„A szerepösszevonások mélyén az a meggyőződés munkál, miszerint egy előadáson belül két vagy több egymástól eltérő – rokon jellegű, vagy akár egymás végletes ellentéteit képező – szerep azért játszatható azonos színésszel, mert e szerepekben van valami közös.”
Spiró György
Vajon mi a közös a Szellem, az Első Színész (egyúttal a betétdarabban a Király) és a Sírásó szerepében? Hozzátesz-e a darab jelentéséhez, hogy a Második Színészt (a betétdarabban a Királynét) és a Sírásó Cimboráját ugyanaz a színész alakítja?
Vigyázat, elemzés jön!
● A Szellem, az Első Színész és a Sírásó szerepe első ránézésre is három eltérő karaktert jelent, ám valójában négy figura rejlik a szerepláncban, hiszen az Első Színésznek a betétdarab Királyává is át kell alakulnia. Ugyanígy Pogány Judit is három szerepet kapott: Második Színész – betétdarab Királynéja – Sírásó Cimborája. A színészekről természetesen nem lehetne leválasztani a betétdarabban alakított – tehát szerepen belüli – szerepet, a vizsgálódáskor mégis egy négyes, illetve egy hármas láncolattal számolhatunk.
1. szerep – Szellem: A túlvilágról királyi öntudattal érkező Szellem határozott feladatkijelölése, transzcendens mindentudásról tanúskodó, kételyek és kérdések nélküli fellépése sorsfordító az éretlen, szeretetéhes, gyászát magányban megélő, a világgal szembeni undortól szenvedő, és öngyilkossági gondolatokat forgató Hamlet számára. A porszürke tiszti egyenruha mintha egy régi világ porlepte, elmúló értékeit jelezné.
2. szerep – Színész: A néző ismét megpillantja Gálffi Lászlót, ezért önkéntelenül is párhuzamot von az Első Színész és a Szellem alakja között. Van-e közük nekik egymáshoz? A válasz, úgy tűnik: nincs. Az udvarba érkező színészek civil, esendő figurák, egészen más világot képviselnek, mint a Szellem. Praktikusan, pátosztól mentesen szemlélik a mesterségüket (ld. persze, hogy megtanulnak a megrendelő kedvéért egy kis betoldott szöveget, hisz „ő fizet”), még a szakmai önérzetük is inkább mesteremberi büszkeségre emlékeztet, mint felsőbbrendű művészi öntudatra, amikor Hamlettel közösen felidézik-elszavalják a Pyrrhus-monológot. A gyakorlati élet, a valóság talaján állnak, a feladatot nem adják, hanem kapják és elfogadják (persze egyszerűbb is a dolguk, hiszen a feladat a szakmájukba vág, testhezálló, viszont nem életbevágó – nem úgy, mint Hamlet esetében). Csoportosan létezve egymást erősítik. A magányos, uralkodói gőgjét őrző szellem abszolút ellentétei.
3. szerep – Színészkirály: Az Első Színész feladata, hogy mindannyiunk szeme előtt átváltozzon a betétdarab királyává, és ezzel – Hamlet szándéka szerint – megtestesítse az elhunyt királyt. Valóságossá természetesen nem válhat, csak egy jelzéssé, helyettesítővé, metaforává. Hogy a művészet segítségével megismétlődhessen egy történet, és kiderülhessen az igazság. Az átlényegülés valódi: az Egérfogóban királyi méltóságú, emelkedett ünnepélyességgel dialógust folytató (tehát nem hétköznapi módon beszélgető, hanem hangsúlyozottan stilizált, művészi módon beszélő) királyi párt látunk, akik nem is emlékeztetnek a nemrég leereszkedően kitessékelt, csetlő-botló színészekre. A nézői érzékelés ismét kanyart tesz, és helyzete Claudiuséhoz válik hasonlóvá: kényszerítő érzéki élményként kell felismernie a betétdarab Királyában (a Színészben) a meghalt királyt, a Szellemet.
Az átlényegülés olyannyira teljes, hogy a Színészkirály ott is marad a színen, mintegy mozdulatlan jelként testesíti meg a holtat, és változik át/vissza teljesen Szellemmé.
4. szerep – Sírásó: A Sírásó és Cimborája színrelépésekor elölről kezdődik a nézőben a folyamat: ismét Gálffi, ismét Pogány* – mit jelent ez? Van közük az eddigiekhez? Egyszer már korrigálni kellett egy hasonló kérdésre adott nemleges választ…
Az élmény szinte déjà vu: megint elénk lép két civil, akiknek a darabbeli konfliktushoz semmi közük, kívülről érkező, Hamlet családi drámájától független figurák. Hétköznapiak, esendők, praktikusan gondolkoznak. A Sírásó önérzetes büszkeséggel hivatkozik mestersége gyakorlásával nyert tudására (ld. ki mennyi idő alatt rohad szét a földben). Földön járó kisemberek – éppúgy, mint az udvarba érkező színészek.
A figurák azonban színházi szerepkörük alapján bohócok is (Shakespeare-nél a szereptípus megnevezése is egyértelműsíti ezt, a mostani rendezés pedig gondoskodik róla, hogy jelenetük valódi bohóctréfaként hasson). A bohóc pedig maga az ős-színész, a színész archetípusa.
*Az előadás véletlenből (is) adódó poénja a Pogány Judit által alakított Cimborának feltett, az eredeti szövegből származó, tehát nem ide kitalált „Mi az, te pogány vagy?” kérdés. A puszta szóviccen-névjátékon túl ez a pillanat emlékeztet a színész civil-voltára, aminek itt jelentésteremtő ereje is van.
