset. Később tanulmányok sora bizonyította, hogy a A vén cigány egy fegyelmezetten szerkesztett, korát megelőző poétikai újításokkal élő szöveg, amely kiállja a szigorú elemzés próbáját is.

A bonyolult gondolati tartalom és az erőteljes indulatok ötvözése, egyidejű jelenléte miatt A vén cigány esetében tehát talán a szokásosnál is nagyobb a távolság a racionális jelentést vizsgáló, a szövegben oda-vissza lépésekre is képes, időigényes olvasói befogadás és a színész által közvetített, a gondolati kontrollra kevésbé alkalmas, az érzelmekre annál inkább ható műélmény között.

  ‘sem férfi, sem cigányzenész’ 

A bemutatón készült felvételen az intro után egy ütős hangszer csattanásait halljuk, a szélső függöny utolsót lebben, egy árnyék még eltűnik. A vén cigány jelenetkeretére semmilyen elem nem utal: nincs kocsma, nincs zenész, és nem csak mulató férfitársaság, de egyetlen férfi sincs a színen. Csupán egy nagymama-alkatú, ősz hajú asszony, Pogány Judit ül alacsony zsámolyon, egyedül a tornác előtt.

Vajon formabontó ötlet-e női előadóhoz társítani ezt a szöveget? Valószínűleg nem. A vén cigány tartalmát csak az köti férfi megszólalóhoz, hogy a cigánytól zenét rendelő kocsmai mulatozást hagyományosan férfiszereplőkkel képzeljük el. Ám ez a jelenetkeret, illetve a versbeszélő és a megszólított viszonya a leírt szövegben is elszakad a konkrét valószerűségtől, és elemeltté, metaforikussá válik. A valódi téma: a világ állapota fölötti kétségbeesés és az ehhez kapcsolódó művészi kifejezésvágy a nemektől független érzés. A magányos színpadi helyzet és a női színész jelenléte tehát a megszólalás pillanatától kezdve a vers belső lényege felé felé irányítja a figyelmet azzal, hogy elszakad a vers felszínét formáló jelenetezés realitásától.

  ‘a kifejezés sűrűsége’ 

A színész fizikai valóságának másik fontos eleme, az életkor viszont a vers címe alapján valóban hozzátartozik a megjelenített alakhoz (és vele a beszélőhöz). A versbeli cigány “vén”, és az Örkény előadásában is idős színész teszi a vers mögé emberi és művészi élettapasztalatát, hitelét.

A szélsőséges lelki állapotok, a feldúltság, a dühöngés színpadon könnyen csapnak át elidegenítő túlzásba, külsődlegességbe. Egy szenvedélyes vers távolságtartó elmondása viszont ironikus értelmezést adhat a szövegnek.

Pogány Judit a legnehezebb utat választja: úgy járja végig a szöveg indulati íveit, zenei, ritmikai váltásait, hogy teljes, belső hitelességre törekszik. Az ülő helyzetben elmondott sorok először mintha a már többször meggondolt gondolatok higgadt újramondásától indulnának, fokozatosan jut el az önhergelő indulat a vers felénél (pontosan a híres “Mi zokog mint malom a pokolban?” kulcsmondatnál) történő felállásig. A szövegmondás hol befelé fordul, hol nyíltan a közönségnek szól, hol megállás, hol járkálás dinamizálja. A testbeszéd is feszültséget kommunikál, a jobb kéz néha erőteljes gesztusokat tesz, a párkányra üt, miközben a bal kéz a zsebbe süllyesztve mozdulatlan marad.  A “húzd” szóhoz hullámokban erősödő nyomatékosító mozdulatok társulnak, egészen az utolsó versszak első szavára helyezett csúcspontig. Ezt azonban megelőzi a befejező fordulat előkészítése, amely elvezet a megtisztulás, a majdani ünnep reményének kimondásához. A fordulat (“de mégse”) pillanatában a színész újra leül, visszatér a kezdőpozícióhoz, és ezzel keretbe helyezi a verset. Az utolsó szakasz emelkedettségét így a vers elejének rezignációja színezi át.

Hudáky Rita