Kosztolányi Dezső

Egy pohár víz

– Kérek egy pohár vizet – mondom a cselédnek, akit becsöngettem.

A cseléd – kis pesztonka, tizenöt éves, de olyan, mintha csak kilenc lenne – megáll az ajtóban, borzas fejjel, felém emeli nyiszlett, csúnya arcocskáját, végigfut ideghálózatán a parancs, aztán, hogy lassan öntudatra kél koponyájában, kimegy. Hallom, amint csukja az ajtókat, és a konyhában, a pohárszéken kotorász. Valami kis dalt dünnyög, melyet állandóan hallok, de eddig nem sikerült kihámoznom se szövegét, se dallamát.

Figyelek őrá, kinek parancsoltam. Egyszerre aztán nagy világosságban látom magamat is, amint az íróasztalnál ülök és várok a pohár vízre. Álmatlan éjszaka, ideges kimerültség után megtörténik, hogy a szokottnál élesebben, erősebben hallom tulajdon hangomat, látom mozdulataimat, akár a tükörben, s mintegy meglepődve ocsúdom arra, hogy a földön vagyok, és elmosolygom a furcsaságon, hogy én is szereplek az élet című színjátékban. Most is ilyen pillanatom van. Miért nem tudok tovább dolgozni? Mert előbb láttam a cseléd fejét, és eszembe jutott, hogy jött faluról, hogy félt eleinte ebben az idegen városban, hogy bámult szobánk minden tárgyára, a tükrökre és rézkilincsekre. Karácsonyra kapott tőlünk egy babát. Észrevettem, hogy a cselédszobában néha babusgatja, és beszélget vele, mint egy kis parasztanya. Még játszania kellene. Kisfiam fejéről sokszor leveszi a papírcsákót, a magáéba teszi, és nem adja vissza, míg nem sír. Egy alkalommal meg kora reggel takarított, le-leült egy bőrzsöllyébe, mint aki tilosat tesz, leste a kulcslyukon, nézik-e, aztán, mikor betoppantam, készakarva hirtelen és zajosan, felugrott, és elpirult a füle tövéig.

Jaj, ha tudnátok ti, kik kényelmesen elskatulyázzátok az embereket osztályokba, s ti is, kik még csak nem is skatulyáztok, sohase gondolkoztok, csak éltek, gőgösen vagy dölyfösen, mit szenved a nap minden órájában az, aki nem tud cédulát ragasztani az emberek homlokára, hanem egyszerűen embereknek tekinti őket. Boldog az, aki nem néz arcukba. De én folyton nézem és látom őket, rettentő fényben, a könyvtárszolgát, kitől könyveket kérek, a villamoskalauzt, aki jegyet szakít, a tyúkszemvágót, aki a gőzfürdőben megadóan görnyed a lábamra, a pincért, aki türelmesen gyalogol a kávéház kis porondján, a sápadt és halk kenyereslányt, ki egy elhagyott vendéglőben hordozza a nehéz tálcát, s olyan zajtalanul és szerényen teszi elém, mintha bocsánatot kérne, és a cselédet is, aki egy pohár vizet hoz. Számomra nincs elintézve a kérdés azzal, hogy a cselédet háztartási alkalmazottnak nevezem.

Mindenesetre jobb lett volna, ha magam hozom azt a pohár vizet. Így nagyon is sokba kerül. Természetellenesnek tartom, hogy kiszolgáljanak. Őseim, nagyapám és apám még pattogva tudtak parancsolni, nem érezték ezt, s lehet, hogy fiam és unokám sem érzi már. Én azonban állandóan érzem, úgy, hogy sokszor aludni se tudok tőle. Világos pillanataimban lelkemhez ölelem egy szegény embertestvéremet, s ebben az érzésben vagy akár érzelgésben több irgalom és részvét van, mint a világ összes tudálékos könyveiben. De tudom, hogy a kérdésnek – a nagy pörnek – nincs megoldása és orvossága, csak az a mélység, bibliai pesszimizmus, hogy mindnyájan siralomvölgyben vagyunk, és aszerint kell cselekednünk, annak is, aki vizet kér, és annak is, aki vizet hoz. A siralomvölgyet kicsinosíthatják, föl is parcellázhatják, de azért csak siralomvölgy marad. Ezt az igazságot homályosították el utóbb az ostoba gazdagok, kik arannyal áttört brokátjukkal páválkodnak, és ma is rabszolgákat akarnának tartani, de az ostoba szegények is, kik nemesi címert csinálnak abból, hogy nincs nemesi címerük, és tüntetnek arisztokratikus rongyaikkal.

Nekem, ki közöttük vagyok, mint az igazság és élet, s lélekben egyikőjükhöz sem tartozom, tudom, sokszor, nagyon sokszor lesznek még ilyen keserű perceim. Fáj, hogy a kis cseléd ott a konyhában most talán úr-nak gondol, és ezzel vétkezik ellenem. Aminthogy én is vétkeznék ellene, hogyha cselédnek gondolnám. Mert néha ő az úr, és én vagyok a cseléd. Most például, mikor kétségeimmel viaskodom, és helyette is átgondolom közös életünk nyomorúságát és torz gyarlóságát, s szenvedek, mint ő talán sohasem, cselédje vagyok neki és minden embernek, és éjszaka, mikor gyötrődve az üres papírlap fölé hajlok, a végtelen vágyával, én vagyok Isten legalázatosabb szolgája. A kis cseléd azonban erről semmit sem tud. Az a pohár víz mindenesetre ihatatlanná vált, mielőtt behozta volna, és én majd mérgezett kortyokat nyelek, melyek égetik gégémet, mint a lúgkő. Közénk csempészték a mérget. Ma gondolat és tett közt borzalmas szakadékok vannak. Szájamhoz sem emelhetem a poharat, máris elmúlt szomjúságom. Abban a pohár vízben pedig benne látom az Óceánt, minden keserűségével és viharával.

Egyszerre nyílik az ajtó. Belép a pesztonka a tálcával, melyre hosszú terítőt borított, úgy, hogy az furcsán lefityeg, majdnem a földig. Lassan mozog, összeszorítja a száját, arra vigyáz, hogy le ne ejtse a tálcát. Nem tekint rám. Fogalma sincs, mi mehetett végbe bennem, míg vizet kértem tőle. Elém rakja a poharat az íróasztalra, s úgy látom, boldog, nagyon meg van elégedve munkájával.

– Tessék, itt a víz – mondja, és kimegy az ajtón.

Új Nemzedék, 1921. január 1.

forrás: mek.oszk.hu