“Vita tárgya olykor, hogy mi jobb: olvasni a verset vagy hallgatni? Továbbá, hogy ha elmondják, elszavalják, mit kell benne hangsúlyozni: a formát vagy az ‘értelmet’? Itt persze mindjárt az a kérdés is felmerül, hogy mi a vers értelme.” – írja Várady Szabolcs. >>>

“A költők rendszerint a formát hangsúlyozzák. Vagy mondjuk óvatosabban: hangsúlyozzák a formát. Ahogy olykor a szemükre vetik: kántálnak /…/ úgy tetszik, számukra az a vers legfőbb tartalma, hogy formája van”  >>>

• Mit gondolsz Petőfi versének a formájáról és az értelméről?
• Összhangot vagy szembenállást érzékelsz a forma és az értelem (jelentés) között?
• A forma vagy az értelem ragadja meg inkább a figyelmedet az olvasáskor?
• Érzékeled, “hallod” a vers kötött ritmusát? Próbáld meg kántálva elmondani!

“A versek szerkezetének megjelölésére Füst Milán az ’indulatmenet’ szót használta. /…/ a crescendókat, decrescendókat figyelve a vers zenei leképezése sem tűnik lehetetlennek.”  >>>

• Milyen a Szeptember végén “indulatmenete”? Hogyan kottáznád le, esetleg rajzolnád meg (vagy ábrázolnád más módon) a lélekben bejárt út íveit? 

[A színész] “természetesen az ellenkező irányból, kívülről közelít a vershez.*  Tevékenységét Babits […] a műfordítóéhoz hasonlítja: úgy egyensúlyoz a vers zenéje és értelmi menete közt, mint a műfordító. Amit elveszít a vámon, azt megnyerheti a réven: a saját eszközeivel, a saját egyéniségéből végül is teljes, új műalkotást tud létrehozni, »amely – mondja Babits – nem azonos a költő művével, de nem is egészen idegen attól«.”  >>>

* A költőkkel szemben, akik – Várady Szabolcs elemzése szerint – saját verseik elmondása során gyakran inkább „belülről”, a forma felől építkeznek.

• Tegyél próbát a címmel: hányféle hangsúllyal, érzelmi töltéssel tudnád elmondani?

“Némi túlzással azt mondhatnánk, a vers színpadán a szavak a szereplők, a cselekmény az egymáshoz való viszonyuk, konfliktusaik és egymásra találásaik, valamint – nem utolsó sorban – formába rendeződésük története. […]

Babits […] arról beszél, hogy a szavaló nemcsak olyan, mint a fordító, hanem olyan is, mint az illusztrátor: képet társít a szöveghez. Ahogy egy regény illusztrátora a szavakban megjelenített szereplők testi valóját mutatja meg, úgy a vers előadójának élő hangja, arckifejezése, mozdulatai is mást tudnak és mást kénytelenek megfogni a valóságból, mint amit a költő a saját eszközeivel, a szavakkal létrehoz. »Mert más az érzés drámai oldala – mondja Babits –, mint a lírai: és az előadó, éppen eszközeinél fogva, akarva, nem akarva kényszerül ezt a drámai oldalt is kidomborítani«.”  >>>

• A Szeptember végén színpadán hol találod meg a drámaiságot, milyennek látod a szavak viszonyát, konfliktusait?

• Szavaló-illusztrátorként milyen képeket társítanál a szöveghez, milyen érzések drámai oldalát domborítanád ki?

„Egy ilyen színházi este pedig többek közt arról is szól, hogy a versnek – és itt megint Babitsra utalnék vissza – van drámai oldala is, a lírai mellett. Gyakran szól valakihez vagy akár valamihez, Orbán Ottó a magyar népdalhoz, Csokonai a reményhez, vagy éppen önmagát szólítja meg a költő, és persze az olvasót mindenképpen […]”  >>>

• A színpadon elhangzó versek tehát értelmezhetők rövid minidrámaként is. Milyen eszközökkel érheti el a színész, hogy a lírai szövegből drámai szöveg, kis jelenet váljék?
Kihez beszél a színész? Önmagához? A megszólított hitveshez? A közönséghez?

