A Vígszínház díszlettárában mindaddig arisztokrata és nagypolgári szalon, könyvtárszobák, fogadóterem, bálterem, luxushotel díszes hallja, fülledt budoárok, rejtekajtóval ellátott hálószobák falait őrizték. A Víg színpadán először jelenik meg a pesti külváros, ami annál ironikusabb helyzet, mert a színház maga kültelken áll. Mellette beépítetlen üres terek. Gyártelepek, ahol a Haggenmacher és a Pannonia gőzmalmok működnek. Utóbbi emlékét máig őrzi az utca neve, ahonnan a Víg színészbejárója nyílik.

A Liliom álnépszínmű. Mégpedig bécsi volksstück. Többet is játszották 100 év alatt Bécsben, mint Pesten. Alakjai nem létező tájszólással beszélnek: „köll”, „ettül”, „tejúgy bámusz utána”, „minek gúnyúsz”, „micsinyál”, „nyóc”. Nem létező kültelki argóban énekelnek: „Balkézzel srégen a tüdőre egy mejjpor köhögés ellen” (ma már elmondhatatlan színpadról, pedig a maga idején a megtestesült pesti külvárosi tájszólásnak hatott).”

Liliomot analízisbe küldték, ahogy Hamletet is megvizsgáltatták lélek- idomárokkal. Csak a talányosan összetett drámai hősöket küldik orvoshoz, annak reményében, hogy többet tudnak meg róluk, mintha színészekkel néznék. A pszichiáter kielemezte, hogy Liliom tragédiája azok közé tartozik, akik nem tudnak beilleszkedni a valóságba. Liliom striciként hintáslegény, hintáslegényként „művész”, művészként munkanélküli. Lehetne házmester az Aradi utcában, de szabadságra vágyik. Szabad ligeti legényként tartós szerelmet kíván. Az állandó lekötöttség és családfői felelősség mégsem neki való: brutális szerelmével, de neki okoz mazochista fájdalmat, hogy szadista mód bánik Julikával. Szadomazochista brutalitása bizonytalanságának és belső meghasonlottságának következménye. Nagy szenzációt nem hozott az orvosi megközelítés. Érdekesebb eredménnyel szolgált volna rendezőinek kivizsgálása.

Úgy fest, Molnár Ferenc Liliomára a legkivédhetetlenebb színházi csapást a hagyománytisztelők mérik. A fanyar giccstelenítők kimentik a darab mélyén megbújó igaz édességet a cukrászati tradíciók alól. Fassbinder Bochumban körhintára rakta a mesét, középen meztelen arab angyallal, míg Babarczy László, a Szerbiában működő olasz Magelli és a párizsi Christian Benedetti szociográfiailag hiteles külvárosi környezetet vittek színre.

A Liliom erős anyagból készülhetett. Ennek egyik bizonyítéka, hogy ellenállt az időnek, és máig játsszák, de még inkább az, hogy új meg új színházi nemzedékek trotzdem-hevű rendezéseit hívta ki.

(részletek a Férfi monoklival című Molnár Ferenc-monográfiából, kézirat)

Egyáltalán, ugy tetszik nekem, a Molnár Ferenc összes munkásságából a Liliom az, aminek révén Molnár világsikerét is megbocsátják minden rendű és rangú kollégák, leginkább olyan formában, hogy hiszen ime írt egy abszolute sajátos, abszolute irodalmi, abszolute jó drámát, egy remeket, a Liliomot.

Természetes, hogy az az indok, aminél fogva Molnár Ferenc legkülönb művének tartják a Liliomot, tízféle.

De szerény nézetem szerint, bizonyára nem azért legkülönb műve Molnárnak a Liliom, mert – mint a stilisztikák nyelve mondja, – kimeríti a jó dráma összes kritériumait szerkezetben és tartalomban, hiszen ez nem áll a Liliomra, hanem az igenis okvetlen áll, hogy ez a Liliom egy teljesen nagykoru írás. Ez a Liliom egy magyar, egy budapesti, egy önállóan és maradéktalan Molnár-irás, abból a teméntelen franciásan, vagy németesen, vagy angolosan többé és kevésbé jó drámából, amit magyar írók összeírtak és összeírnak.

Ennek a Liliomnak a levegője, ez a szemérmességet röstellő és fojtogató, pökhendien érzelmes és érzékenyszívű levegő az a bizonyos budapesti, ami már függetlenítette magát Bécs atyáskodásától. Ez a levegő a kamasz nagyváros Budapesté, aki már a saját lábán akar járni és a saját hangját hallani és az ifjúság merszével ítéli meg a dolgokat.

