iram@orkenyszinhaz.hu

 

LUKIANOSZ: A LÉGY DÍCSÉRETE


A légy nem éppen a legparányibb a szárnyasok között, ha a dalos szúnyogokhoz, a mocsári szúnyogokhoz és a még apróbb rovarokhoz hasonlítjuk. Nagysága ugyanis annyival haladja meg amazokét, amennyivel a méh mögött elmarad. Nem olyan szárnyas ez, mint a többi, melyeknek egész testét pihe borítja, szárnyukon pedig tollak díszelegnek — hanem hártyás szárnyú, akár a sáska, a tücsök meg a méh. Szárnya annyival finomabb amazokénál, amennyivel a görög kelménél lágyabb és selymesebb az indiai. És csakugyan, ha figyelmesen szemügyre veszed, szivárványszínekben tündököl akár a pávák amikor felröppenésre készen kiterjeszti szárnyát a nap felé. Röptében nem evez szárnyával, mint a denevér, se nem szökdécsel, mint a sáska, se nem zúg, mint a darázs, hanem hajlékonyan libben erre-arra a levegőben. Az a jó szokása is megvan, hogy nem hangtalanul röpdös, hanem zöngicsélve. És nem ellenségesen, mint a mocsári meg a dalos szúnyogok, sem tompa zümmögéssel, mint a méhek, sem a darazsak félelmetes, fenyegető zúgását hallatva, hanem annyival dallamosabban, amennyivel a trombitánál meg a cintányéroknál mézesebben szólnak a fuvolák. Ami többi testrészét illeti, feje hajszálfinoman illeszkedik nyakához, és könnyedén forog bármerre, nem nőtt össze törzsével, mint a sáskáké. Kiugró szemei szarutól csillognak. Mellkasa szilárd, abból nőttek ki lábai, nem afféle ólomlábak, mint a darazsaké. Még a hasa sem védtelen, páncélhoz hasonlóan széles gyűrűk és pikkelyek övezik. Mindazonáltal nem farfullánkkal védekezik, mint a darázs meg a méh, hanem szájával és ormányával, mely neki is éppoly fegyvere, akárcsak az elefántoknak. Ezz el legelészi le, ezz el ragadja meg, ezz el kaparintja magához, rátapadva, mivel a vége szerfölött hasonlít holmi tömlőhöz. Fog mered ki belőle, mellyel tűszúrást ejtve vért iszik. Tejet is iszik ugyan, de a vért is éppúgy szereti. Szúrása nem okoz heves fájdalmat. Ámbár hat lába van, csak négy lábon lépeget, az első kettőt kéznek használja. Meg is figyelhető, amint négy lábon áll, s a kezében holmi ennivalót tartogat a levegőbe emelve, fölöttébb emberi módon, akárcsak mi magunk.

Nem mindjárt légynek születik, hanem féregnek előbb, akár emberi, akár egyéb állati tetemből. Azután lassanként lábakat növeszt, szárnyat ereszt, és csúszómászóból szárnyassá válik. Majd teherbe esik, és apró férgecskéket szül, a jövendőbeli legyet. Mivel együtt él az emberekkel, egy hajlékban lakik, egy asztalnál eszik velük, mindenbe belekóstol, az olajat kivéve, mert abból innia halálos. És bár korán elhalálozik – s minthogy roppant szűkmarkúan szabták ki napjait – szerfelett örül a napfénynek, honpolgárként sürög-forog benne. Éjszaka viszont nyugovóra tér, se nem röpköd, se nem zümmög, hanem lelapul és meg se moccan. Szólanom kell nem csekély okosságáról is, amikor cselszövő ellensége, a pók elől szökik. Mert kikémleli a lesben állót, farkasszemet néz vele, és röptében félresiklik, nehogy foglyul ejtse a háló, s a vadállat fonalai gúzsba kötözz ék. Vitézségéről és erejéről nem is kell szólanunk, hiszen a legfenségesebb szavú költő, Homérosz, amikor a legderekabb hőst akarja magasztalni, nem az oroszlánéhoz, a párducéhoz vagy a vadkanéhoz hasonlítja erejét, hanem a légy bátorságához és rettenthetetlen, szívós vállalkozó szelleméhez. Nem azt állítja ugyanis, hogy botor vakmerőség lakozik benne, hanem hogy bátorság. Mert ha elűzik is úgymond, mégsem riad vissza, hanem újra meg újra nekiveselkedik a szurkálásnak. Oly nagyon földicséri, úgy agyondédelgeti a legyet, hogy nemcsak egyszer és szűkszavúan emlékezik meg róla, hanem sűrűn; ily kiválóan ékesíti hőskölteményét a légynek emlegetése. Hol azt ecseteli, hogyan röppennek a tejre csapatostul, hol Athénét, amint elhárítja Menelaoszról a nyílvesszőt, nehogy halálos sebet üssön rajta, s miközben a szendergő gyermekére vigyázó anyához hasonlítja, a legyet újból csak beleszövi példázatába. Sőt a legszebb jelzővel díszítette föl őket, „sűrűnek” mondva és „nemzetségnek” nevezve rajukat.

