iram@orkenyszinhaz.hu

HAMLET // Olvass még!

SZÍNHÁZAS VERS A FORDÍTÓTÓL

Nádasdy Ádám: A nézőtéren kívül

Lopózni kell: aki kint van, nem él.

Nem szabad zavarni a kinti tetszhalottak,

a nénik, tükrök, szendvicsek nyugalmát,

a félárbocra vett világítást,

a kávéscsészék visszhangját a pulton,

a büfések fojtott beszélgetését,

a ruhatár hibernált szuszogását,

ahol mint akolban a nyáj, összeborulva

megosztják hidegüket a kabátok.

Miért jöttem ki? Megcsikordult a talpam,

kínos életjel ebben a tetszhalálban.

A ruhatárosnő fölnéz a könyvből.

Miért jöttem ki? Kizuhanni akartam

az életből, a hőből, az egy pont felé

gravitáló százfejű figyelésből?

Tudni akartam, hogy kívül mi van,

hogy múlik-e a valós idő?

Mint aki szétszedi a beszélő macit.

HAMLET SZÍNEVÁLTOZÁSAI

Hamlet volt már a színpadon lányos fiú, acélos párbajhős, kegyetlen királyfi, valóságos Borgia-csemete, Cézár, a pápai fattyú hasonmása, aki fél kézzel három-négy embert átpenderít a másvilágra, széplelkű nebántsvirág, elfojtott vérfertőző és homoszexuális diák, aki Horatióba és nem Opheliába szerelmes. Igaz, hogy erre a hajlamra, franciául, csak André Gide fordítása és Jean-Louis Barrault  rendezése ösztönözte. Volt még nő is, igen: nő: elkeseredett szűzlány Asta Nielsen némafilmjében. Minden évtizednek megvan a maga Hamlet-alakítása, mondta John Gielgud, a legnagyobb élő Shakespeare-versmondó egy érdes és atlétikus alakítás védelmében, mikor a berzenkedők éppen az ő fiatalkori lágyabb játékára, kifinomult Hamletjére emlékeztették. Ha a királyfi elolvasná a Hamlet irodalmat, nem maradna ideje a Hamletre, mondta a két háború közt egy Shakespeare-kutató, s tréfáját, a súly kedvéért, megtoldotta nagy tudományú kötetével. Pedig a csömör már kitört a múlt században. Őrültek Hamlet kritikusai vagy csak tettetik? – kérdezte Oscar Wilde. Egy másik veséző, W. S. Gilbert a hadakozó elméletek mérlegelése után rájött, hogy „Hamlet idiotikusan épeszű, akinek őrület közben vannak világos pillanatai”. S mi volt az addig felgyűlt irodalom a maihoz képest! […] A bűnt a romantika követte el. Hamlet mi vagyunk, Hamlet én vagyok; Delacroix, a fiatal festőtitán még be is öltözött annak. […] Van egy utólagos oka is a hadakozásnak Hamlet értelme körül. A romantikus azonosulás idején a királyfi színpadi alakból óhatatlanul átlényegült mítoszalakká, akárcsak – felbukkanásuk rendjében – Odüsszeusz, Aeneas, Trisztán, Faust, Don Juan, Don Quijote. Éles körvonalukkal ellentétben Hamleté sokkal ködösebb: ő a kétkedve boncoló, magát boncolgató intellektuel. Értsünk szót. Nem a darabban, hanem a mítoszában, amit a romantika hagyott ránk. Words, words, words, – Szó, szó, szó (II. 2.), feleli Polonius kérdésére, hogy mi van a könyvében. Szavak! De folyton él velük, rengeteget beszél magáról, most így, most úgy. […] Az ő mítosza nem lehet egyértelmű, mert fegyvert szolgáltat minden elemzőjének. (Cs. Szabó László: Dráma vagy szerep? – Hamlet)

EGY SZÍNÉSZ, TÖBB SZEREP

„A szerepösszevonások mélyén az a meggyőződés munkál, miszerint egy előadáson belül két vagy több egymástól eltérő – rokon jellegű, vagy akár egymás végletes ellentéteit képező – szerep azért játszatható azonos színésszel, mert e szerepekben van valami közös.”

Spiró György

Vajon mi a közös a Szellem, az Első Színész (egyúttal a betétdarabban a Király) és a Sírásó szerepében? Hozzátesz-e a darab jelentéséhez, hogy a Második Színészt (a betétdarabban a Királynét) és a Sírásó Cimboráját ugyanaz a színész alakítja?

 

Vigyázat, elemzés jön!