Ez a Liliom igazi értéke. A mersz, az újnak meglátása, ahogy a zseni nem akar tanulni csak magától, csak maga körül nézdelődve.

Százharmincöt éve, 1878. január 12-én született, kezdetben novella- és regényíróként remekelt, de később színpadi szerzőként lett világhírű.

Molnár öt külföldi szállodában is tartott fenn szobát, háromszor nősült, első felesége Vészi Margit festő-írónő, második az ünnepelt díva, Fedák Sári volt (viharos kapcsolatukról szól Az üvegcipő), harmadik Darvas Lili színésznő volt.

Molnár kifejezetten Vészi Margitnak írta a Liliom című darabot, amelyben Liliom mindig jót akar, és mindig rosszat tesz: a városligeti vagány rendszeresen veri az őt eltartó, szelíd, csendes Julikát. Az előadás 1909-ben óriásit bukott Pesten a Vígszínházban. A bemutató kudarca után Molnár idegösszeomlást kapott, szanatóriumba kellett vonulnia, de egy év múlva a berlini közönség már hangosan ünnepelte.

„A Liliomnak éppen az mutatja legnagyobb értékét, hogy először megbukott Budapesten. Megbukott, mert új volt, mert magyar volt, mert budapesti volt. Mert a kiskorú tömeg még nem merte (és most sem meri) szépnek és nagyszerünek tartani azt, ami minden idegen kölcsönzés nélkül őmaga, amíg erre az olasz, vagy német, vagy más idegen rá nem süti az értékbélyegzőt.” (Tersánszky Józsi Jenő)

A későbbiekben írt a polgári életformát finoman kritizáló darabokat (A hattyú, Olympia), lírai-szimbolista drámát (Üvegcipő), bohózatos színművet (Játék a kastélyban). Több darabja is világhódító útra indult, színre kerültek Bécsben, Berlinben, Londonban, Párizsban és Amerikában.

„Molnár Ferencnek láthatóan nem tetszettem. Szinte ki nem állhatott. Utálatosnak, hencegőnek, elbizakodottnak tartott. Én csak annyit vettem észre nála, hogy nincsenek egészen rendben a körmei” – írja róla Fedák Sári a naplójában.

Az író, aki babonásan félt a haláltól – annyira, hogy még végrendeletet sem mert írni – 1952 áprilisában, gyomorrákban halt meg. Darvas Lili a Linden Hill-i temetőben szeretője sírja mellé temette férjét. A síron pedig ez áll: “Te csak most aludjál, Liliom.”

„A célom az volt, hogy egy pesti kültelki históriát vigyek a színpadra olyan primitíven, olyan naivul, ahogy az ilyen meséket öreg asszonyok a külső Józsefvárosban mesélni szokták. Ami szimbolisztikus alak, túlvilági személy itt előfordul, a mögé nem akartam több jelentőséget rejteni, mint amennyit egy szegény csibész ad neki, mikor gondol rá. Ezért rendőrfogalmazó a Liliomban a mennyei bíró, ezért nem támasztják föl a meghalt hintáslegényt angyalok, hanem az isten detektívjei, ezért nem törődtem azzal, álomjáték, mesejáték, tündérjáték-e ez a kis darab, ezért hagytam meg abban a faragatlanságában és egyszerű folyamatosságában, ami a naiv mesét jellemzi, ahol bizony nem okolják meg nagy gonddal azt, hogy miért kezd el egyszerre csak beszélni a halott.

Most már lehet vitatkozni azon, hogy szabad-e a színpadon az írónak primitívnek lennie? A festőknek megvan ez a joguk, a könyvbe íróknak szintén. De szabad-e, lehet-e a színpadon a szerzőnek naivnak, gyermeknek, hiszékenynek, álmélkodónak lennie? Szabad-e azt kívánnia a közönségtől, hogy ne tegyen föl ilyen kérdéseket: „Álmodja ezt a mesét valaki?”, vagy „Hogy lehet az, hogy egy elhalt ember visszajön a földre és itt tesz-vesz, cselekszik?”

(Molnár Ferenc)

Mi volt az alapgondolat? Hogy született meg a díszlet ötlete?