  ‘a versformáról és a tartalomról’ 

A Szeptember végén rímes időmértékes vers, ritmusát tehát a hosszú és a rövid szótagok szabályos váltakozása határozza meg. Az alábbi ritmizálás megmutatja, hogy a verslábak között meghatározó az anapesztus ( ∪ ∪ – , azaz ‘ti ti tá’) jelenléte:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
–  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –  |  –
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
–  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –
De látod amottan a téli világot?
–  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –  |  –
Már hó takará el a bérci tetőt.
–  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –

***

Kosztolányi Dezső, a vers egyik elemzője*: “Igyekezzünk értelmi úton is megközelíteni, ahogy szokás. Micsoda az »alapeszméje«, a »gondolata«? Az alapeszme, a gondolat körülbelül az lehetne, hogy a mulandó életben vannak olyan érzések, melyek nem múlnak el, s bennünket is túlélnek. Valljuk be tüstént, hogy ez a kopárrá meztelenített eszmevár, ez a parányi gondolatmag egyáltalán nem ad választ arra, hogy miért indított meg bennünket a vers.”
Kosztolányi a továbbiakban arra jut, hogy sem a “nemes emelkedettség”, sem az “erkölcsi tartalom”, sem az “őszinteség”, sem az életrajzi háttér adatai, tehát az úgynevezett “hitelesség” nem vezetnek el a vers hatásának megértéséig: “Úgy látszik, nincs más mód, mint hogy a verset magából a versből értsük meg.”

* Forrás: Kosztolányi Dezső: Látjátok, feleim. Szerk. Réz Pál, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1976

  ‘a provokativitásról’ 

T. Szabó Levente:** “[A vers] egyszerre, egymás mellett, egymást megengedő helyzetben mutatja fel a szerelem különféle formáit. Eszerint a beteljesült szerelem nem zárja ki a hűtlenséget, a csalódást, úgy, ahogyan a hűtlenség feltételezése is megengedi az önfeledt boldogságot.
Ez a körülmény a versnek még a címét is kétértelművé teszi: a címben szereplő végén ezek szerint egy olyan érzékeny és szubverzív határ („a dolgok vége”, azaz a dolgok határa, „az érzések vége”, az érzések határa), ahol a dolgok kiléphetnek magukból, másokká válhatnak; a legártatlanabbnak tűnő érzés akár a legveszélyesebbe fordulhat át. A cím így a házasságot és a beteljesült szerelmet nemcsak egy érzés netovábbjának, végének, hanem új érzések eredőjeként fogja fel. Az érzéseknek és az intimitásnak ez a felfogása, amely a versből kiviláglik  – mint majd látni fogjuk –, nem kizárólag a vers szerkezetében rejlik, hanem az időszak Petőfi-szövegeinek egy részét körülvevő környezet sajátossága is. A szövegbeli provokativitása viszont abból fakad, hogy egy olyan versről van szó, amely – miközben bevallottan a dolgok (a szerelem, házasság) kezdetén íródik – azt firtatja, hogy meddig tart mindez, hogy mi történik akkor, ha vége van mindennek.”

  ‘ki szól kihez?’ 

Hogy kihez szól a vers beszélője, az épp a drámaiság, a drámai helyzet szempontjából fontos. Színpadon pedig különösen sok múlik azon, hogy erről mit gondol az előadó.

Margócsy István:** “míg az első versszakban, a szituáció remek vázlatossága miatt a feltett kérdésnek nincs megadva a címzettje, vagyis nem tudjuk meg, ki kérdez kicsodát, s így az a sor: „De látod amottan a téli világot?” sokkal inkább önmegszólításként tűnik fel, mintsem egy csonka beszédszituáció megelevenítésének (s mindezt csak megerősíti a versszak második felének közvetlen önreflexiója, a saját élet elmúlására vonatkozó kérdéseknek kizárólagos szubjektivitása), addig a második versszakban e reflexivitás már visszavonul, s átadja helyét egy olyan társas szituáció leírásának, melyre az első versszak még csak utalást sem tartalmazott – a beszélő, íme, nem magánbeszédet folytat, hanem egy egyébként néma társnak tesz fel megválaszolatlan kérdéseket, ráadásul olyanokat, melyekre választ maga sem vár, hanem rögtön saját maga vonja le a következtetéseket, illetve bocsátkozik oly feltételezésekbe (ha tetszik: jóslatokba), melyek a vers kiinduló szituációjától tökéletesen idegenek maradnak, s semmiképpen nem illeszkednek a kezdeti nagy látványelmélkedés egységéhez.”

