(Weiss János: Hol a te fullánkod?→)

(Forrás: →)

„Az Európa Tanács 2003-ban közzétett, 34 országban készítetett felmérése is kimutatta, hogy az eutanázia meghatározásában, a vizsgált országokban jelentős zavar uralkodik. Hazánkban is jelentős véleménykülönbségeket találunk az egyes szerzők között. (…) Általában a terminális állapotú (rövid időn belül halálhoz vezető betegségben szenvedő) beteg nagy szenvedéssel járó állapotának szándékos, a beteg érdekében történő megrövidítését, a halál időpontjának szándékos korábbra helyezését értik alatta.”

(Dr. Zubek László: Életvégi döntések az intenzív terápiában – az önrendelkezés és a kezeléskorlátozás etikai és jogi vonatkozásai – doktori dolgozat, Semmelweis Egyetem Mentális Egészségtudományok Doktori Iskola, 2011)

„Maga az összetett szó is görög eredetű: kíméletes és csendes halált jelent. A görög _ευ_ a jó jelzője, míg a θανατος a halál megnevezése.”

(Forrás: →)

„ Az eutanáziát magyar törvények nem szabályozzák, az Alkotmánybíróság azonban eutanáziahatározatában megállapította, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő beteg döntése arról, hogy életének a szenvedésekkel teli fennmaradó részét nem akarja megélni, önrendelkezési jogának körébe tartozik, ami közvetlenül levezethető az emberi méltósághoz való feltétlen és korlátozhatatlan jogából. A testület döntése alapján tehát a saját haláláról való döntés mindenkit megillet.

A testület joggyakorlata alapján – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – az aktív és passzív eutanázia eltérő alkotmányos megítélés alá esik. E szerint a gyógyíthatatlan betegnek az a kívánsága, hogy orvosi – tevőleges – segítséggel vessen véget életének, nem tekinthető az életével, illetve halálával összefüggő önrendelkezési joga gyakorlásának, mivel az aktív eutanázia egy másik személy tevőleges beavatkozását követeli meg. Az aktív eutanázia minden formája tilalmazott, és megvalósulása a büntetőjog hatókörébe tartozó esetkör.

Passzív eutanázia alatt az életmentő orvosi beavatkozás visszautasítását értjük, amelynek további két esetkörét különböztethetjük meg: önkéntes passzív eutanázia esetén az életmentő (vagy azt fenntartó) kezelés, orvosi beavatkozás visszautasítása a beteg befolyásmentes akaratnyilvánításán alapul, míg nem önkéntes passzív eutanázia esetén a beteg nincs abban a helyzetben, hogy kinyilváníthassa akaratát, így a kérdés, hogy más személy – a kezelőorvos – döntése pótolhatja-e az akaratnyilvánításra képtelen beteg döntését az életmentő/-fenntartó kezelésről.

Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az önkéntes passzív eutanázia összeegyeztethető az élet és emberi méltósághoz fűződő jog alkotmányos szabályozásával, a nem önkéntes passzív eutanázia nincs összefüggésben a beteg önrendelkezési jogával, ezért nem megengedett.

Az egészségügyről szóló törvény rendelkezései szerint az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint gyógyíthatatlan, és rövid időn belül halálhoz vezet. A visszautasítás ebben az esetben is csak akkor érvényes, ha háromtagú orvosi bizottság a beteget vizsgálatát követően egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését a döntés következményeinek tudatában hozta meg, továbbá, hogy a betegség jellegére vonatkozó a jogszabályban foglalt feltételek fennállnak. További alaki feltétel, hogy a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő harmadik napon két tanú előtt ismételten kinyilvánítsa a visszautasításra irányuló szándékát.

A beteg önkéntes döntése tehát az életmentő, életfenntartó beavatkozásról történő lemondásra az önrendelkezési jog hatókörébe tartozik, azonban a lemondásra vonatkozó szabályozásnak biztosítania kell, hogy a döntés a beteg befolyástól mentes akaratelhatározásán alapuljon.”

