„Vita tárgya olykor, hogy mi jobb: olvasni a verset vagy hallgatni? Továbbá, hogy ha elmondják, elszavalják, mit kell benne hangsúlyozni: a formát vagy az ‘értelmet’? Itt persze mindjárt az a kérdés is felmerül, hogy mi a vers értelme.” – írja Várady Szabolcs. >>>

„A költők rendszerint a formát hangsúlyozzák. Vagy mondjuk óvatosabban: hangsúlyozzák a formát. Ahogy olykor a szemükre vetik: kántálnak /…/ úgy tetszik, számukra az a vers legfőbb tartalma, hogy formája van”  >>>

• Az olvasás végeztével próbáld meg – újraolvasás nélkül –felidézni a vers nyitóképét, majd további képeit, motívumait! Miért nehéz ez a feladat?

• Okoz-e megértési nehézséget a szöveg? Ha igen, hol és miért? Ezen a ponton (vagy ezeken a pontokon) végül mi segít a megértésben?

• Mit gondolsz Babits Mihály versének a formájáról és az értelméről? Összhangot vagy szembenállást érzékelsz a forma és az értelem (jelentés) között? Melyik ragadja meg inkább a figyelmedet az olvasáskor?

• Babits néhány szó esetében (például óvatossan, füszál, egyenessen) eltér a szokásos helyesírástól. Mi lehet ennek az oka?

„A versek szerkezetének megjelölésére Füst Milán az ’indulatmenet’ szót használta. /…/ a crescendókat, decrescendókat figyelve a vers zenei leképezése sem tűnik lehetetlennek.”  >>>

• Milyen az Esti kérdés “indulatmenete”? Hogyan kottáznád le, esetleg rajzolnád meg (vagy ábrázolnád más módon) a lélekben bejárt út íveit? 

[A színész] „természetesen az ellenkező irányból, kívülről közelít a vershez.*  Tevékenységét Babits […] a műfordítóéhoz hasonlítja: úgy egyensúlyoz a vers zenéje és értelmi menete közt, mint a műfordító. Amit elveszít a vámon, azt megnyerheti a réven: a saját eszközeivel, a saját egyéniségéből végül is teljes, új műalkotást tud létrehozni, »amely – mondja Babits – nem azonos a költő művével, de nem is egészen idegen attól«.”  >>>

* A költőkkel szemben, akik – Várady Szabolcs elemzése szerint – saját verseik elmondása során gyakran inkább „belülről”, a forma felől építkeznek.

„Némi túlzással azt mondhatnánk, a vers színpadán a szavak a szereplők, a cselekmény az egymáshoz való viszonyuk, konfliktusaik és egymásra találásaik, valamint – nem utolsó sorban – formába rendeződésük története. […]

Babits […] arról beszél, hogy a szavaló nemcsak olyan, mint a fordító, hanem olyan is, mint az illusztrátor: képet társít a szöveghez. Ahogy egy regény illusztrátora a szavakban megjelenített szereplők testi valóját mutatja meg, úgy a vers előadójának élő hangja, arckifejezése, mozdulatai is mást tudnak és mást kénytelenek megfogni a valóságból, mint amit a költő a saját eszközeivel, a szavakkal létrehoz. »Mert más az érzés drámai oldala – mondja Babits –, mint a lírai: és az előadó, éppen eszközeinél fogva, akarva, nem akarva kényszerül ezt a drámai oldalt is kidomborítani«.”  >>>

• Hányféleképpen kezdhető el a vers előadói szempontból?
Társíts különböző, például:
– nyugodt, harmonikus
– vagy fojtott, feszült
érzelmi állapotokat a vers elejéhez!
Melyik hogyan befolyásolja a versmondást, hogyan hat a vers egészének értelmezésére?

„Egy ilyen színházi este pedig többek közt arról is szól, hogy a versnek – és itt megint Babitsra utalnék vissza – van drámai oldala is, a lírai mellett. Gyakran szól valakihez vagy akár valamihez, Orbán Ottó a magyar népdalhoz, Csokonai a reményhez, vagy éppen önmagát szólítja meg a költő, és persze az olvasót mindenképpen […]”  >>>

• A színpadon elhangzó versek tehát értelmezhetők rövid minidrámaként is. Milyen eszközökkel érheti el a színész, hogy a lírai szövegből drámai szöveg, kis jelenet váljék?
Legyenek-e a versmondón kívül is színészek a színpadon?
Kihez beszéljen a színész? Valakihez a színpadon? Önmagához? A közönséghez?