A közös ötletelés során kezdett egyértelművé válni, hogy azt szeretnénk, ha az előadás Liliom öngyilkosságának helyszínen játszódna. Én az első pillanattól kezdve a reáliát, szagosságot kerestem, így egyre inkább eltávolodtunk a ligetromantikától. Molnár korában a liget Budapest különböző társadalmi rétegeinek gyűjtőhelye volt, ezt próbáltuk megfeleltetni a mának: innen jött a pláza és a parkolóház gondolata, utóbbi úgy jelenik meg, mint egy személytelen, átmeneti tér.

Még milyen ötletek voltak?

Egy ideig nyitott térben gondolkodtam, viszont az, hogy a kültér illúzióját tudjuk kelteni, iszonyúan nehéz kihívás, főleg egy ilyen pici színpadon, úgyhogy a technikai erőforrások hiánya miatt viszonylag hamar lemondtunk erről az ötletről.

Feltűnt, hogy fontosnak tartjátok azt, hogy a díszlet egy parkolóház harmadik emelete, és nem alagsori.

Igen, ez esztétikai és praktikus kérdés is. A külvilágot jelző fekete takarás így egy plusz felület, ami gazdagítani vagy árnyalni tudja a miliőt, akár napszakváltást is tud jelezni, illetve vetíteni lehet rá. Az emeletről pedig ki lehet esni, be lehet mászni, le lehet nézni – több színpadi lehetőséget is rejt magában.

És gondolom a fotocellás ajtó ötlete onnan jött, hogy összekössétek a parkolóházat egy másik helységgel.

Igen, ilyenkor mindig eszembe jutnak a görög drámák, amelyekben általában két tér van: a palota előtti tér, illetve a színfalak mögött, bent palotában – utóbbiról csak híreket kapunk.

Azaz van egy látható és egy láthatatlan hely.

Igen, és emellett van egy köztes zsilipszerű tér (a fotocellás fülke – szerk.), ami terveink szerint egy furcsa purgatóriummá növi ki magát a másvilágon zajló jelenetben.

Nem voltak félelmeitek azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen betonszerkezet elnyomja a karaktereket?

Ezért került fel a sárga-fekete csíkozás, meg a fekete takarás, hiszen ha tényleg csak a szürkét látom, akkor nagyon falanszter hangulata lesz a térnek. A beton textúra, a tér piszkossága, az, hogy valóságos érzékenységgel tud működni a fotocella, mind emelik a realisztikus hatást. De közben mégis egy szürke struktúrát látok fekete hátterekkel, ami színházi térré is teszi, és vetítéssel, valamint egy különös elem mozgatásával nagyobb dimenzióváltást is lehetővé tesz.

A jelmezek színesebbé fogják tenni a látványt?

Igen, bízom benne, bár már annyira belém égett a betonszürke hangulata, hogy reflexszerűen hasonló árnyalatokhoz nyúlok, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy jót fognak tenni a színfoltok. Amellett, hogy minden karakternek összerakok egy saját gardróbot, arra is kell figyelnem, hogy például egy hármas jelenetnél melyik az a három színfolt, ami együtt dolgozik, hiszen egy ilyen szürke, semleges háttérrel mögöttük, a színek is jobban kiemelődnek.

Milyen árnyalatokkal dolgozol? Tudnál mondani egy palettát?

Főként hideg színekkel, sok kéket, zöldet látok – a szürke után a kékre kezdett fókuszálni a szemem. A rendőrök, mentősök, helyszínelők uniformisai alapvetően adnak egy mindannyiunk számára ismerős palettát. Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan lehet leegyszerűsíteni az uniformisok felismerhető elemeit, mi az a legkisebb elem, amitől már egy karakter beazonosítható. Szerintem nem fogok használni rangjelzéseket, police feliratot, címert stb., hanem egy-egy, a hivatásukra utaló szín fog dominálni.

Giliga Ilka díszlettervezővel Marton Orsolya beszélgetett

A pláza nem pusztán egy nagy épület a városban; ami a plázát különlegessé teszi, az az, hogy a város újrateremtődik benne. A pláza a város újraalkotása egy nagy belső térben. Olyan alakzat, mely a városi teret egy építménybe zárja. Nem egyébről van szó, mint hogy az építészet elnyeli az urbánust.

