iram@orkenyszinhaz.hu

 

Nádas Péter

Nagy karácsonyi gyilkosság


Két egymást követő éjszakán, kétszer néztem végig, hogy miként ítélik halálra és miként végzik ki az egykori román államelnököt és feleségét. Különböző dokumentumfilmek voltak, de a rituális esemény ábrázolásához természetesen ugyanazt az eredeti filmanyagot használták, s így a két film hatása alig valamiben különbözött.

A filmek olyan erkölcsi és esztétikai alapkérdéseket ismételtettek át velem, amelyekre az eltelt tíz évben nem volt válaszom. Hideg fejjel néztem végig, hogy a zsarnokgyilkosságot miként élvezem. Néztem, hogy élvezetem miatt elvileg szégyenkeznem kéne, mégsem szégyenkezem. Nincs bennem kímélet, szánalmat sem érzek a házaspár iránt.

Jogszerű bírósági eljárások híve vagyok. Lelkiismeretem ennek ellenére közömbösen hallgatott. Nem vagyok híve a halálbüntetésnek. Az eljárás brutalitása mégsem sértette az ízlésemet. Attól a halovány tudattól, hogy valaminek mégis csak lennie kéne ebben az égrekiáltóan jogszerűtlen és dilettáns komédiában, ami ellen kifogást kéne emelnem, de nincsen kifogásom, illetve lennie kéne bennem egy másik, jogkövető és humánus személynek, akinek erkölcsi közömbösségem és esztétikai igénytelenségem ellen tiltakoznia kéne, ilyen személy azonban nincs: furcsa űr támadt.

Az alantas élvezet veszélyesen közel áll a nemes élvezethez. Talán azért van így, mert a kétféle élvezetre nincsenek külön idegszálaink. A kéj és a fájdalom szintén képesek arra, hogy érintkezzenek. Nem csak emberben, állatokban is. Bármilyen élvezet felgyorsítja vagy éppen megakasztja a légzést, s olyan érzést kelt, mintha töredék időkre blokkolná a keringést. A vértolulások a kéjes fulladás érzetével homályosítják el a tudatot. Az emlősök fiziológiája zárt szisztéma. Az erős politikai izgalom vagy a vallási elragadtatás görbéje nem sokban különbözik a szeretkezés emelkedő görbéjétől. Fel van függesztve az erkölcsi ítélkezés és hosszú szünetjeleket ad az önreflexió. Látást és érzetet nem akadályoz többé gátlás. Nem csak a végtagokban, hanem az ágyékban és a hasban, a belekben és a végbél nyílását összefeszítő, sugarasan szálkás izomzatban is feszültség keletkezik. Akkor is, ha zsarnokot gyilkolok, akkor is, ha nézem mások zsarnokgyilkosságait. Ellentétes, görcsös izomkontraktúrák és izomtónusok. Ezért olyan lenyűgöző látvány a tömeges politikai vagy vallási elragadtatottság. Ezért oly félelmetes a tömeges hisztéria. Végül is döntés kérdése, hogy mit teszek nyilvánossá és mit titkolok. Rettegő kutyáknak merevedésük támad, örömükben vinnyogva vizelnek, dühükben gerincükön föláll a szőr. A kriminológia ismeri a jelenséget. Rablók, tolvajok, gyilkosok a tett elkövetése előtti kéjes izgalmukban kényszeresen ürítenek, s ejakulálnak, miközben végrehajtják tettüket.

Köznapi körülmények között az ember szigorú ellenőrzés alatt tartja az alantas élvezetek körébe tartozó affektusait és emócióit. Jó oka van rá. Ha a gyűlölet és a szeretet, az alantas és a nemes között nem őrzi a kényes és sérülékeny határokat, ha nem kizárólag nemes élvezetekre tartja fenn fiziológiájának zárt rendszerét, akkor a gyanakvás, a sértettség, a bosszú, az elégtétel olthatatlan vágya, a mohóság, az irigység, az önzés, a hiúság és a kapzsiság káosza azonnal elnyeli. Olykor nem csak őt. Néha egyetlen hisztériára hajlamos személy elegendő, s rántja magával a többit. Jugoszláviát jó idő óta elnyelte. Ukrajnát, Oroszországot, Magyarországot, Romániát, Szlovákiát, Horvátországot elvékonyodott hártya védi.

