Csengery Kristóf: LEVÉL HAMLETHEZ

 

„Álmát alussza Dánia.”
(Kálnoky László)

Mondd, visszatérsz-e néha,
mikor a Hold sárgás tejét
isszák mohón a fák, sötéten fénylő
szélcsendben, hűvös éjszakákon?
Nem az ittmaradottakat
riasztani, a félelmében
párnájába harapó gyermeket
s kísértet láttán halkan felsikoltó
anyját – nem úgy, mint
nemződ, az orvul legyilkolt Igazság,
a mindig mindent meghalló, kinek
álmában mérget
csöppentettek fülébe,
s nem adatott egy végsőt
fohászkodnia, mielőtt
az ismeretlen tartományba indult.
Te másként haltál: habár neked is
méreg szivárgott
penge szabdalta ereidbe,
küzdhettél mégis, s ez megadta
a legutolsó szó, a legutolsó
lehelet békéjét. Mert úgy hiszem,
bárhol is élj most, bármely
titokzatos szellemvilágban:
szelíd királyfi,
nem táplálsz bosszúvágyat.
Ha szigorú voltál – csak önmagaddal.
Ezért tiéd Horatio szava:
bennem a dánnál több a római.
Mondd, eljössz néha, nagy titokban, úgy,
hogy senki sem tud róla?
Megállsz-e olykor
az alkonyati utcán, arcod
fél kézzel eltakarva, hogy
fel ne ismerjenek? Figyeled-e
a mozdulatokat, hallgatod-e,
hogy mit mondanak kocsiból kiszállva,
padokon ülve, a vízparton és az
asztalok mellett? Látod-e a nyüzsgést,
mikor a boltokban az olcsón árult
portékát csődület veszi körül?
Eszedbe jut régi szavad? Nekem
eszembe jut: én megvetem
e szennyes kacatot… – És látod-e
a mulatságokat, vetélkedőket,
a táncot és a magakelletést?
Hallod-e a szavakban a hamisság
mutálva megcsukló felhangjait?
Ha itt jársz köztünk és hallod a szót,
azt gondolod talán: ugyanazért
hazudnak, amiért a te idődben
tették. Hazudniuk kell. Míg te éltél,
gyilkos uralkodott. Ma egy
szélhámos vezeti
orránál fogva Dániát – befogja
az orrukat, így nem érezhetik
a bűzt. Dánia börtön – mondtad egykor
Rosencrantznak. Tévedtél, Hamlet: a
dánok lelke a börtön. Nincsenek
se rácsok, se falak. Belül a rács.
Birkák a dánok, bambák, ostobák,
kórusban bégetnek, s maguk alá
potyogtatják apró bogyóikat,
sunyin bámulva a vezérürüt,
ki csak hitványságban emelkedik
fölébük. Szétlopkodja Dániát,
úgy hoz törvényt, hogy szabadon
lehessen csalnia, s vizeletével
szentesíti az új szabályt,
mert írni nem tud. Labdajáték
a kedvtelése, csarnokokat épít
a nyomorult, gyűljenek össze
s ujjongjanak a dánok: csapatuk
győzött – igaz, hogy közben ők maguk
szép lassan mindent elveszítenek.
Te, önmarcangolásnak doktora,
magisztere a lelkiismeretnek,
te, aki átláttál minden szitán:
ha szellem-álruhádban
eljössz néha, és hallgatózol,
megtudhatod, itt minden ugyanaz.
Nem lett tisztább a levegő,
semlegesíthetetlen,
lassan ölő mérgektől fémes ízű
a víz, mely csillogó pohárban
vár minket asztalunkon.
Persze mindenre új címkét ragasztott
a szemfényvesztés. Más nevekkel
illetjük régi dolgainkat.
De a név – csak név. Szájról szájra adjuk,
akár az áruló a csókot,
illékony, mint a lehelet,
s mint az elcsöppent nyálat, letöröljük.
Te tört bordájú, légszomjtól ziháló!
Aki a lábnyomodban
botolva lépni próbál,
fejét lehajtva üzeni:
ma is talál minden szavad.

Top