A pláza építészeti típusa időben és térben jól behatárolható történettel rendelkezik. Amerikában találták fel az ötvenes évek közepén, és sikere a „fogyasztói társadalom” épített környezetben való egyik megnyilvánulása. Megjelenése szinte természetes-szükségszerű velejárója ezen új realitásnak. A pláza gondolata a kereskedelmi tér kvázi urbánus megszervezését jelentette. A plázában nemcsak tulajdonképpeni üzletek voltak, hanem mindenféle városi szolgáltatás is (vendéglők, bankok kirendeltségei, posta, orvosi rendelő, játszótér, mozi, medence… bármi). Érdemes felfigyelni arra is, hogy e szolgáltatások megjelenését nem annyira a szabad piac elvárásai irányítják, mint amennyire ezt feltételezhetnénk; a pláza vezetőségének gondosan ellenőriznie kell a szolgáltatások és kereskedelmi formák arányát, hogy a pláza mindig egészében legyen vonzó, s minél összetettebb legyen: mint egy valódi város.

A „szórakozás építészete” fogalmát Amerikában dolgozták ki a nyolcvanas évek második felében. Ekkor a pláza és a tematikus vidámpark elvének összeolvasztása megy végbe (az ötvenes évek másik nagy szerzői felfedezése a Disneyland). Ezen elmozdulással a plázák második generációja jelenik meg. Ez az a pillanat, amikor a plázának sikerül a „fogyasztói társadalmat” a „látvány társadalmával” kereszteznie. A pláza önmagában vett térbeli látvánnyá alakul, mely sokban meghaladja a kizárólagosan kereskedelmi funkciót. (Anélkül azonban, hogy e funkcióról megfeledkezne, hiszen természetesen e látványos feleslegnek az a szerepe, hogy költekezésre ösztönözze a tömeget.) A plázát a tékozlást serkentő tékozlás jegyében gondolják újra. A modern pláza látványos felesleg dominanciájára alapoz. Ezekben a plázákban nem a kereskedelem, hanem a „színház” az érdekes. A felesleges egész egyszerűen a méretekben is megmutatkozik: a látványos plázák megaplázák, teljes városok populációjának megfelelő városi lakossággal.

A pláza kiváltotta problémák időnként borzalmasan prózaiak. Például erőteljesen negatív hatása a városi térre az automobil masszív használatában áll: a pláza erős funkcionális hatást gyakorol a városi infrastruktúrára, hiszen tömegesen vonzza be a látogatókat, s azok a teljes régió területéről érkeznek. Exponenciálisan tehát terheli a meglevő utcákat, és új közlekedési útvonalak iránti igényt teremt, s ezért lehetetlen harmonikusan integrálni a városi térbe. Minden léptéket meghaladó épület, melyet parkolóhelyek óceánja övez.

A valóban kritikus pont nem az autó önmagában véve, hanem az, hogy a pláza az autóra alapozott életstílust követeli meg. Egyszerűen más ez az életforma, mint a hagyományos városi (az, amikor gyalog megyünk el az utcasarokra vásárolni); ez egy sajátságosan plázára szabott életforma, mely a plázázáshoz szükséges, a pláza megköveteli és meghatározza azt. A valódi kérdés a kulturális probléma. Ez az életstílus megegyezik a „plázakultúrával”. A pláza olyan építészeti-urbánus program, mely megalkotja saját kultúráját, vagyis saját emberiségét.

Végül pedig a pláza azáltal viszi végbe kulturális tevékenységét, hogy ezzel az emberiséggel elfeledteti, majd megszünteti benne a valós nyilvános tér iránti igényt. Látszólag vendégszeretőként és mindenki előtt nyitottként a pláza csak a nyilvános nyitottság „illúzióját” nyújtja. Valójában a plázába való belépés nagyon ellenőrzött és cenzúrázott. Azon a latens diszkrimináción kívül, hogy a pénztelenek amúgy sem tehetnek semmit a plázában, a pláza vezetősége bármikor tényleges és tetszőleges rendeletekkel szabályozhatja a plázába való belépést. Bár városias öltözete van, a pláza korántsem városi tér. Magánkézen levő magántér, drasztikusan ellenőrzött belépéssel.

Végletes terek ezek: a klimatikus katasztrófa bekövetkeztére való felkészülés gyakorlatai. A tény, hogy ma a környező tér maga is körbevett (a kinti zöldövezet helyett a benti pálmafákat választjuk), társadalmunk konstruktivista fordulópontjának jele. Klimatizált belső terekkel rendelkező társadalom lettünk, melyben valamilyen értelemben minden ellenőrzött, belső, szabályozott. Üvegházakban élünk akaratlagos üvegházhatásban. És ez a pláza kultúrája.