Milyen az a „feltartózhatatlan és tagolatlan áradás” avagy „rendezett zúdulás”, amely a vers szépségét adja? – erre a kérdésre (is) válaszol a Magyartanárok Egyesülete videójában Arató László, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola tanára.

A videón kívül ajánljuk még S. Varga Judit és Molnár Cecília A költészet nyelvtana – a nyelvtan költészete című taneszközét, amely részletesen foglalkozik a verssel. A tanulói munkatankönyv és tanári útmutató is letölthető: INNEN >>>

  ‘a vers egy lehetséges tartalmi vázlata’ 

• 1. rész (1-12. sor, Midőn … tehernek)
Az est képe egységes, átfogó és megnyugtató világállapot ír le: a sötétségben láthatatlanná váló létezők festményszerűen láttatott (azaz elmesélt), részletgazdag valósága nincs veszélyben. A dajka képe transzcendens támaszra, anyai gondoskodásra utal. 

• 2. rész (13-28. sor, olyankor … opáltükör)
A személy azonban világba vetettséget, a takaró alatti védettség helyett kiszakadást, otthontalanságot él meg. Filmszerűen egymás mellé rendelt, alternatív helyszíneken bukkan fel, látását mesterséges fénypontok, fényforrások támogatják. 

• 3. rész (29-34. sor, merengj … kincs is)
A külső látás felől a belső látás – és vele az emlékezés, az önvizsgálat – felé fordul a figyelem. 

• 4. rész (35-53. sor, az ott szótól a vers végéig)
A melankólia állapota: az emlékezés megőrzi az esztétikai benyomásokat, az értelmező személyesség felismeri a sokféleséget a világban. Csakhogy a vers elején ábrázolt megnyugtató biztonság közben odavész, a transzcendens világmagyarázat hiánya miatt a kérdések nyugtalanítóan nyitottak maradnak. 

Forrás:

Bókay Antal: Babits korai poétikája és az Esti kérdés
In: A tizenkét legszebb magyar vers 4. Esti kérdés. Szerk. Fűzfa Balázs, Savaria University Press, Szombathely, 2009 >>>  

  Hány mondat? 

Az Esti kérdés elemzésekor szinte mindig felmerül a kérdés, hogy hány mondatból áll ez a vers. Babits bravúros mondatszerkesztése szándékos bizonytalanságban tartja az olvasót, és az íráskép sem igazít el egyértelműen: a sorok végén hatszor találunk kettőspontot, ötször pontosvesszőt (azaz a ponthoz képest félerős zárást képviselő írásjeleket), tíz sort pedig kérdőjel zár –, de minden sor elején kisbetűvel folytatódik a vers, ami még a kérdőjelektől is megvonja a mondatzáró szerepet.

  Mi a mondat? 

Körülményes nyelvészeti definíció nélkül is elmondható, hogy a mondat egy olyan nyelvi egység, amelyet valamilyen értelemben egésznek, lezártnak tekintünk. A befogadó számára a lezárt mondat a megértés alapja: amíg nincs zárlat, addig a mondat befejezetlen, nyitva van, várakoztat. Minél hosszabb egy mondat, annál nagyobb feszültséget kelt a megértést késleltető várakoztatás.

Milyen kihívások elé állítja a befogadót és milyen építkezést mutat ebből a szempontból az Esti kérdés különleges mondatszerkesztése? 

  Várakozás, kettős figyelem (1) 

A vers első szava egy olyan nyitás, ami előrevetíti a saját zárlatának feltételét:
midőn (=amikor) → olyankor:

Amikor az est leszáll, stb. …, nos akkor mi történik?

