iram@orkenyszinhaz.hu

Kosztolányi Dezsőné:

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Részletek Kosztolányi Dezsőné férjéről írt monográfiájából


TIZENHAT ÉVES

(…) Azután egy cselédhistória következik, otthon, a házban. Éjszakánként, harisnyában kilópózik az engedelmes, kedves tanyai lányhoz, azután egyszer észreveszi, hogy a lány sokat sír, s egy napon elmegy, szó nélkül otthagyja a szolgálatot. „Ügy” nem lett a dologból, de ő mindvégig szégyenkezett akkori „úrfi” magatartásán, s a cselédlányokkal egész életében előzékenyen, tiszteletteljesen viselkedett. (…)

HÁZAT VESZÜNK

(…) A boldogság egyelőre még tart, ellenemre is. Nagyon is ellenemre. Az az érzésem, hogy kicsöppentem és összefogtak ellenem. A gyermeken kívül most Bözsi, a dajka a legfőbb személy a házban. A magyar szavak gyöngyösbokrétáját csillogtatja előtte ez a lány, s ő nem tud betelni. A bájos, a szép, az eredeti tanyai béreslány tájszavaiban, gazdag magyarságában úgy gyönyörködik, mint a szótárak szépségében.

Már nem csak a gyermeket kényezteti, rontja, hanem a lányt is, s a kényeztetés hatása még hamarabb jelentkezik a cselédlánynál, mint a gyermeknél. Rajongásával, engedékenységével mindenkit-mindenkit „elront” maga körül. Még a kutyát is, s a mi házunkban már senki sem engedelmeskedik, senki sem szerény, senki nem alkalmazkodik, sem a gyermek, sem a cselédlány, sem a kutya. (…)

ÉDES ANNA

Egy téli vasárnap délután a szobája díványán heverésztem, ő pedig az íróasztalnál ült, cigarettázott és dolgozott.

Most mindjárt azt fogja mondani, Manyikám, adj egy kis sötét kávét – gondoltam magamban, pedig álmos vagyok, semmi kedvem fölkelni, kimenni a konyhába, kávét készíteni. Vasárnap délután van, a lány nincs idehaza, mégis nekem kell megcsinálnom azt a kávét, s ki tudja, még hányszor ma délután. Ábrándozni kezdtem. Arra gondoltam, milyen jó volna egy cselédlányra szert tenni, aki sohase megy el vasárnap délután, s aki, mint valami gép, egyéni életének és kívánalmainak legkisebb jele nélkül, mindig mindent tökéletesen elvégez. Eszembe is jutott egy lány, akit egy kicsit ilyennek képzeltem, a házunkkal szemközt lakó színész házaspár Anna nevű, mindig szelíden, engedelmesen mosolygó, hazulról soha el nem járó szlovák cselédje.

A pamlagon fekve, nappali álmodozásomban különböző helyzeteket színezgettem erről a tökéletesen engedelmes, mindig szolgálatkész leányról, egyúttal azonban próbáltam beleélni magamat a lány helyzetébe, és egyszerre hirtelenül felvillant bennem az a gondolat, hogy ilyen leányt nem mernék a házamban tartani, mert aki ennyire öntudatlan, az éppen öntudatlanságban valami rémült cselekedetre képes.

– Te, egy novellatéma jutott eszembe – szóltam. – Egy tökéletes cselédlány, aki végül is meggyilkolja a gazdáit.

– Nagyszerű – mondta rá Dide azonnyomban. – Nagyszerű novellatéma. Mindjárt fel is jegyzem – és fogta az előtte lévő naptárát, arra írt gyorsírással néhány jelet.

Azonnal annyira magáévá tette ennek az elképzelt folyamatnak minden mozzanatát, rögtön megérezte jelképes és általános mivoltát. Ő maga is – akárcsak én – hányszor lázadozhatott már, gyilkos kívánságokkal mindenféle elnyomatás, gépesítés ellen, egyúttal azonban milyen sokszor tűzhette maga elé, önmagára vonatkoztatva is a gépi tökéletesség elérhetetlen eszményét, és kissé messzemenő következtetés talán, de arra kell gondolnom, hogy mindketten, talán egymással szemben is átélhettük már ezt a lelkiállapotot.

Én félve, bizonytalanul pendítettem meg az ötletet, s magam is elcsodálkoztam, milyen elragadtatással fogadta. Nyilván szunnyadó hangok pendültek meg benne.

Másnap azután mindjárt hozzá is fogott a novella megírásához, s a novella nőtt-nőtt, és valami nagyszerű lehetett belőle, és amit írt, azt mindennap fölolvasta nekem, és én mindennap jobban ámultam, hogy mi lett az én szegényes elképzelésemből. Alakok nőttek ki, emberek elevenedtek, életek, sorsok dőltek el. Úgy bámultam őt, mintha a Teremtőt láttam volna sárból embereket gyúrni és lelkeket lehelni beléjük.

Anna, az Anna név, az engedelmes mosoly, a seszínű haj megmaradt az eredeti minta elgondolásából, egyébként azonban Bözsi, a régi dajka szép kék szeme, karcsú alakja, balatoni bája volt előtte, amikor írta, és talán annak a hajdani, Szabadka környéki tanyai lánynak öntudatlansága, akihez diákkorában többször kilopódzott, s aki egy szép napon szótlanul, sírva elhagyta a házukat. Jancsi alakját egy rokonukról s kissé önmagáról mintázta. A Patikárius név régi családi emlékeket idézett. Moviszter alakjában is önmagára gondolt, meg két másik barátunkra, egy kitűnő idegorvosra s egy kedves, emberséges gondolkozású iparoktatási főigazgató barátjára. A Moviszter és Druma neveket kisfiunk találta ki, amikor még egészen apró volt. Ő játszott képzeletben ennek a két soha nem létező családnak az életével. A „Moviszterék kutyuja” – mondogatta, ha meglátott egy kajla fülű, barna szőrű kiskutyát. „A Drumáék házmestere” – mutogatott egy kapuban ácsorgó emberre. Moviszterné alakját egy budai orvos ismerősünk feleségéről mintázta. Vizyné modellje Bella néni volt, a keresztanyja s egy közelünkben lakó tanár felesége, de kicsit minden polgári asszony, akit valaha ismert, és Ficsor, a házmester alakját is régi könyvtárszolgák, házmesterek emléke mozgatta. A regény elkészült, olyan teremtő erővel, hogy Édes Anna, Moviszterék, Drumáék, Vizyék és a többiek is mind, hamarosan eleven valósággá váltak még az én számomra is, és azt éreztem, régi valódi ismerőseim ők, akik körülöttem mozognak, élnek.

A Nyugat 1926. július 1-jei számában indul folytatásokban az Édes Anna.

Édes Annáról, magáról a névről a manna, az anna (= adna) s édesanya szavak rokonságát vallotta ő maga. Nevében, minden névben őskori babonás varázst érzett, és reggelente, ha az újságot kinyitotta, először a halálozás és a házasság rovatot nézte, hátha valami különös és érdekes, sokatmondó névre bukkan. A temetőkben is mindig kereste a furcsa neveket. Jegyzőkönyvébe is bejegyezte, beragasztotta a felötlő neveket: „Keserű Zsuzsanna, Lassú Katalin, Kása Ilona, Csecs Böske, Nyers Szidónia, Eper Erzsike”.

Meg van elégedve azzal, amit csinált. Sikerült kifejeznie magát.

Top