A látványcivilizáció

Mit jelent a látványcivilizáció? Olyan világot, ahol az aktuális értékskálán a szórakozás áll az első helyen, és ahol a kikapcsolódás, az unaloműzés a legelterjedtebb passzió. Ez az életeszmény, nem kétséges, tökéletesen elfogadható. Csak egy bigott puritán kifogásolhatná, hogy az emberek felüdülésre, lazításra, vidámságra és szórakozásra vágynak egy olyan társadalomban, ahol többnyire lehangoló, gyakran pedig lealacsonyító hétköznapokba zárul az életük. Csakhogy előre nem látott következményekkel jár, ha a szórakozásra való természetes hajlam lesz a legfőbb érték: ellaposodik a kultúra, tért hódít a frivolitás, a hírközlés területén pedig virágozni kezd a pletykára és botrányra koncentráló, felelőtlen újságírás. (…)

Ezt a szórakozásigényt, amely jelenlegi civilizációnk motorja, az az igyekezet gerjeszti, hogy az emberek menekülnek az ürességtől, a szorongástól, amit pedig az okoz, hogy szabadon, de elkerülhetetlenül döntéseket kell hozniuk, például arról, hogy mit kezdjenek magukkal és a környező világgal, különösképpen akkor, amikor ez utóbbi kihívásokat, drámai fejleményeket hordoz. Mint hajdan a vallás vagy a magaskultúra tette, ma a kábítószerek segítenek millióknak olyan kétségek és aggodalmak csitításában, amelyek az emberi állapotra vonatkoznak, életre, halálra, túlvilágra, a lét értelmére vagy értelmetlenségére. A mesterségen létrejövő elragadtatás és jókedv vagy nyugalom ideiglenesen biztonság-, megváltás- és boldogságérzetet kelt. Ebben az esetben nem jó-, hanem rosszindulatú fikcióról van szó, amely elszigeteli az egyént, és csak látszólag szabadítja meg sokféle gondjától, felelősségétől, szorongásától.

Az erotika eltűnése

Ugyanaz történet a szexszel is, mint ami a művészettel, irodalommal és általában az egész szellemi élettel. A látványcivilizáció, a kultúrát aláásó üresség és ízléstelenség bizonyos mértékig tönkretette a demokratikus országok egy másik mai jelentős vívmányát is: a szexuális szabadságot, az erotikát övező sok tabu és előítélet megszűnését. Tudniillik az, hogy a nemi életből – a művészetekhez és az irodalomhoz hasonlóan – eltűntek a formaságok, nem haladást jelent, hanem inkább visszalépést, hiszen meghamisítja a szabadságot és elszegényíti a szexet, mert pusztán ösztönös, állati szintre süllyeszti. (…)

Ha valaki lerombolja a magánrítusokat és megszünteti a tapintatot és a szemérmet, amely mióta a csak civilizációt teremtett az emberi társadalom, mindig is hozzátartozott a szexualitáshoz, az nem valamilyen előítélet ellen küzd, hanem megfosztja a nemi életet attól a dimenziótól, amely apránként alakult ki körülötte, ahogy fejlődött a kultúra, a művészet és az irodalom, amelyek mind folytonosan gazdagították, s végül műalkotássá tették a szexualitást. Ha a szex kikerül hálószobákból, és a köztéren tárul a világ elé, az paradox módon nem a nagyobb szabadság felé vezető lépést jelent, hanem visszatérést a barlangkorszakba, amikor az emberek szeretkezni még nem tudtak, csak párzani, mint a majmok és a kutyák. (…)

Az erotika a testi szerelem állati természetének a kiiktatása, az, hogy az ösztönös késztetésre bekövetkező kielégülésből idővel átalakul a szex egyfajta közös, kreatív tevékenységgé, ami meghosszabbítja és felemeli a testi élvezetet, és – kellő színteret és dekorációt vonva köré – műalkotássá teszi. Ha nem ügyelünk a formára, a rítusra, amely egyszerre gazdagítja, elnyújtja és felemeli az élvezetet, a nemi aktus ismét érzékenység és érzelem nélküli, pusztán testi funkció lesz, a természetnek az emberi szervezetben megnyilvánuló késztetése, ahol a férfi és a nő csupán passzív eszköz.