Az ész álma rémeket szül, az ésszel nem korlátozott gyűlölet ábrándja viszont vámpírokat. Attól a veszélytől, amelyet önmagam számára jelentek, nem tud más megvédeni, mint értelmem utolsó, éber, józanon tartott foltjai.

Mintha attól lehetett volna tartani, hogy kitörnek a kopár teremből, a rettegett házaspárt beszorították két vaslábú asztal és a fal közé. A teremben hideg lehetett, vagy a rögtönítélő bíróság egyenruhás tagjai nem engedték meg a zsarnokoknak, hogy levegyék a kabátjukat. Siettek velük. Minél előbb túl kellett a dolgon lenniük. Nem volt törvényes felhatalmazásuk. S ha lett volna is, úgy akarták leölni a két zsarnokot, miként kedves, szívesen vakargatott disznóikat egy téli hajnalon. Volt a sietségben politikai megfontolás is. Amíg életben vannak a zsarnokok, minden restaurációs kísérlet legitim, s akkor nekik lesz végük. Ki kit öl meg előbb, ez volt itt a kérdés. Elena Ceauşescu szőrmével bélelt, világos köpenyt viselt. Összefogta magán, ezzel védekezett. Fázott is, de valószínűleg inkább a félelemtől. Habár nem lehetne azt mondani, hogy ne maradt volna mindvégig fegyelmezett. Tudta, mi fog történni, mondta is.

Nicolae Ceauşescunak nem működött ilyen jól az önfegyelme. Holott ő csak később látta be a közeli véget. S biztos vagyok benne, hogy nem csupán az alkati korlátoltsága védte. Az akkor hetvenegy éves férfi negyvennégy éven át a Központi Bizottság tagja volt. Ez túl sok ahhoz, hogy az ember az agyvelejének legalább egyetlen kis foltocskáját még józanul megőrizze. Kádár Jánost nem akarta senki megölni, az igazság óráján mégis csak úgy tudta megvédeni az elméjét az őrülettől, hogy a dementia senilis sötét szakadékába vetette le magát. Ceauşescu csak nézte a feleségét, forgatta ravasz kis szemét, idegességében kínosan vigyorgott, látszott a vonásain, fel nem tudja fogni, mi történik itt, s hogyan lehetne úrrá e történéseken.

Rajta egy súlyos, sötétszürke télikabát volt. Ezeknek a gyászos és ormótlan télikabátoknak a viselését valószínűleg a Varsói Szerződés egyik titkos záradéka rendelte el. Kádár János kapta a legnagyobbikat, Kádárné is kapott egy jó nagyot. Zsivkov túl kicsit. Husák egy teljesen elszabottat. Nagy, sötét kalappal viselték. A szerencsétlen napon a román államfő kucsmát húzott a fejébe. S hogy követhesse fegyelmezettebb felesége példáját, az asztalon támasztotta ki a karját, a kucsmájába kapaszkodott, gyúrta, gyűrte. Nézte az óráját, jönnek-e már kimenekíteni. Úgy nézte az óráját, mint aki azt mondja magában, jó, nem értem, de nemsokára úgyis kezdődik az igazi pártértekezlet.

Az operatőr hol kettőjüket vette, hol a rögtönítélő bíróság tagjait. Nem talált magának a teremben olyan szemszöget, ahonnan egyszerre lehetett volna rálátása a résztvevőkre. De közeli képeket sem tudott csinálni senkiről. Ráadásul billegett, zökkent, reszketett a gép a kezében, határozatlanul forgolódott. Nem csak azért, mert nem értett a munkájához, hanem a rettegését és a bosszúvágyát sem tudta csillapítani. Személyes érzelmeit nem tudta összhangba hozni a feladatával.