(Forrás: →)

„Az, hogy a világon először Hollandiában legalizálták az eutanáziát, Magyarországon is közismert, az viszont már kevésbé, hogy az eutanáziát a holland törvény milyen konkrét feltételekhez köti, az pedig még kevésbé, hogy az immár több, mint tíz éve folytatott holland gyakorlatban hogyan alakult az eutanázia gyakorisága, elfogadottsága, alkalmazásával kapcsolatban milyen dilemmák vetődtek fel, és azokra milyen megoldási javaslatok születtek.

(…)

A „kérésre történő eutanáziára és az asszisztált öngyilkosságra” vonatkozó törvényt a holland parlament 2001 áprilisában fogadta el, és egy évvel később lépett hatályba. Amint az elnevezéséből is látszik, a törvény egyértelmű különbséget tesz az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság között, mert bár mindkettőre ugyanazok a szabályok vonatkoznak, az utóbbi esetében az orvos szerepe arra korlátozódik, hogy a beteg rendelkezésére bocsátja az élet befejezéséhez szükséges szert.

A szabályozás bonyolultságát mutatja, hogy az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság általános tilalmát a törvény nem törölte el, csupán lehetőséget teremtett ara, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén legyen mód az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság alkalmazására. E feltételek a következők: az élet lerövidítésére irányuló cselekedetet orvos hajtja végre; az orvos a törvényben megfogalmazott gondossági kritériumokkal összhangban cselekszik; cselekedetét jelenti az illetékes halottkémnek.

A gondossági kritériumokat a törvény a következőképp határozta meg:
– A beteg az eutanáziát vagy az asszisztált öngyilkosságot önként kérte, és kérését kellően megfontolta.
– Az orvos meggyőződött róla, hogy a páciens szenvedése elviselhetetlen és kilátástalan.
– A beteg az állapotával és a kilátásaival kapcsolatban megfelelő tájékoztatást kapott.
– Az orvos a beteggel közösen jutott arra az álláspontra, hogy az adott helyzetben nincs más ésszerű megoldás.
– A pácienst legalább egy másik orvos is megvizsgálta, mégpedig egy olyan, aki sem az orvossal, sem a pácienssel nem állt személyes kapcsolatban, és akit erre a feladatra az orvos kért fel. A kontrollt végző orvos megerősítette, hogy teljesülnek a fenti feltételek.
– Az orvos az élet lezárását orvosi szempontból gondosan hajtotta végre. Azt pedig, hogy ez valóban így történt-e, egy háromtagú (egy orvos, egy orvosetikus és egy jogász alkotta) bizottság külön megvizsgálja.

Feltétlen kihangsúlyozandó, hogy az eutanázia nem állampolgári jog, azaz a páciens csak kérheti, de nem követelheti, hogy rövidítsék meg az életét illetve a szenvedését, az orvos pedig csak akkor mondhat a kérésre igent, ha teljesülnek a törvényben megszabott feltételek.”

(Bérczes Tibor: Élni és halni hagyni – Beszélgetések a holland eutanáziagyakorlatról, Corvina Kiadó, 2016)

A pszichológia egyik ága, a tanatológia (haláltan, a kifejezés a görög Halál-istenre, Thanatoszra utal) kutatja a haldoklással, halállal és a gyásszal összefüggő lelki megnyilvánulásokat. Módszere interdiszciplináris, egyes országok tudománya más-más szempontjait emeli ki. Célja elsősorban a haldoklással járó, mind a haldoklót, mind hozzátartozóit terhelő pszichés fájdalom csökkentése. Magyarországon kiemelkedő képviselője a hospice magyarországi úttörője, a pszichológus, tanatológus Polcz Alaine. Az ő vezetésével jött létre 1991. április 29-én a Magyar Hospice Alapítvány, együttműködve dr. Muszbek Katalin pszichiáterrel, aki ma az intézmény orvosigazgatója.

