iram@orkenyszinhaz.hu

Anyám tyúkja (1)-(2)

PETŐFI SÁNDOR

SZEPTEMBER VÉGÉN  

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember)

petofi sandor

Az Anyám tyúkja 1.-ben Petőfi verse Ficza István előadásában hallható.

Hogy él a Szeptember végén a színpadon?

A vers színpada - Gondolkozz velünk!

Mielőtt megnézed az Anyám tyúkja 1 premierjén készült felvételt, érdemes előzetesen is elmélyülni a szövegben. Hogyan elevenedik meg a vers a képzeleted színpadán ?

Gondolatébresztőként Várady Szabolcs Hogy él a vers a színpadon? című esszéjéből emelünk ki részleteket. A szöveget teljes egészében ITT olvashatod el.

 

1

  ‘értelem és forma’ 

“Vita tárgya olykor, hogy mi jobb: olvasni a verset vagy hallgatni? Továbbá, hogy ha elmondják, elszavalják, mit kell benne hangsúlyozni: a formát vagy az ‘értelmet’? Itt persze mindjárt az a kérdés is felmerül, hogy mi a vers értelme.” – írja Várady Szabolcs. >>>

A költők rendszerint a formát hangsúlyozzák. Vagy mondjuk óvatosabban: hangsúlyozzák a formát. Ahogy olykor a szemükre vetik: kántálnak /…/ úgy tetszik, számukra az a vers legfőbb tartalma, hogy formája van”  >>>

Mit gondolsz Petőfi versének a formájáról és az értelméről?
Összhangot vagy szembenállást érzékelsz a forma és az értelem (jelentés) között?
A forma vagy az értelem ragadja meg inkább a figyelmedet az olvasáskor?
Érzékeled, “hallod” a vers kötött ritmusát? Próbáld meg kántálva elmondani!

2

  ‘indulatmenet’ 

“A versek szerkezetének megjelölésére Füst Milán az ’indulatmenet’ szót használta. /…/ a crescendókat, decrescendókat figyelve a vers zenei leképezése sem tűnik lehetetlennek.”  >>>

Milyen a Szeptember végén “indulatmenete”? Hogyan kottáznád le, esetleg rajzolnád meg (vagy ábrázolnád más módon) a lélekben bejárt út íveit? 

3

  ‘mint a műfordító’ 

[A színész] “természetesen az ellenkező irányból, kívülről közelít a vershez.*  Tevékenységét Babits […] a műfordítóéhoz hasonlítja: úgy egyensúlyoz a vers zenéje és értelmi menete közt, mint a műfordító. Amit elveszít a vámon, azt megnyerheti a réven: a saját eszközeivel, a saját egyéniségéből végül is teljes, új műalkotást tud létrehozni, »amely – mondja Babits – nem azonos a költő művével, de nem is egészen idegen attól«.”  >>>

A költőkkel szemben, akik – Várady Szabolcs elemzése szerint – saját verseik elmondása során gyakran inkább „belülről”, a forma felől építkeznek.

Tegyél próbát a címmel: hányféle hangsúllyal, érzelmi töltéssel tudnád elmondani?

Válassz versmondót az általad ismert színészek közül! Milyennek képzelnéd el az ő előadásában Petőfi versét? Az előadó személye hogyan befolyásolja, esetleg változtathatja meg a vers jelentését?

4

  ‘a vers színpada’ 

“Némi túlzással azt mondhatnánk, a vers színpadán a szavak a szereplők, a cselekmény az egymáshoz való viszonyuk, konfliktusaik és egymásra találásaik, valamint – nem utolsó sorban – formába rendeződésük története. […]

Babits […] arról beszél, hogy a szavaló nemcsak olyan, mint a fordító, hanem olyan is, mint az illusztrátor: képet társít a szöveghez. Ahogy egy regény illusztrátora a szavakban megjelenített szereplők testi valóját mutatja meg, úgy a vers előadójának élő hangja, arckifejezése, mozdulatai is mást tudnak és mást kénytelenek megfogni a valóságból, mint amit a költő a saját eszközeivel, a szavakkal létrehoz. »Mert más az érzés drámai oldala – mondja Babits –, mint a lírai: és az előadó, éppen eszközeinél fogva, akarva, nem akarva kényszerül ezt a drámai oldalt is kidomborítani«.”  >>>

A Szeptember végén színpadán hol találod meg a drámaiságot, milyennek látod a szavak viszonyát, konfliktusait?

