Germaine Greer: 

A történelmi drámák: Shakespeare elbeszélő színháza

Mire az V. Henrik megírásához fogott (1598-99), Shakespeare-nek már látnia kellett, hogy az angol társadalom egységének illúziója nem tartható fenn tovább. (…) Az engedélyező hatóságok a legártatlanabb jelenetekben is képesek voltak politikai vagy vallási allegóriát szimatolni. A történelmi drámaírás buktatóit elkerülendő nem volt elég csupán arra ügyelni, hogy az ember ne taposson a királynő tyúkszemére. A szerzőnek úgy kellett futóárkokkal megközelítenie a csatateret és diadalmaskodnia a zavaros történeten, hogy pontosan tudja, milyen tanulság szolgálatába akarja állítani.

A két alapvető történelmi forrás, amelyből Shakespeare merít, Raphael Holinshead Anglia, Skócia és Írország krónikája (1577, 1587) című könyve, valamint Edward Hall munkája A Lancasterek és Yorkok nemes és illusztris családjának egyesülése (1548). Egyiket sem tekinti szentírásnak. Elhagyja a dráma szempontjából lényegtelen mozzanatokat, felcseréli az események sorrendjét, történelmileg jelentéktelen alakokra fontos szerepet bíz, és egész életeket belesűrít egyetlen jelenetbe. Az egymásnak ellentmondó beszámolókból minden egyes eseménynek azt a leírását választja ki, amelyik legjobban megfelel a céljának: hogy megfesse hatalmas freskóját arról, hogyan teremtődött meg a Rózsák Háborújának káoszából a Tudor monarchia.

Shakespeare módfelett sikeresen tudott úgy hozzányúlni a kényes témákhoz, hogy a közönség nem a romló politikai helyzet és Erzsébet rendszerének fokozódó instabilitása miatti nyugtalansággal, hanem megindultan és jóleső érzéssel hagyta ott a színházat – s ezek a darabok mégsem bárgyúak vagy szűklátókörűek. Shakespeare a maga értelmezésében szemléli a közhellyé vált igazságot: aki nem tanul a történelem leckéiből, megismétlésükre kényszerül. Csodás előjelek és jóslatok által majdan bekövetkező történések vetítik előre árnyékukat, míg a régmúlt ügyek belejátszanak az események mai menetébe – s ez a motívum végigvonul a Percyk lázadásától VII. Henrik trónra jutásáig eltelt kétszáz évet felölelő drámaciklus mind a nyolc darabjában. Egyiket sem könnyű végig figyelemmel követni: nem csupán a hadiszerencse változásaira kell erősen koncentrálnia a közönségnek, de nyomon kell követnie az újra és újra megváltozott formában felbukkanó mellékszálak végtelen permutációját is.

Upor László fordítása