„A mai európai gondolkozásban a halál tudata mintha nem értené az életet. A történelmi gondolkodás, a tudományos haladásba vetett hit és a technikai fejlődés mítosza mintha elfelhőzné azt az egyszerű tényt, hogy mindannyian meghalunk. Olyannyira, hogy – némi iróniával – azt is mondhatnánk, manapság nemcsak meghalni nem divatos dolog; már öregnek lenni sem sikk. A film, a televízió és a színes képeslapok vagy a reklámok azt a hatást keltik, mintha a Földön élő emberek többsége szép és fiatal lenne. Ebben a környezetben minden utalás a csúnyaságra, betegségre, öregségre vagy a halálra egyszerűen illetlenségnek tűnik.

Néhány évtizeddel ezelőtt az emberek többsége otthon született és otthon halt meg; ma a születést és a halált, a meghalás látványát is kórházak, klinikák, elfekvő intézetek falai rejtik. Ebből következik az is, hogy a halálhoz való eleve ambivalens viszonyunk az elfojtások, elhárítások rendszerével terhelődött, holott már az alapvető ambivalencia elviselése és feldolgozása is erősen igénybe veszi az egész személyiséget, minden pszichés teherbírásával együtt.”

„A nagy vallások, de még a primitív hitek is mindig visszatérnek a halál kérdésére adott válaszra; s hogy ez a válasz a hétköznapi ember számára felfogható-elviselhető legyen, mitologizálták, kiszínezték, képes, szimbolikus beszédet használtak. A modern tudat sem a színezett, sem a színezetlen választ nem érti, a szimbólumokat elutasítja. Nekünk a mai tudatunkkal kell élnünk, mely nem ismeri, nem érti a mitológia nyelvét, mivel szilárd magja a ráció, a természettudományos gondolkozás.”

“Ambivalens viszonyunkat a halálhoz sokkal hívebben, a mindennapi életre jellemzőbben illusztrálja az a két történet a héber mítoszokban, amely Ábrahám halálát kétféle módon beszéli el.

Az egyik változat így szól:

„Ábrahám…megáldotta Jákobot, óva intve őt attól, hogy kánaánita nőt vegyen feleségül; ugyanakkor ráhagyta Damaszkusz melletti házát, amelyet később is ’Ábrahám Hajléka’ néven ismertek. Azután lefeküdt, magához ölelte Jákobot, és hét csókkal illette a homlokát; majd Jákob két ujjával lezárta saját szemét, s takaróval befedte kinyújtott testét, és békésen kilehelte lelkét. Jákob elaludt Ábrahám kebelén, s mikor néhány óra múlva felébredt, észrevette, hogy az hideg, akár a jég.”

A történet másik változata viszont így hangzik:

„Ábrahám azonban még ezután sem akart meghalni. Isten erre szólította a halál angyalát, mondván: ’Te kegyetlen halál, rejtsd el erőszakosságodat, fátyolozd el rothadásodat, öltözz ifjúságba s dicsőségbe, úgy menj le, és hozd el nekem Ábrahámot, az Én barátomat!’ Ábrahám vendégszeretően fogadta a Halál Angyalát, de kételkedett benne, hogy ez a szép ifjú valóban a halál. Ezért megkérte, hogy tárja fel igazi arculatát. A halál teljesítette kívánságát. Ábrahám elájult a rémülettől, s mikor magához tért, ezt suttogta: ’Isten nevében felszólítlak, hogy öltsd magadra ismét átalakodat!’ A halál megtette, s fondorlatosan így szólt: ’Nosza, ragadd meg a kezemet, barátom, hadd áradjon vissza testedbe a duzzadó életerő!’ Ábrahám odanyújtotta az ujjait, s a halál azon keresztül kihúzta a lelkét.”