A befogadónak meg kell osztania a figyelmét: nem adhatja át magát teljesen az estéről szóló – önmagában is bonyolult, festményszerű – leírásnak, mert emlékezetében kell tartania, hogy ez a rész egy majdani, beígért információ előszobája csupán. Az egyre hosszabban kitartott befejezetlenség és várakozás folyamatosan növeli a feszültséget.
A feloldás (olyankor) csak a vers 13. sorában következik be. 

  Várakozás, kettős figyelem (2) 

De nem az következik, amit várunk. Ha a feloldást ígérő szót a képletes előszobából továbbvezető ajtónak tekintjük, akkor ezen az ajtón átlépve egy másik, még nagyobb előszobában találjuk magunkat: zárlat helyett ugyanis újabb nyitás következik: bárhol → ott.

Olyankor bárhol járj a nagyvilágban, stb. …, nos (akkor és) ott mi történik?

Bezárulás helyett máris újra- (még nagyobbra) nyílik tehát a feszültségolló. A szöveg „újabb feltételt támaszt”: az idő mellett a helyről is mondanivalója van, mielőtt megadná a feloldást. Még hosszabban, újabb 22 soron át, egészen a 35. sorig kell várni. A befogadó továbbra is kénytelen fenntartani a megosztott figyelmet. Ha belefeledkezne az éppen elé tárt tartalomba, akkor elveszítené a fonalat.

  A válasz: a kérdezés 

A 35. sort indító ott szó után végre megszűnik az extrém hosszan fenntartott feszültség. Megérkezik a válasz, amit röviden a következőképpen lehet összefoglalni:

(amikor eljön az este, bárhol is vagy és bármit is csinálsz,) → csüggedt, melankolikus hangulat lesz úrrá rajtad, és az a megválaszolhatatlan kérdés foglalkoztat, hogy vajon mire való az élet sok szépsége…

Az utolsó rész az eddigi feszültségfokozás kisütéseként is megélhető. Végre nem terheli várakoztatás és kettős figyelem a befogadót, aki immár együtt úszhat a szöveggel. A nyelvi szerkezet befogadhatósága felől nézve felszabadító áramlás és indulati energia van abban, ahogy 11 soron át variálódik a létezés céljára, értelmére vonatkozó kérdés. 

Ellentmondásos helyzet ez, mert a kérdezés általában maga a nyitás, a várakozást keltő gesztus, aminek feszültségkeltő erejét az sem csökkenti, ha az adott kérdés éppenséggel megválaszolhatatlan.

Az Esti  kérdés különleges bravúrja az az intenzív előzetes igénybevétel és feszültséget generáló várakoztatás, amely után a befogadó – paradox módon – akár zárlatnak, célba érésnek is érezheti az – egyébként nyitva maradó – kérdések áradó sorát. Annál is inkább, mert lendületesen önmagát hergeli a szöveg: egyre nagyobb téteket tesz, egyre nagyobb, szebb, jelentősebb létezőket nevez meg, egészen a mitológiákig, az égitestekig, a „végét nem lelő idő”-ig.  

  Az igazi zárlat 

A „Vagy vedd példának a piciny füszálat” – sor váratlanul és előzmény nélkül bontja meg a mindeddig matematikai pontossággal épített, bonyolult szerkezetet. A ‘vagy’ kötőszó és a vele bevezetett felszólító igealak ugyanis nem kapcsolódik semmihez:

1) Nem kapcsolódik korábbi, hasonlónak tűnő szerkezeti egységhez. A ‘vagy’ kötőszó és a felszólító mód ugyan ismerős a 13-34. sorig tartó részből, de ez becsapós érzés. Egyrészt az ebben a részben lévő felszólító módú igealakok a megengedő mellékmondat kifejezőeszközei, és nem valódi felszólítások (‘bárhol járj’ = bárhol jársz, ‘vagy merengj’ = vagy merengsz, stb.). Másrészt pedig a befejezés nem lehet folytatása a korábbi ‘vagy’-sorozatnak, amit szerkezetileg lezárt az ‘ott’ szóval elindított főmondat.

2) Nem kapcsolódik logikailag a közvetlen előzményhez sem: a vers végi felszólítás előtt a megszólított alanyhoz tartozó ige egy kétszeresen is megerősített, jövő idejű, kijelentő módú állítás: „arra fogsz gondolni”. Ez nem felszólítás és nem választható cselekvés, hanem tényállítás. Nincs tehát olyan előzetes javaslat, amelyhez képest értelmezhető lenne egy ‘vagy’ kötőszóval felkínált alternatív cselekvés.

