iram@orkenyszinhaz.hu

IV. HENRIK 1-2.

ONLINE MŰSORFÜZET

A történelem pedig az idők tanúja, az igazság fénye, az emlékezet élete, az élet tanítómestere, a régiség hírnöke.

Cicero (De Oratore 2.36.1.)

“Több mint százéves történelmi epopeia ez, mely az egyes királyok uralkodása szerint oszlik nagyobb fejezetekre. De ha az események sorrendjében, az uralkodók egymásutánjában olvassuk ezeket a fejezeteket, megdöbbenve látjuk, hogy Shakespeare számára a történelem egy helyben áll.”

“Meglehetősen szabadon fordítottam: elsősorban a helyzetet, jellemet, hatást igyekeztem visszaadni, nem mindig a pontos szöveget. A darabban bőven van szójáték, bohóckodás: ezeknél a fordítás szükségképpen eltér az eredetitől, hogy a humoros (olykor csak humoroskodó!) hatás megőrződjön.”

“A történelmi drámaírás buktatóit elkerülendő nem volt elég csupán arra ügyelni, hogy az ember ne taposson a királynő tyúkszemére. A szerzőnek úgy kellett futóárkokkal megközelítenie a csatateret és diadalmaskodnia a zavaros történeten, hogy pontosan tudja, milyen tanulság szolgálatába akarja állítani.”

“Két ennyire ellentétes alkatú szereplőtől, mint a lelkiismeret furdalta görcsös IV. Henrik és a hedonizmus óriása, Falstaff, drámában azt várnánk, hogy többször is találkoznak és valamilyen mély konfliktus tárul fel közöttük.”

“Bárki megértheti, mennyire dicséretes, ha a fejedelem megtartja adott szavát, őszinteséggel és nem ravaszsággal él. Napjainkban mégis azt tapasztaljuk, hogy a szószegő uralkodók vittek véghez nagy dolgokat, kik az emberek eszén kifogtak; ezek végül is többre vitték, mint akik igazul cselekedtek.”

“A színváltozásokat feliratok tudatták. Az éjszakát egyszerűen úgy jelölték, hogy a szereplők gyertyával vagy fáklyával tűntek föl. Mint az V. Henrikben mondja a Kórus: a publikum képzelőerejére támaszkodnak inkább, mint a díszletekre. Maga a szöveg idézi fel a színhelyet.”

Falstaff alakja és neve tipikussá vált, a költők utánozták, Erzsébet királynő oly nagy mulatságát találta benne, hogy kívánságára Shakespeare a Windsori víg nőkben újra felléptette, mint szerelmest; több költő összeállt s 1600 körül kiadta Falstaff életrajzát, sőt a vallási villongás is megragadta a korhely vén lovag alakját s a katolikusok sir John Oldcastle, az eretnek lord Cobham alakjára véltek benne ismerni. Ez az Oldcastle név különben előfordul egy Shakespeare előtti drámában, melynek címe „The Famous Victories of Henry the Fifth” (V. Henrik híres győzelmei). Szerzője ismeretlen; annyi bizonyos, hogy 1588 előtt keletkezett, s hogy Shakespeare ismerte e darabot.

Shakespeare: IV. Henrik, Második rész
Zárszó

(részlet)

Még egy szót, ha megengednek: ha még nem csömörlöttek meg a szalonnától, akkor szerény szerzőnk folytatná a történetet János lovaggal,[1] valamint vidítaná önöket a szép Katalin hercegnővel, Franciaországban, ahol (úgy tudom) Falstaff meg fog halni izzadós betegségben, hacsak meg nem halt már mostanra az önök lesújtó véleménye miatt. És szögezzük le: Oldcastle[2] mártírhalált halt, és ez nem ugyanaz az ember. Elfáradt a nyelvem; ha majd a lábam is elfárad, akkor kívánok jó éjszakát.

Nádasdy Ádám fordítása

[1] Beharangozza az V. Henriket, melyben azonban Falstaff nem lép színre, csak halálát halljuk.

[2] Tény, hogy Shakespeare a darab korábbi változatában (tájékozatlanságból) Falstaffot „Oldcastle”-nak nevezte, ám kiderült, hogy az egy derék protestáns volt, akit hitéért kivégeztek, így a leszármazottak követelték a névváltoztatást.


Tömhetünk tán e fából készült O-ba

Csak sisakból, amennyi Azincourt-nál

Eget rémített? Ó, bocsánat, ha egy apró

Kerek szám kis helyen milliót jelenthet,

Minket is a nagy számadásban így

Növeljen a ti képzelőerőtök. (…)

Gondolat pótolja hiányainkat,

Egy embert osszatok ezer darabra,

Képzeljetek hadsereget. Lovakról

Beszélünk? Lássátok, amint kevély

Patkóikat a puha földbe vágják,

Vigyétek őket erre-arra, át-

Ugorva az időn, az éveket

Egy óra pergésébe beszorítva.

              Shakespeare: V. Henrik – Prológus (Vas István fordítása)

 

A színészek elsőrendű feladata a szöveg érthető, értelmes elmondása volt. Szöveg-darabokat játszottak, szöveg-színházat csináltak, nem pedig látvány-színházat, bármennyire is törekedtek – főleg a korszak vége felé – arra, hogy már-már barokkos látványokkal operáljanak (csaták, tűzvészek, emelők stb.). Shakespeare kifejezetten ragaszkodott ehhez a szöveg-színházhoz – jó pár darabjában szólítja fel a közönséget, hogy a képzeletét mozgósítsa annak a látványnak a megképzésére, amely a színpadon nincs jelen – ez jelenti magát a gyakorlatot, de persze némi gyanút is ébreszt, hogy a gyakorlat átalakulóban van, már nem egészen természetes, hogy „a részből így legyen egész”. A színészek kijöttek a színpadra az öltözőből (tiring-house) hátul jobb- vagy baloldalt, előrementek és mondani kezdték a szöveget. Valószínű, hogy nagyon sok mindent csak jeleztek – a jelmezek jelentős része is inkább jelzés lehetett, nem beszélve a díszletről, amit még csak nem is jeleztek. Ha a közönségnek annyira fejlett volt a képzelőereje, mint Shakespeare feltételezte, illetve kívánta, vagy amit Lawrence „gyermeki” képzeletnek nevez, akkor nem okozhatott neki gondot az, ha a ledöfött alak a saját lábán távozik.

Spiró György: Shakespeare szerepösszevonásai

Források:

Germaine Greer: Shakespeare. Akadémiai Kiadó, 1996.

Jan Kott: Kortársunk Shakespeare. Gondolat, 1970.

Francois Laroque: Shakespeare, ahogy tetszik. Park Könyvkiadó, 1993.

Macchiavelli: A fejedelem. Mek.oszk.hu

Spiró György: Shakespeare szerepösszevonásai. Digitális Irodalmi Akadémia. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2011.

Top