Oly igen erős, hogy szúrása még az ökör s a ló bőrén is sebet üt, nemcsak az emberén. Sőt még az elefántot is megkínozz a: besurran ráncai közé, és a maga ormányával bökdösi, már amennyire nagyságától telik. Féktelen szabadságot élveznek párosodás, szerelmeskedés és nász közepette. A hím, amint meghágja nőstényét, nem száll le róla nyomban, ahogy a kakasok, hanem hosszasan meglovagolja. A nőstény pedig a hátán hordozz a vőlegényét, és együtt röpdösnek, és párosodásukat a levegőben egy csöppet sem zavarja a repülés. Végül, ha a légy fejét levágják, maradék porhüvelye még sokáig él és lélegzik.

Most pedig arról kívánok szólni, ami a legyek legkülönösebb természeti adottsága. És úgy látom, Platón csakis erről az egyről feledkezett meg a lélekről és annak halhatatlanságáról szóló művében. Mert az elhullott légy hamuval meghintve föltámad halottaiból, és újjászületvén ismét életre kel. Ez világosan meggyőzhet bárkit is arról, hogy a légy lelke is halhatatlan, hiszen újból visszatér, ha eltávozott is, és fölismeri és életre serkenti önnön porhüvelyét, s e mesterkedésére levegőbe röppen a légy. Ezz el hitelt szerez a kladzomenai Hermotimoszról szállongó szóbeszédnek, akit gyakran elhagyott a lélek, és kiköltözött belőle, azután újból visszatért, betöltve testét s életre keltve Hermotimoszt.

Rest lévén a légy és dologkerülő, mások munkájának a gyümölcsét élvezi, és mindenütt terített asztal várja. Mert neki fejik a kecskéket, s a legyeknek dolgozik a méh is, nem kevésbé, mint az embereknek. A szakácsok szintúgy az ő számára édesítik a nyalánkságokat, s ő előbb ízleli meg, mint maguk a királyok: asztalaikon körülsétálgatva, egy tálból eszik velük, és mindenből közösen csipegetnek.

Nem egy helyen üt fészket vagy tanyát, hanem kóbor kalandozásra adja a fejét, akár a szkíták. Ott készít szállást és nyugvóhelyet magának, ahol éppen meglepi az éjszaka. Mert semmit sem cselekszik sötétben, mint mondottam, és nem is óhajt olyasmit tenni, ami titkolnivaló. Esze ágában sincs holmi ocsmányságot elkövetni, ami szégyent hozna a fejére, ha fényes nappal művelné.

A mese szerint élt egyszer hajdanában egy Müia nevű, szépséges szép, csacska-locska, dalos ajkú leányzó, Szeléné szerelmi vetélytársa — mert mindketten egyaránt Endümiónért hevültek. Egyszer aztán zokon vette az ifjú, hogy minduntalan fölveri álmából dévajkodva, dalolászva, zúgva-zajongva körülötte, s a haragvó Szeléné léggyé varázsolta Müiát. Ezért irigyli most minden szendergő álmát, főképp az ifjakét, s a zsenge gyermekekét, hiszen még mindig Endümión jár az eszében, De sem csípése, sem vérszomja nem mutat ádáz indulatot, inkább vágyat és emberszeretetet. Mert amennyire csak teheti, élvez belőlük valamicskét, és szakít magának a szépség virágaiból.

Élt az ősi időkben egy ilyen nevű asszony is, egy százszorszép és roppant bölcs költőnő — s egy másik, az athéniaknál előkelő hírnévnek örvendő hetéra, akiről még a vígjáték költője is így zengett:

E Müia szívenszúrta lám a férfiút.

Így hát a vígjáték Múzsája egy csöppet sem tartotta magához méltatlannak a légy nevét, s nem is száműzte a színpadról. És a szülők sem szégyellték így nevezni lánykáikat. Sőt még a tragédia is fennkölt magasztalással emlékezik meg a légyről, mint ezekben a sorokban is:

Be szörnyűség, mi hősi mersszel szökdös itt
a légy a férfitesteken, vérszomjasan!
S íme, talpig ércben félik ádáz fegyveret.

Sok mindent elbeszélhetnék még Püthagorasz Müia nevű lányáról is, ha nem ismerné már mindenki a történetét. Sarjadnak még holmi óriás legyek is, akiket sokan harcos legyeknek mondanak, mások meg kutyalegyeknek. Zúgásuk fülsiketítő, röptük villámgyors. Roppant hosszú életűek, az egész telet éhkoppon böjtölik át, leginkább a szobák mennyezetén meglapulva. Még az is csodálatra méltó bennük, hogy mind a kétféle teendőt elvégzik, a nőstényét is, a hímét is, kölcsönösen meghágva egymást, akárcsak Hermész és Aphrodité gyermeke, kettős természettel és kétszeres szépséggel megáldva.

S ámbár még sok mondanivalóm volna, bevégzem beszédemet, nehogy úgy lássék, amint a közmondás tartja, hogy szúnyogból elefántot csinálok.

fordította: Kárpáty Csilla

Top