 

● A Szellem, az Első Színész és a Sírásó szerepe első ránézésre is három eltérő karaktert jelent, ám valójában négy figura rejlik a szerepláncban, hiszen az Első Színésznek a betétdarab Királyává is át kell alakulnia. Ugyanígy Pogány Judit is három szerepet kapott: Második Színész – betétdarab Királynéja – Sírásó Cimborája. A színészekről természetesen nem lehetne leválasztani a betétdarabban alakított – tehát szerepen belüli – szerepet, a vizsgálódáskor mégis egy négyes, illetve egy hármas láncolattal számolhatunk.

1. szerep – Szellem: A túlvilágról királyi öntudattal érkező Szellem határozott feladatkijelölése, transzcendens mindentudásról tanúskodó, kételyek és kérdések nélküli fellépése sorsfordító az éretlen, szeretetéhes, gyászát magányban megélő, a világgal szembeni undortól szenvedő, és öngyilkossági gondolatokat forgató Hamlet számára. A porszürke tiszti egyenruha mintha egy régi világ porlepte, elmúló értékeit jelezné.

2. szerep – Színész: A néző ismét megpillantja Gálffi Lászlót, ezért önkéntelenül is párhuzamot von az Első Színész és a Szellem alakja között. Van-e közük nekik egymáshoz? A válasz, úgy tűnik: nincs. Az udvarba érkező színészek civil, esendő figurák, egészen más világot képviselnek, mint a Szellem. Praktikusan, pátosztól mentesen szemlélik a mesterségüket (ld. persze, hogy megtanulnak a megrendelő kedvéért egy kis betoldott szöveget, hisz „ő fizet”), még a szakmai önérzetük is inkább mesteremberi büszkeségre emlékeztet, mint felsőbbrendű művészi öntudatra, amikor Hamlettel közösen felidézik-elszavalják a Pyrrhus-monológot. A gyakorlati élet, a valóság talaján állnak, a feladatot nem adják, hanem kapják és elfogadják (persze egyszerűbb is a dolguk, hiszen a feladat a szakmájukba vág, testhezálló, viszont nem életbevágó – nem úgy, mint Hamlet esetében). Csoportosan létezve egymást erősítik. A magányos, uralkodói gőgjét őrző szellem abszolút ellentétei.

3. szerep – Színészkirály: Az Első Színész feladata, hogy mindannyiunk szeme előtt átváltozzon a betétdarab királyává, és ezzel – Hamlet szándéka szerint – megtestesítse az elhunyt királyt. Valóságossá természetesen nem válhat, csak egy jelzéssé, helyettesítővé, metaforává. Hogy a művészet segítségével megismétlődhessen egy történet, és kiderülhessen az igazság. Az átlényegülés valódi: az Egérfogóban királyi méltóságú, emelkedett ünnepélyességgel dialógust folytató (tehát nem hétköznapi módon beszélgető, hanem hangsúlyozottan stilizált, művészi módon beszélő) királyi párt látunk, akik nem is emlékeztetnek a nemrég leereszkedően kitessékelt, csetlő-botló színészekre. A nézői érzékelés ismét kanyart tesz, és helyzete Claudiuséhoz válik hasonlóvá: kényszerítő érzéki élményként kell felismernie a betétdarab Királyában (a Színészben) a meghalt királyt, a Szellemet.

Az átlényegülés olyannyira teljes, hogy a Színészkirály ott is marad a színen, mintegy mozdulatlan jelként testesíti meg a holtat, és változik át/vissza teljesen Szellemmé.

4. szerep – Sírásó: A Sírásó és Cimborája színrelépésekor elölről kezdődik a nézőben a folyamat: ismét Gálffi, ismét Pogány* – mit jelent ez? Van közük az eddigiekhez? Egyszer már korrigálni kellett egy hasonló kérdésre adott nemleges választ…

Az élmény szinte déjà vu: megint elénk lép két civil, akiknek a darabbeli konfliktushoz semmi közük, kívülről érkező, Hamlet családi drámájától független figurák. Hétköznapiak, esendők, praktikusan gondolkoznak. A Sírásó önérzetes büszkeséggel hivatkozik mestersége gyakorlásával nyert tudására (ld. ki mennyi idő alatt rohad szét a földben). Földön járó kisemberek – éppúgy, mint az udvarba érkező színészek.

A figurák azonban színházi szerepkörük alapján bohócok is (Shakespeare-nél a szereptípus megnevezése is egyértelműsíti ezt, a mostani rendezés pedig gondoskodik róla, hogy jelenetük valódi bohóctréfaként hasson). A bohóc pedig maga az ős-színész, a színész archetípusa.

*Az előadás véletlenből (is) adódó poénja a Pogány Judit által alakított Cimborának feltett, az eredeti szövegből származó, tehát nem ide kitalált „Mi az, te pogány vagy?” kérdés. A puszta szóviccen-névjátékon túl ez a pillanat emlékeztet a színész civil-voltára, aminek itt jelentésteremtő ereje is van.

PÁRHUZAMOS SZÖVEGEK
Top