A LÉGY MOTÍVUMA A MŰVÉSZETBEN

„Jean-Paul Sartre első, az Oreszteia ihlette, A legyek című színpadi művében léptette fel a mindannyiunknak ismerős rovart, amely a maga nevetséges és visszataszító mivoltával képes rá, hogy felfokozzon és elmélyítsen egy tragikus szituációt, akár rajainak gyötrelmet okozó zizegésével, akár azzal a kapcsolattal, amely a szeméthez, a hulladékhoz fűzi. Sartre bizonyára tudta, hogy a legyek okozta lidércnyomás meglehetősen nagyszámú, érdekes passzust ihletett a mesékben és a mítoszokban — ott rajzottak a legyek a valaha közkézen forgó könyvek lapjain is. Jean Bodin például ezt írja La Démonomanie-jában:

„[Az emoreusok napimádók voltak] s a napot névátvitellel Bahálnak hívták, ami héberül Urat jelent; innét eredt a Bahalzebul, ami annyit tesz: a legyek Ura, lévén templomában nem volt egyetlen légy sem, éppúgy ahogy a velencei Dózse-palotáról emlegetik, hogy légynek nyomát sem lehet benne fölfedezni…” (Jean Bodin, La démonomanie…, 1580.)

Nálunk nincs légykultusz, de számos legenda vagy negatív szertartás von le kedvező következtetést e rovarok elűzéséből. A piacok pultjai, a hentesboltok számára kiváltság, ha nincsenek jelen; Leon Battista Alberti csodálattal jegyzi fel: „Van, aki azt állítja, az emberi találékonyság eredménye, hogy Bizáncban a kígyók senkit sem marnak meg, s hogy a város falai között nem szálldosnak varjak; hogy Nápoly vidékén nem hallani kabócát; hogy Krétán ismeretlen a bagoly; hogy Borüszthenész szigetén egyetlen madár sem piszkítja be Akhillész szentélyét; vagy hogy Rómában az ökörpiac terén a legyek és a kutyák elkerülik Herkules templomát. S mi az oka, hogy napjainkban semmifajta légy nem száll közelébe sem a cenzorok hivatali épületeinek? Vagy hogy Toledo vágóhídján egész esztendeig nem látsz többet egy légynél (egyébiránt az az egy is nevezetes különleges fehér színe miatt)? Olyan és annyiféle csodálatos tünemény forog közszájon, hogy hosszú volna felsorolni őket; s nem ismerem őket eléggé, hogy megítéljem, az emberi mesterségnek köszönhetőek-e, vagy a természet művei.” (Leon Battista Alberti, De re aedificatoria, 1452.)

Ez a fehér légy, amelyről elenyészően kevés információval rendelkezünk, úgy tűnik, megérdemli a figyelmet. Az állattani irodalom szerint a kétszárnyú kurtacsápúaknak körülbelül százezer fajtája létezik, így hát nem kell feladnunk a reményt, hogy egy szép napon alfajai között rálelünk a fehér légyre, már csak azért sem, mert a közönséges házilégy mellett létezik kék légy (Calliphora erythrocephala), a zöld légy (Lucilia serricata) és a fekete légy (Sarcophaga) — mindegyiktől jó okkal félnek a háztartásokban.

Az irodalomban a légy tekintélyes korpuszt mondhat magáénak. Nem csupán a meseírókra gondolunk Aiszóposztól La Fontaine-ig, akik főszerepet szántak neki: az antikvitástól kezdve ez a rovar Lukianosz, majd az újkori szatirikus szerzők számára figyelemre méltó retorikai helyzetgyakorlatokra adott alkalmat; Lukianosznál a rétorok mestersége, a többieknél pedig általában az emberi nem ellen irányul a bírálat éle.

…a képzőművészetben a légy bizonytalan, esetleges, tünékeny helyet foglal el, s ami a légytémát illeti a festészetben, az egyenesen jelentéktelen. Eddigi (tudomásom szerint egyetlen) előfutárom, egy magyar tudós, az ikonológia specialistája, néhány olyan példát gyűjtött össze XV. és XVI. századi képekről, ahol a rovar jelenléte mindig szokatlan, hogy azt ne mondjam, zavarba ejtő jelenség. Szigorúan véve érthető, hogy a feltűnik egy gyümölcsön, de mi keresnivalója van egy fejkendőn vagy egy puttó hátán? A szóbanforgó tudós, miután felvázolta a motívum történetét, lebilincselő magyarázattal szolgált: eszerint arról volna szó, hogy a legyeket a képmásuk segítségével kívánták exorcizálni. Ám a forrásanyag gondos tanulmányozása és ellenőrzése alapján jómagam nem tudok egyetérteni ezzel a „vajákos” interpretációval; nélkülözi az egyszerű olvasatot. Egy lehetséges olvasatra a „légy tréfájában” lelünk, a mókás történetben, amelyet Vasari a Giotto életébe sző bele:

„Úgy beszélik, hogy amikor Giotto még fiatalember volt, és Cimabuénál tanult, egy alkalommal egy arckép orrára legyet festett, és amikor a mester visszament a műhelybe, és újra munkához látott, többször el akarta hessegetni, mert azt hitte, hogy igazi, s csak később vette észre tévedését.”(Giorgio Vasari, Vita di Giotto, 1550.)”

részletek Andre Chastel Musca Depicta A festett légy c. tanulmányából, fordította: Bene Sándor