Ábrahám halálának leírásában – jellemzően a héber mítoszokra – minden alaptörténést megtalálunk, sőt a történés ellenkezőjét is, ami igen fontos, hiszen az érzelmek ambivalenciájának megfelelően ez a kettősség a pszichés történésekre jellemző. A kétféle változat egyben a halállal, annak fogadásával kapcsolatos „archaikus alapmagatartás –formának” is nevezhető. A leírás nyelve ugyan a mítoszoknak megfelelően szimbolikus, ám ugyanakkor realisztikusan és pontosan, mintegy „kívülről” szól a két szélsőséges halálélménytípusról.

Ez a kétféle élménytípus, a halál bölcs és békés elfogadása és az iszonyodó elutasítás, mintha valóban független volna a történelmi kortól, a haldokló életkorától és intelligenciájától, kultúrájától.”

(Polcz Alaine: Ideje a meghalásnak, Pont Kiadó, 1998)

„…a meghalás erotikus aktus: mert vágyódtak utána, és végeredményben minden vágy erotikus, illetve azt nevezzük erotikusnak, amiben Eros isten, vagyis a vágyódás benne van. A férfi mindig valami nő után vágyódik, mondták barátaink, az etruszkok, tehát a halál, a meghalás nő. Nő a férfi számára, de férfi, erőszakos szatír a nő számára. Ezt mondják azok a szobrok, amelyeket ma délelőtt láttál. De mutathatnék neked más dolgokat is; a halálhetaira képeit különféle archaikus reliefeken. A halál egy ringyó, aki elcsábítja a legényeket. Rettenetes nagy vaginával ábrázolják. És ez a vagina valószínűleg többet is jelent. Onnan jöttünk és oda megyünk, mondták ezek az emberek. Egy erotikus aktus révén és egy nőn keresztül születtünk, egy erotikus aktus révén és egy nőn keresztül kell meghalnunk, a halálhetairán keresztül, aki az Anya nagy ellentéte és kiegészítője… mikor meghalunk, visszaszületünk… érted?”

(Szerb Antal: Utas és holdvilág)

„Olyasmi folytatódik, amit igen nehéz szavakkal megragadni, mert a halál előtti állapotban csaknem érvényét veszíti az egyezményes időszámítás. Egy nagy villanykapcsolót lekattintanak, magát a főkapcsolót. Amitől a látás, az észlelés és a gondolkodás közel sem szűnik meg. E párhuzamosan működő funkciók a frissen szerzett észleléseiket azonban nem a tudat egyezményes időrendjére fűzik fel.

„2005 október 13-án, egy hosszú próba után összeestem. Azt hittem, a kimerültség miatt van. A mentők bevittek a kórházba, és megállapították, hogy gáz van”. Májrák. „Tizennyolc orvos diagnózisa szerint végzetes a betegségem. Sőt, van egy menetrend is, hogy ez progresszív, és majdnem dátumra pontosan lehet látni a végét” – meséli, mintha egy közelgő turné programját ismertetné az érdeklődő közönséggel. „Gondoltam, ha már rendelkezem egy ilyen betegséggel, akkor kezdjünk vele valamit. Nem sok ember láthatja a saját temetését. Ez, gondolom izgalmas lehet másoknak is, látom egész sokan összejöttünk” – mondja a közönségre mosolyogva, aztán nehézkesen, mintha egy gumimatracra mászna rá, felkapaszkodik a koporsóra. Elhelyezkedik, megszólal a zene, a ceremóniamester, Vajdai Vilmos pedig a keverőpult mögül egy tibeti éneklőedényeken játszó srácot jelent be. A búgás, bongás közepette váratlanul leesik a koporsó mögé ragasztott, nagy, szuggesztív Halász-fotó, a közönség pedig nevet.”

(Szőnyei Tamás: Temetve él – Halász Péter a saját ravatalán →)