Szavaló-illusztrátorként milyen képeket társítanál a szöveghez, milyen érzések drámai oldalát domborítanád ki?

„Egy ilyen színházi este pedig többek közt arról is szól, hogy a versnek – és itt megint Babitsra utalnék vissza – van drámai oldala is, a lírai mellett. Gyakran szól valakihez vagy akár valamihez, Orbán Ottó a magyar népdalhoz, Csokonai a reményhez, vagy éppen önmagát szólítja meg a költő, és persze az olvasót mindenképpen […]”  >>>

A színpadon elhangzó versek tehát értelmezhetők rövid minidrámaként is. Milyen eszközökkel érheti el a színész, hogy a lírai szövegből drámai szöveg, kis jelenet váljék?
Kihez beszél a színész? Önmagához? A megszólított hitveshez? A közönséghez?

Mit mond a tudomány?

  ‘a versformáról és a tartalomról’ 

Szeptember végén rímes időmértékes vers, ritmusát tehát a hosszú és a rövid szótagok szabályos váltakozása határozza meg. Az alábbi ritmizálás megmutatja, hogy a verslábak között meghatározó az anapesztus ( ∪ ∪ – , azaz ‘ti ti tá’) jelenléte:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
–  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –  |  –
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
–  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –
De látod amottan a téli világot?
–  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –  |  –
Már hó takará el a bérci tetőt.
–  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –  |  ∪  ∪  –

***

Kosztolányi Dezső, a vers egyik elemzője*: “Igyekezzünk értelmi úton is megközelíteni, ahogy szokás. Micsoda az »alapeszméje«, a »gondolata«? Az alapeszme, a gondolat körülbelül az lehetne, hogy a mulandó életben vannak olyan érzések, melyek nem múlnak el, s bennünket is túlélnek. Valljuk be tüstént, hogy ez a kopárrá meztelenített eszmevár, ez a parányi gondolatmag egyáltalán nem ad választ arra, hogy miért indított meg bennünket a vers.”
Kosztolányi a továbbiakban arra jut, hogy sem a “nemes emelkedettség”, sem az “erkölcsi tartalom”, sem az “őszinteség”, sem az életrajzi háttér adatai, tehát az úgynevezett “hitelesség” nem vezetnek el a vers hatásának megértéséig: “Úgy látszik, nincs más mód, mint hogy a verset magából a versből értsük meg.”

 

* Forrás: Kosztolányi Dezső: Látjátok, feleim. Szerk. Réz Pál, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1976

 

  ‘a provokativitásról’ 

T. Szabó Levente:** “[A vers] egyszerre, egymás mellett, egymást megengedő helyzetben mutatja fel a szerelem különféle formáit. Eszerint a beteljesült szerelem nem zárja ki a hűtlenséget, a csalódást, úgy, ahogyan a hűtlenség feltételezése is megengedi az önfeledt boldogságot.
Ez a körülmény a versnek még a címét is kétértelművé teszi: a címben szereplő végén ezek szerint egy olyan érzékeny és szubverzív határ („a dolgok vége”, azaz a dolgok határa, „az érzések vége”, az érzések határa), ahol a dolgok kiléphetnek magukból, másokká válhatnak; a legártatlanabbnak tűnő érzés akár a legveszélyesebbe fordulhat át. A cím így a házasságot és a beteljesült szerelmet nemcsak egy érzés netovábbjának, végének, hanem új érzések eredőjeként fogja fel. Az érzéseknek és az intimitásnak ez a felfogása, amely a versből kiviláglik  – mint majd látni fogjuk –, nem kizárólag a vers szerkezetében rejlik, hanem az időszak Petőfi-szövegeinek egy részét körülvevő környezet sajátossága is. A szövegbeli provokativitása viszont abból fakad, hogy egy olyan versről van szó, amely – miközben bevallottan a dolgok (a szerelem, házasság) kezdetén íródik – azt firtatja, hogy meddig tart mindez, hogy mi történik akkor, ha vége van mindennek.”

 

  ‘ki szól kihez?’ 

Hogy kihez szól a vers beszélője, az épp a drámaiság, a drámai helyzet szempontjából fontos. Színpadon pedig különösen sok múlik azon, hogy erről mit gondol az előadó.