Így nézne ki a szigorú logikával szerkesztett a mondat:

arra gondolj, hogy… VAGY vedd példának…

Ehelyett ezt a (logikailag hibás) szerkezetet kapjuk:

arra fogsz gondolni, hogy… VAGY vedd példának…

Az élő, szóbeli kommunikációban természetesen gyakran előfordulnak ilyen váltások, és a beszélgetőpartnertől elvárható, hogy rugalmasan értelmezze a mondanivalót, alkalmazkodjon a nyelvi szerkezet ugrásához.
Az írástól azonban szigorúbb szerkesztést várunk el.
Az Esti kérdés pedig a művészi koncepció részévé teszi a problémát, és hosszú folyamatban építi ki az extrém elvárást a szöveggel szemben. Egy szélsőségesen bonyolult, mérnöki matematikával kidolgozott, a nyelvi szerkesztési lehetőségek határhelyzetéig vitt nagyszerkezet dolgoztatja a befogadót 50 soron át. Olyan nyelvi építményben kell tájékozódnunk, amelynek a tűpontos megszerkesztettségéhez eddig nem férhetett kétség. És ezt az építményt, a szerkezet olvasásának ezt a konszenzusát rúgja fel a szöveg az utolsó három sorra.

A gesztus nagyon erős.
– a szóbeliség lezsersége (a kimódolt írott szerkezet után)
– a vers eleji pici és egyszerű fűszál-motívum visszatérése (a jelentős, nagy dolgok után)
– a hétköznapi, sőt gyermekien egyszerű fogalmazás (a létigét kihagyó, archaikus-emelkedett „miért a holdak?” típusú szerkezetek után)
Mindez együtt egy hirtelen befékezés: az egész kompozíció ironikus függeléke, utóirata – nem vonja vissza, nem tagadja meg, de tört fénybe helyezi az eddigi ambiciózus építkezést.

  Olvasni vagy hallgatni? 

„Vita tárgya olykor, hogy mi jobb: olvasni a verset vagy hallgatni?” – kezdi Várady Szabolcs az esszéjét. Ennél a versnél talán a szokásosnál is nagyobb jelentősége van a kérdésnek.

A fenntartott kettős figyelemről és a mondatszerkezetekben rejlő feszültségről szóló fenti elemzés kizárólag az írott versről születhetett meg. A sorokon át fenntartott kettős figyelem tulajdonképpen hipotézis, valójában az írott szövegben történő ide-oda lépések, ugrások, átkötések segítik az olvasó tájékozódását.
A vers hallgatása közben ilyesmire nincs lehetőség. Olyankor tényleg csak a közvetlen logikai kapcsolatokat tudjuk követni, egyébként pedig átadjuk magunkat a rövid jelentésegységeknek: a sorokban elénk tárt képeknek, közléseknek. A hangzás zeneisége, a ritmus és a rímek is ezt támogatják: hogy ringatózzunk és hánykolódjunk a vers érzelmi hullámvasútján, és eszünkbe se jusson a nyelvi szerkezet kicsüngő fonalvégeit oda- és visszakötögetni, amire egyébként úgysincs módunk.

Az Esti kérdés tehát igazi mintavers a Várady Szabolcs által emlegetett vita szempontjából. Mert saját mondanivalója van az írott-olvasott és a mondott-hallgatott nyelv természetéről, eltérő lehetőségeiről, eltérő esztétikájáról. Talán nem véletlen, hogy Babits Mihály is éppen ezt a verset hagyta ránk két formában: papíron és hangfelvételen.