T. Szabó Levente:** “a vers a romantikus költészet egyik fontos toposzát forgatja ki, amelynek értelmében az igazi szerelmes onnan ismerhető fel, hogy nem képes elviselni és túlélni szerelme halálát (akár abban az értelemben, hogy maga is sírig gyászt visel szerelme emlékére, egyfajta élőhalottá, s ezáltal szerelméhez hasonlóvá válik). A Szeptember végén viszont egy olyan provokatív helyzetet teremt, ahol a beszélő– ha feltételesen is, de – megengedi, hogy szerelme nem ilyen módon ragaszkodik majd hozzá. Innen nézve viszont a vers egy nagyon meghökkentő szerelmi vallomás, amely a vallomásosságnak és ezzel együtt az őszinteségnek épp az alapjait kezdi ki: a Szeptember végén beszélője kínosan, akár sértően őszinte. Úgy vall felesége majdani hűségével kapcsolatos kételyeiről, hogy az magának a vallomásosságnak, a privát szféra megnyitásának, az őszinteség határainak a kérdését hozza játékba. A vers mindenekelőtt ebben a nagyon fontos értelemben határsértő: hogy az intimitás különféle helyzeteit és aspektusait játssza ki egymással szemben. A vers második szakaszának egy fontos része – az „Űlj hitvesem, űlj az ölembe ide! / Ki most fejedet keblemre tevéd le” sorok – ugyanis könnyen a biedermeier egyik vonulatát, s ezzel együtt a meghittség konvenciózus ábrázolását hozhatná magával. A személyességnek e meghitt formája viszont épp az őszinteségnek a szélsőségekig való elmozdítása folytán kerül ironikus helyzetbe: az intimitás pillanatai a feleségre nézve kínos őszinteség pillanataiba fordulnak át. Hiszen több versmondat a lehetséges és a gyanú („S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, / Hogy elhagyod érte az én nevemet?”), illetve a lehetséges és a fenyegetés („Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt […] Én feljövök érte a síri világbol”) között helyezkedik el. Tehát a vers különlegesen érdekes ironikus szerkezete szerint a szerelem átfordulhat féltékenységbe, az intimitás netovábbja, a határtalan (síron túli, a „vég(ek)en túli”) szerelem megvallása pedig zsarolásba.”

** Forrás: A tizenkét legszebb magyar vers 1. Szeptember végén. Szerk. Fűzfa Balázs

A vers beszélőjét a szemlélődés, a szobából megfigyelt természet látványa szembesíti a lét végességével. Ez a nagy hagyományú, pictura-szentencia alapú (azaz látványfestésből és a látványhoz kapcsolódó gondolatok megfogalmazásából álló) téma  tölti ki az első versszakot és a második versszak első sorát. Különös, szinte aránytalannak tűnő megoldás, hogy a gondolatmenet lezárása, a picturából levezetett következtetés egy új versszak indítása is egyúttal: “Elhull a virág, eliramlik az élet…” A konklúzióhoz nincs mit hozzátenni, a három pont mintha azt jelezné, hogy ebben az irányban a gondolatmenet folytathatatlan –, csakhogy a vers folytatódni akar, hiszen épp most kezdődik a második versszaka.
Éles hangváltás, fordulat: a feleség megszólításával induló szövegrész bensőséges életképnek, talán párbeszédes jelenetnek ígérkezik. De nem párbeszédet, hanem monológot olvasunk: a megszólított végül nem kap szót. A magányos tájszemlélés végességélménye a szélsőséges féltékenység kérdéseibe, majd a beszélő részéről a halál utáni – akár egyoldalú – szerelem deklarálásába, a végességélmény tagadásába, visszavonásába csap át.

Hudáky Rita