Margócsy István:** “míg az első versszakban, a szituáció remek vázlatossága miatt a feltett kérdésnek nincs megadva a címzettje, vagyis nem tudjuk meg, ki kérdez kicsodát, s így az a sor: „De látod amottan a téli világot?” sokkal inkább önmegszólításként tűnik fel, mintsem egy csonka beszédszituáció megelevenítésének (s mindezt csak megerősíti a versszak második felének közvetlen önreflexiója, a saját élet elmúlására vonatkozó kérdéseknek kizárólagos szubjektivitása), addig a második versszakban e reflexivitás már visszavonul, s átadja helyét egy olyan társas szituáció leírásának, melyre az első versszak még csak utalást sem tartalmazott – a beszélő, íme, nem magánbeszédet folytat, hanem egy egyébként néma társnak tesz fel megválaszolatlan kérdéseket, ráadásul olyanokat, melyekre választ maga sem vár, hanem rögtön saját maga vonja le a következtetéseket, illetve bocsátkozik oly feltételezésekbe (ha tetszik: jóslatokba), melyek a vers kiinduló szituációjától tökéletesen idegenek maradnak, s semmiképpen nem illeszkednek a kezdeti nagy látványelmélkedés egységéhez.”

T. Szabó Levente:** “a vers a romantikus költészet egyik fontos toposzát forgatja ki, amelynek értelmében az igazi szerelmes onnan ismerhető fel, hogy nem képes elviselni és túlélni szerelme halálát (akár abban az értelemben, hogy maga is sírig gyászt visel szerelme emlékére, egyfajta élőhalottá, s ezáltal szerelméhez hasonlóvá válik). A Szeptember végén viszont egy olyan provokatív helyzetet teremt, ahol a beszélő– ha feltételesen is, de – megengedi, hogy szerelme nem ilyen módon ragaszkodik majd hozzá. Innen nézve viszont a vers egy nagyon meghökkentő szerelmi vallomás, amely a vallomásosságnak és ezzel együtt az őszinteségnek épp az alapjait kezdi ki: a Szeptember végén beszélője kínosan, akár sértően őszinte. Úgy vall felesége majdani hűségével kapcsolatos kételyeiről, hogy az magának a vallomásosságnak, a privát szféra megnyitásának, az őszinteség határainak a kérdését hozza játékba. A vers mindenekelőtt ebben a nagyon fontos értelemben határsértő: hogy az intimitás különféle helyzeteit és aspektusait játssza ki egymással szemben. A vers második szakaszának egy fontos része – az „Űlj hitvesem, űlj az ölembe ide! / Ki most fejedet keblemre tevéd le” sorok – ugyanis könnyen a biedermeier egyik vonulatát, s ezzel együtt a meghittség konvenciózus ábrázolását hozhatná magával. A személyességnek e meghitt formája viszont épp az őszinteségnek a szélsőségekig való elmozdítása folytán kerül ironikus helyzetbe: az intimitás pillanatai a feleségre nézve kínos őszinteség pillanataiba fordulnak át. Hiszen több versmondat a lehetséges és a gyanú („S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, / Hogy elhagyod érte az én nevemet?”), illetve a lehetséges és a fenyegetés („Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt […] Én feljövök érte a síri világbol”) között helyezkedik el. Tehát a vers különlegesen érdekes ironikus szerkezete szerint a szerelem átfordulhat féltékenységbe, az intimitás netovábbja, a határtalan (síron túli, a „vég(ek)en túli”) szerelem megvallása pedig zsarolásba.”

** ForrásA tizenkét legszebb magyar vers 1. Szeptember végén. Szerk. Fűzfa Balázs

Ami a 'három pont' előtt és után van

A vers beszélőjét a szemlélődés, a szobából megfigyelt természet látványa szembesíti a lét végességével. Ez a nagy hagyományú, pictura-szentencia alapú (azaz látványfestésből és a látványhoz kapcsolódó gondolatok megfogalmazásából álló) téma  tölti ki az első versszakot és a második versszak első sorát. Különös, szinte aránytalannak tűnő megoldás, hogy a gondolatmenet lezárása, a picturából levezetett következtetés egy új versszak indítása is egyúttal: “Elhull a virág, eliramlik az élet…” A konklúzióhoz nincs mit hozzátenni, a három pont mintha azt jelezné, hogy ebben az irányban a gondolatmenet folytathatatlan –, csakhogy a vers folytatódni akar, hiszen épp most kezdődik a második versszaka.
Éles hangváltás, fordulat: a feleség megszólításával induló szövegrész bensőséges életképnek, talán párbeszédes jelenetnek ígérkezik. De nem párbeszédet, hanem monológot olvasunk: a megszólított végül nem kap szót. A magányos tájszemlélés végességélménye a szélsőséges féltékenység kérdéseibe, majd a beszélő részéről a halál utáni – akár egyoldalú – szerelem deklarálásába, a végességélmény tagadásába, visszavonásába csap át.