Hudáky Rita

További tájékozódáshoz:

Reuven Tsur: Babits Mihály: Esti kérdés. A költészet és a versmondás
In: A tizenkét legszebb magyar vers 4. Esti kérdés. Szerk. Fűzfa Balázs, Savaria University Press, Szombathely, 2009 

“A versek többségét a költője biztosan nem így mondaná, és nem is ilyennek képzelte el. De azt eddig is tudtuk, hogy a vers annyiszor születik meg, ahányszor elolvassa egy-egy fogékony olvasó”  – írja Várady Szabolcs >>>

Zavarba ejtően kezdődik a versmondás. Az egykori színházi néző részese volt az előzményeknek, és a színészekkel együtt érkezett ahhoz a pillanathoz, amelybe az itt megmutatott videó csak bekapcsolódik. A környezetéből kiszakított versmondás azonban önmagában, akár a zavarba ejtő kezdéssel együtt is izgalmas lehet.*

„zsúfoltan emocionális, habzsolóan hömpölygő, a fájdalomig sűrű”

Nemes Nagy Ágnes az Esti kérdés-ről

  • feszültség    Szandtner Anna a cím kimondásakor valószínűleg még egy előző történésre reagál a nevetéssel, a vers első szavai közé pedig hosszú szünetet iktat. Sóhajok közepette, szaggatott lélegzetvétellel, zaklatottan kezdi mondani a szöveget. Egy feldúlt ember festi le a nyugalmasnak, harmonikusnak tűnő esti képet, a külső (szavakkal leírt) állapot és a belső (megélt, pszichés) állapot között súlyos feszültség van. Az empatikus nézőre átragadó feszültség ugyanúgy növeli a befogadói várakozást, bizonytalanságot, mint a magányosan olvasott vers szélsőségesen bonyolított mondatszerkezete – vajon hova, milyen kifejlet (milyen kérdés) felé tartunk?

  • bevonódás    A versmondó nincs egyedül. A színpadon köré gyülekező, felé forduló, együttérző társak figyelik –, ő mégis csak a közönséghez fordul, nekik beszél. Fokozatosan, lassan válik nyugodtabbá. Igazi megkönnyebbülés csak a mondatszerkezet szempontjából is új egységet bevezető olyankor szónál látszik rajta –, a közönséget bevonó gesztusát finom moraj igazolja vissza a nézőtér felől.

  • irónia    Az olyankor szó szakaszhatárként is segít kilépni az első rész feszültségéből, és játékos fordulatot hoz a versmondásba. Az első rész állapotfestése után a szövegben rejlő humor, önirónia élesedik. Az elképzelt helyszínek kitartó listázása önmagában vigasztaló játék, menekülőút a kimondatlan bajból, amit az első rész feszültsége sugall. Az elkomolyodás a múlt, az emlékezés, az önvizsgálat felé forduló 29-34. sor között következik be.

  • elkomolyodás    Az újabb mondatszerkezeti határnál (ott, sőt egy pici betoldással: na ott) ismét – az olyankor-hoz visszakötő – leheletnyi játékosság, a közönségnek szóló ironikus kiemelés jelzi a fordulópontot. A színész le is ül, és kicsit előrehajolva, szuggesztív nyomatékkal emeli ki, hogy a szövegfolyam késleltető kanyarai végéhez, bizonyos értelemben célhoz ért:

ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:

  • a kérdés    A célhoz érés egyúttal a címben ígért kérdés kimondását is lehetővé teszi –, a bevezető rész óta elcsitított, elfedett érzelmi feszültség megint kiszakad: immár az áradó kérdések sorába csatornázva. A robbanó miért, miért, miért … kérdéssor végén megállás, elfordulás, visszafordulás jelzi az utóirat-szerű befejezést. Ismét közvetlen és személyes a közönség megszólítása: a földre mutatás szinte szemrehányásként teszi egyértelművé a „füszál-példázat” faék-egyszerűségét. A végén a pici hümmentés pedig még egy kis makacs érzelmi nyomaték a szavakon túl…

***

Nemes Nagy Ágnes az Esti kérdés-ről: „Az emberi tudat bizonyos fajta működésének képét adja: ráció és emóció, tudat és tudattalan, gát és gátszakítás egymásba gabalyodó, egymáson átfutó grafikonjait.” **

Hudáky Rita

* Az előzmény megtudható a premierről megjelent kritikákból, ám a mostani elemzés szempontjából mellékszál. A kísérlet célja az, hogy önálló értelmezési egységként tekintsünk a kontextusától elszakított felvételrészletre.

** Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő. Kairosz Kiadó 1998. p. 49.