iram@orkenyszinhaz.hu

 

Peter Brook: Ott voltam. Hogyan nevettetett Mercutio

(részlet)


Épp túl voltam az első munkámon, a Lóvátett lovagokon Stratfordban, és készültem a következőre, a Rómeó és Júliára. Azt akartam, hogy fiatalos legyen, tele tűzzel. Akkoriban az angol színházban az a közhiedelem élt, miszerint csak érett, negyvenes színésznők képesek eljátszani Júliát. Én szerettem volna szembemenni a hagyománnyal. Egyrészt két nagyon fiatal színészt választottam a baljós csillagzatú szerelmesek szerepére. Másrészt meg akartam szabadítani őket a verses beszéd terhétől, hogy saját igazságukat fogalmazhassák bele a sorokba.

Leginkább az érdekelt, mi a darab levegője, ezért első utam Tangerbe (szerk.: város Marokkóban) vezetett, hogy közvetlenül megtapasztaljam a port és az izzó forróságot, ami tüzeli a harcokat és a szenvedélyt. Érdekes felismerés volt. Ez a történet nem illik Stratford kimért világához vagy a finomkodó West End darabokhoz.

Következő, avagy a másik első utam Olaszországba, Veronába vitt.

Az olasz város minden bája ellenére, a komikus és kommersz oldaláról is megmutatkozott. Minden sarkon próbáltak hasznot húzni a Rómeó és Júliából. „Itt van a Capulet-ház.” „Erre a piacra ment a Dajka.” „Üdvözlünk a vívóteremben, ahol a Montague-k kitanulták a kardforgatást.” „Látogasd meg a helyet, ahol Mercutio meghalt.” Egy szép házra meg az volt kiírva: „Júlia szülőháza.” Bementem. Ebédidő volt. Egyedül voltam, de egy nagyon elegáns, idősebb olasz úriember körbevezetett. Szépen beszélt, és körbevezetett szobáról szobára. Júlia ágya, a Dajka kuckója, a híres erkély, amiről csodás kilátás nyílik a városra, a szülők szárnya és így tovább. Szép műsor volt, amit mindennap elismételt. Nem tudtam tartóztatni magamat, megkérdeztem: „Maga egy olyan művelt ember, árulja el nekem, hogyan tudja napról napra előadni ezeket a meséket úgy, mintha hinne bennük, miközben nyilván tudja, hogy semmi valóság alapjuk nincs? Angliában mi mind tudjuk, hogy soha nem létezett olyan emberpár, hogy Rómeó és Júlia.” Megtorpant. Majd kimért udvariassággal azt felelte: „De, ez igenis igaz. És itt, Veronában, mi mind tudjuk, hogy soha nem létezett olyan ember, hogy Shakespeare.” 

Van egy régi, ismert közhely, hogy Shakespeare könnyedén írhatott volna filmforgatókönyveket. Ha egy filmet behelyezünk a vetítőgépbe – használva ezt az idejét múlt szakzsargont – és a film elkezd forogni, akkor elindul a vásznon a mozgás, ami fenntartja a néző figyelmét. És ezt kell fenntartani az utolsó kockáig. Ez minden filmes műfajban azonos.

Shakespeare darabjait is úgy kell játszani, mint egy hosszú mondatot, amire csak a darab végén kerül ki a pont. Minden jelenetnek át kell vezetnie a következőbe, nem engedi a nézőket elmenni. Nincs szünet, függöny, átdíszítés – csak egy folyamatos száguldás előre, amely ugyanúgy megteremti a kontrasztokat, váratlan ritmusváltásokat, hangsúlyokat, intenzitást.

Peter Brook: The Quality of Mercy, Reflections on Shakespeare
Fordította: Gábor Sára

Top