A Szeptember végén az Örkény színpadán:

A színpad verse - Gondolkozz velünk!

“A versek többségét a költője biztosan nem így mondaná, és nem is ilyennek képzelte el. De azt eddig is tudtuk, hogy a vers annyiszor születik meg, ahányszor elolvassa egy-egy fogékony olvasó”  – írja Várady Szabolcs >>>

Az első sortól kezdve visszatérő nevetéssel reagál a közönség a versmondásra. Miért?

Hogyan hatott rád a versmondás? Okozott-e meglepetést? Milyen érzéseket támasztott benned? 

Milyen jelentést hordoz a színész megjelenése, testbeszéde? A többi színész jelenléte, testtartása?

Kilóg a lóláb

A „Szeptember végén a magyar irodalomnak egyik méltán legismertebb, hírhedten legszebb verse – ugyanakkor az egyik legproblematikusabb verse is: még a legrajongóbb hangnemben írott méltatásoknak és elemzéseknek is mindig megcsuklik valahol a hangja, s a legmelegebb dicséret is tartalmazza mindig a mentegetésnek legalább árnyalatát is”

„A vers úgy kezdődik, mint a legmagasabb hőfokú és intenzitású romantikus magánbeszéd, s úgy fejeződik be, mint egy biedermeier hangulatú erkölcsi tanító költemény, melynek alkalmazott képe, a temetői kísértet-jelenet legfeljebb illusztratív alátámasztását képviselheti az elvárt erkölcsi tartásnak”

/Margócsy István/

A Szeptember végén egyszerre kultikus tisztelet tárgya és meghökkentően problematikus. A gyönyörű verskezdés után zavarba ejtő, kommersz kísértethistória… Az utóbbi időben megfogalmazódó vélemények szerint Petőfi végül is elrontotta az egyik legszebb versét.

Ficza István elfogulatlan hangon jelenti be a címet. Versmondása provokatívan szembemegy a klasszikus olvasat melankóliájával. Épp azt a tartalmat teszi szembeötlővé, amit a kultikus tisztelet elfojtani, elfedni próbál. Vagyis már a szöveg elejétől a második, zavarba ejtő rész határozza meg a hangütést: támadó, sőt gyanúsító, nárcisztikus férfibeszédet hallgatunk. Éppen ezért ezúttal nem a vers esztétikailag tökéletesnek tartott elejével foglalkozunk, hanem a második – a hírhedt és vitatott – részével.

Az itt elhangzó kérdések megszólítottja a feleség, aki azonban nem kap szót a szövegben. Mit is mondhatna? A romantikus szerelmi lelkesültségben előfordul, hogy valaki a holtodiglan-holtomiglan ígéretén túllépve a másik esetleges halálát követő időre is hűséget fogad. Petőfi azonban megfordítja a lovagias, eszményítő szerelem toposzát: a versben megszólaló férfi nem magát akarja feláldozni a szerelméért, hanem tőle követel önfeláldozást. A saját haláláról képzeleg, és udvariatlan-provokatívan az életben maradó társ hűségét firtatja. Azt sem bánja, hogy tét nélkülivé válik a saját hűségéről szóló ígéret, és visszatetszővé a másikkal szembeni elvárás –, egy halott hűtlenkedési esélyeihez képest az életben maradó társra háruló teher összemérhetetlenül nagyobb!