Ennek a filmnek a tökéletes és teljes dilettantizmus ad esztétikai befejezettséget. Vághatják így, vághatják úgy, mit sem változik. Tökéletes az összhangzata. Nincsen olyan tárgya, fénye, szereplője, hangja, eszköze, mely ne lenne alantas, ronda és dilettáns. Ezen a filmen le vannak sötétítve az ablakok, ajtó nem látható. A diktatúrának nincsen kijárata. Azóta sem tudjuk pontosan, hol vagyunk. Az operatőr sem léphet ki, ehhez a gyilkoláson kívül valaminek még eszébe kéne jutnia. A szabadságot nem ajándékba kapja az ember. Az operatőr a rögtönítélő bíróság rettegő tagjainak heves indulatkitöréseivel azonosul, s mi követjük kiszámíthatatlan csapongásait. Ami katartikus felismeréshez vezetne, ha a rögtönítélő bíróság tagjaival együtt az igazság áttörését élhetnénk át. De nem ez történik. Kicsinyes bosszúvágyuk jegyében ítélik halálra a két zsarnokot.

Nem történhet másként, hiszen bírák és zsarnokok a megszólalásig hasonlítanak. Egyformán ostobák, csúnyák, műveletlenek, durvák, közönségesek. S ami az igazság szempontjából talán a legfontosabb, viselkedésükből és szavaikból hiányzik mindaz, ami egy embernek méltóságot ad. Olyan igazságot pedig még nem látott senki, amelynek ne lenne méltósága.

Közben eltelt egy évtized. E méltóságát vesztett kameramozgást követve, csapongva a méltóságukat veszített, semmit nem értő emberek között, magam sem vettem észre, hogy felindulás, elégtétel és élvezet nem az igazságvágyamat követte, hanem a bosszúvágyamat. A dolog azonban még ennél is kínosabb. A zsarnokok minden méltóság nélkül mennek a halálba, de ők legalább meg tudják fékezni a rettegésüket. A bíróság tagjai ellenben nem csak attól félnek, hogy nem lesz idejük megölni a két zsarnokot, s akkor őket mészárolják halomra mások, ám attól még jobban tartanak, hogy két ilyen óriást kell megölniük. Nem tudnak megszabadulni törpeségük képzetétől. Szabad szemmel így még soha nem láttuk viszont önmagunkat a világtörténelemben.

Amikor a kivégzés előtt valami éles és kemény szárítókötéllel, hátukon kötözik össze a zsarnokok kezét, Elena Ceauşescu szájából halljuk a színjáték egyetlen emberi mondatát. Készek a halálra, de a bánásmód ellen még tiltakoznak. De nem az emberi méltóságukat féltik, hanem még mindig a tekintélyüket. A katonák rettegése ezzel szemben oly mértéktelen, hogy félő, nem tudják tisztességesen elvégezni botrányos dolgukat. „Mitől féltek ennyire?” – a női kiáltást a dulakodás mélyéről lehet fölhallani. S hogy még teljesebb legyen a diktatúrák rettenetes önarcképe, a legutolsó jelenetben megszólal az is, akinek hallgatnia kéne. Az operatőr szól az orvosnak a kamera mögül, már kinn az udvaron. Annyira reszket az orvos keze, hogy sztetoszkópjával nem találja a nyaki ütőeret. Vagy legalább a szemhéj alá be tudna nézni. Minden ujja, egész teste reszket, ez se megy.

„Emeld föl a fejét. Lássuk, hogy halott.”

Az orvos egy pillanatig tétovázik. Nem biztos benne, hogy az operatőr kérése teljesíthető. Ha kilép orvosi szerepéből, ha megteszi, akkor megszakítja a több ezer éves áramot, mely személyét és szakmáját még egy utolsó kicsi fonálon Hippokrátészhoz köti. Ha megteszi, akkor végrehajtja a diktatúrák legrettenetesebb ítéletét: semmi nem szent. Végrehajtja. Fölemeli és megmutatja nekünk Nicolae Ceauşescu halott fejét. Lehúzza az alsó szemhéjakat, hogy belenézhessünk a diktátor halott szemébe.

Ezzel a pusztító érzéki tapasztalattal együtt visszük át a diktatúrák logikáját a következő évezredbe.

Forrás: Nádas Péter: Talált cetli

Top