iram@orkenyszinhaz.hu

 

Závada Péter

Bodó Viktor rendezéséhez


 Shakespeare évszázados sikerének titka nemcsak nagyszabású, emberi drámákban bővelkedő történeteiben rejlik, hanem szövegeinek rendkívüli poétikusságában is. Tudjuk, színdarabjainak alapját javarészt vándortörténetek alkotják, melyek korábbi kidolgozások nyomán maradtak fenn. Ám ezek a verziók valamiért mégsem lettek olyan fontos mérföldkövei a világ drámairodalmának, mint Shakespeare klasszikusnak számító alkotásai. Meggyőződésem, hogy a Shakespeare-drámák elengedhetetlen összetevője – és ez a komponens emelte őket a világhírű remekművek rangjára – költői szövegezésük.

Mit szóljon akkor az alkalmazott szövegíró, ha a rendező azzal kezdi, Shakespeare-t rendez, de nem szövegközpontú előadást szeretne. Kelleni fog hozzá ugyan színpadi szöveg, de nem azon lesz az elsődleges hangsúly. A szóban forgó előadás ráadásul a Rómeó és Júlia lesz, és a rendező azt szeretné, ha a szövegíró “kiirtaná belőle a költészetet”. Így a szöveg klasszikus díszítettségéből veszít ugyan, de hétköznapiságánál fogva szikárabb, maibb és elevenebb lesz.

Rómeó és Júlia költészet nélkül? Mi lesz a “tüzes patájú mének”-kel? És az “Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó”-val? Újra kell őket írni úgy, kéri Bodó, ahogy azt ma mondanánk. Ez szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik, hiszen a darab tetemes hányada szerelmes költői dialógusokból és monológokból áll, ahol a poétikus nyelvhasználat adja a szöveg húsát. Ha ettől megfosztjuk, nem marad más, gondolhatnánk, csak a didergő csontváz: az évszázadok alatt lerágott vándortörténet.

Ráadásul a jól ismert cselekményt Bodó a mába helyezi. De mi az, ami rávesz két tizenéves fiatalt a mai Magyarországon, hogy egy közösen átmulatott éjszaka után egyszer csak fogják magukat, és összeházasodjanak? Megoldás lehet, hogy a mi történetünkben a fiatalok nem kamaszok, hanem valamivel idősebbek, mondjuk, huszonévesek. Akkor viszont a szülők nincsenek olyan státuszban, hogy ellenezhetnék a házasságot, merülhet bennünk föl joggal a kétely. Hol itt a konfliktus? Beláthatjuk ugyanakkor azt is, hogy a két család egymás iránt érzett gyűlölete, rivalizálása ma is elképzelhető, csak másképp. A huszonévesek pedig több okból is dönthetnek úgy, hogy összeházasodnak. Brahiból, csak úgy, hogy a szüleiket hecceljék. Vagy mert fontos nekik a család ebben a “hanyatló, értékvesztett, nyugati társadalomban”. De összességében talán nem is ez a lényeg. A néző, aki beül a Rómeó és Júliára, tudja, mit néz. Implicit módon tisztában van a játékhagyománnyal, és vannak bizonyos konszenzusok, amelyeket nem kérdőjelez meg. Talán nem is feladata a rendezésnek, hogy átírás és újraértelmezés közben minden egyes logikai szálat elvarrjon, és megfeleljen a realista nézői elvárásoknak. És Bodó Viktor Rómeó és Júliája az ilyesfajta a konvenciókat határozottan leépíti.

A helyszín a hetedik kerületi Kertész utca, pontosabban az ott található éjjel-nappali autómosó. A családok a kerület lakói, vállalkozók, helyi tisztségviselők, rendőrök, piti gengszterek.

Nyelvük az utca nyelve, a hétköznapoké, melyben, mint romos házfalon a repkény, burjánzik az ad hoc poézis. Költészet ez a javából, halljuk is nap mint nap, a legcifrább káromkodásokat, a legköltőibb átkokat, a leg up-to-date-ebb metaforákat. A jól bevett “bátyja” megszólítás helyett “bástya”, ne adj Isten “brácsa”, a „Rohadj meg!” helyett “Hervadjál ki!” és “Szomorodjon meg az életed!” Ennél plasztikusabban senkit nem lehetne a pokolra kívánni. De nem csak az utcán heverő kincsek kerülnek bele ebbe a vállaltan lecsupaszított, helyenként bántóan nyers és zsigeri szövegbe. A dráma így, durvára faragva is megteremti a maga sajátos poétikai regisztereit. A hetedik kerületi utcanyelv, a roma, jiddis, angol és más jövevényszavaktól hemzsegő szleng, olyan gazdag táptalaja a rap, a slam és az utcai költészet különböző formáinak, mint a foghíjtelkek fizetős parkolói a parlagfűnek. Inváziós és allergén szövegek ezek.

Egy olyan kor Rómeó és Júliája ez, mely határozottan sivárabb és dísztelenebb, melyben a verbalitásba vetett hitünk éppúgy megrendült már, mint bizalmunk az ember megjobbíthatóságában. A poétikusságot azonban mégsem tudjuk száműzni belőle, hiszen épp megszűnése által őrződik meg, a költői nyelv hiányát is csak annak tükrében érzékeljük, hogy tudjuk, hol vár állott, most borzalom.

fotó: Viszlay Márk

Top