A másik ember teljes – akár a halálon túli – birtoklására irányuló zsarnoki vágy nem egy magasztos vagy idealizálható emberi érzés, de tagadhatatlanul létezik. Egészséges párkapcsolatban nem árt kordában tartani, viszont a költészetben és a színpadon veszély nélkül, szabadon kiélhető, megfogalmazható, eljátszható ez az önző szerelmi fantázia is. (A precízen szabályos ritmusra kikalapált költői monológot nem keverjük össze egy valóságos házastársi beszélgetéssel…)

„a beszélő, íme, nem magánbeszédet folytat, hanem egy egyébként néma társnak tesz fel megválaszolatlan kérdéseket, ráadásul olyanokat, melyekre választ maga sem vár, hanem rögtön saját maga vonja le a következtetéseket” /Margócsy István/

Ha valaki kérdéseket tesz fel, de nem vár rájuk választ, hanem maga vonja le a következtetéseket, akkor valójában nem párbeszédet, hanem magánbeszédet folytat. Akár jelen van a (szóhoz úgysem jutó) megszólított, akár nincs. Ficza István előadásában ez a magánbeszéd forrongás, heveskedés, nagyotmondás, fenyegetőzés, ingerültség és fogadkozás. A színész végig egy padon ül, többnyire szinte kapaszkodik a padba: egy sértett ember duzzog magában. Fennhangon beszél, hergeli magát, úgy viselkedik, mint az az ember, aki gyűjti az érveket, a mondanivalót egy olyan beszélgetéshez, amelyet nagyon szeretne lefolytatni (de talán nem mer). Nem derül ki, honnan a nyugtalanság, a feszengő indulat, a háborgás, a gyanakvás, de a feszültsége tagadhatatlan.

A nézők nevetnek, mert kilóg a lóláb. Az ember, akit figyelnek, kétszeresen is lelepleződik: a saját végességére való rádöbbenésből egy hűséges kísértet elképesztő históriájába (vagyis a végesség tagadásába) menekül, a véget nem érő szerelmes együttlét vágyáról pedig egy gyötrő indulatokkal teli, párbeszédképtelen monológban beszél… Kell-e ennél több, az élet bonyolultságát bevilágító ellentmondás egy nézőnek, hogy ne tudjon mást tenni, mint nevetni?

– szövegrontás –

Az élő színház velejárója, hogy előfordulhat benne szövegrontás, tévesztés. A látott felvételen a színész a vers harmadik sorában síri világot mond téli világ helyett. A szövegrontások általában nem érdektelenek, időnként még árulkodóak is: a tévesztés ezúttal a tél-halál (sír) motívum erős összekapcsolódására mutat rá. Az, hogy a harmadik strófa ’síri világa’ így előrecsúszott a szövegben, azt az elemzői állítást is megerősíti, hogy ebben az előadásban a vers második felének ellentmondásos lélektani drámaisága határozza meg a hangütést már a vers elejétől kezdve.

Szorongás és zaklatás

“Engem, túl azon, hogy az elégia vagy búbánat színpadon dögunalom, Petőfi köztudottan kiállhatatlan természete* inspirált. Ott van végre Koltón, övé a vágyott Juliska, és nyugalom vagy elégedettség vagy győzelemérzet helyett paranoid rohamában kínozza. Romantikus toposz is ez persze, hogy sír, meg szellem, meg fátyol…, de az ifjú szerelme mint kulcs, megnyitja, hogy itt egy saját magával szorongóan elégedetlen férfi tulajdonképpen zaklat valakit, mégpedig a feleségét. Ez, miután igaz (és mert a közönség kollektív tudásában is benne van, hogy Sándortól inkább félni kell, mint pusztán szeretni) jól működik a színpadon, anélkül, hogy megkérdőjelezné vagy parodizálná a vers lényegét.”

* “Erről a kiállhatatlanságról (is) szól egy Örkény-egyperces, a Hajnali telefon.“

Tudós tyúk – teszt: 'Petőfi és a nők'

Nem a Szeptember végén az egyetlen Petőfi-vers, amelynek női megszólítottja vagy szereplője csendben van. Kiválasztottunk néhányat a legszebb versek közül, ahol a nő valamiért szintén szótlanságba burkolózik…

Nyomkodós tesztkihívás Petőfi-szakértőknek és tippelgetőknek:

Népakarat – szavazás

Melyik versről gondolkoznál még szívesen a digitális tyúk segítségével?

Egyszerre csak egy verset jelölhetsz meg, de ha több vers is érdekel, csak egy percet kell várnod, és akár újra is szavazhatsz!

Digitális tyúk projekt stábja:

Koncepció és szövegek: Hudáky Rita
Videó: Szakács Eszter
Pedagógus konzulens: Iványi-Szabó Rita

A színpadi felvétel az Anyám tyúkja 1. premierjén készült.

Top