Peches rabló akciózott egy budai dohányboltban

Az alkalmazott engedelmeskedett, a kassza viszont nem: a boltos hiába nyomogatta a gombot, nem nyílt ki.

www.24.hu

Rabláshoz riasztotta a rendőröket egy szamár

Természetesen gondoltak a menekülésre is, ezért loptak egy szamarat is, hogy majd azzal hagyják el a helyszínt. Azonban a Xavi névre hallgató jószág megtagadta az együttműködést, és olyan hangosan kezdett bőgni, hogy riasztotta a rend éber őreit.

www.lovasok.hu

Kirámolta a kasszát, zöldséget vett magához, majd lefejelte a zöldségesbolt eladónőjét a rabló: pechje volt, mert nem hagyta magát

A kerületi rendőrség rablás bűntette miatt folytat eljárást egy budapesti férfivel szemben, aki kihasználva, amíg az üzlet eladója friss árut vitt a raktárba, kiürítette a kasszát, és néhány zöldséget is magához vett. A pénztárosnő ezt észrevette, és zsebeinek kiürítésére szólította fel az éppen távozó „vásárlót”.

www.15.kerulet.ittlakunk.hu

Menekülés közben ellőtte a saját péniszét a peches rabló

A férfi megpróbált ezután elmenekülni, ám a nadrágjába dugott fegyver elsült, és ellőtte a férfi péniszét.

www.propeller.hu

Majdnem kiraboltak egy budapesti pénzváltót, de aztán inkább nem

Amikor az alkalmazott a követelésnek nem tett eleget, az elkövető felhagyott a szándékával és kiment az üzlethelyiségből.

www.propeller.hu

Rablás közben elaludt a benyugtatózott betörő

Annyira izgult a 47 éves betörő, hogy nyugtatót vett be rablás előtt. Mindent összepakolt már a házban, amikor kicsit lekucorodott az ágyra pihenni. Elaludt, a hazaérkező tulajdonos találta meg, hívta a rendőrséget ők ébresztették fel a férfit a 13. kerületi házban.

www.maszol.ro

Mentőt hívott magához a peches betörő

Két óra tortúra után könnyedén kattant a bilincs a rabló csuklóján, aki menekülés közben egy 9 méter mély aknába zuhant.

www.blikk.hu

Pont az országos rendőrfőkapitányhoz sikerült betörniük a peches bűnözőknek

Négy karórát tulajdonítottak el, ám arról fogalmuk sem volt, hogy kit loptak meg.

www.propeller.hu

Markolóval tépték ki az ATM-et

www.youtube.com/@guardiannews

MOLNÁR FERENC

LILIOM

LILIOM     Patkós Márton / Tasnádi Bence m.v.
JULI     Józsa Bettina
MARI     Kókai Tünde
HUGÓ     Vajda Milán
MUSKÁTNÉ     Szandtner Anna
HOLLUNDERNÉ / FOGALMAZÓ     Znamenák István / Friedenthal Zoltán
A HOLLUNDER FIÚ     Jéger Zsombor
FICSUR     Borsi-Balogh Máté
LINZMANN     Csuja Imre
LUJZA     Kovács Dorottya e.h.
valamint Orvosok, Rendőrök, Angyalok képében Baranyi Emma e.h., Juhász Bence e.h., Kerek Dávid e.h., Kovács Dorottya e.h., Liber Ágoston e.h., Nemes Tibor e.h., Szász Gabriella e.h.

Dramaturg: Bíró Bence
Látvány: Giliga Ilka
Fény: Baumgartner Sándor
Sound design: Bartha Márk
Zenei konzulens: Kákonyi Árpád
Média design: Bartha Máté
Dramaturg gyakornok: Marton Orsolya
Súgó: Kanizsay Zita
Ügyelő: Dávid Áron
Asszisztens: Érdi Ariadné

Rendező: KOVÁCS D. DÁNIEL

Bemutató: 2022. október 9.

Molnár Gál Péter: Liliom
Színház folyóirat 2019. márciusi szám →

Tersánszky Józsi Jenő: Molnár Ferenc Lilioma
Repriz a Vígszinházban
Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 11. szám · / · Szinházi figyelő →

Molnár Ferenc: Liliom, egy csirkefogó élete és halála
Szerző a darabjáról
Pesti Napló 1909-12-07 / 289. szám

Dana Vais: Plázakultúra
Részletek a Korunk 2009. decemberi számában megjelent tanulmányból →

Mario Vargas Llosa: A látványcivilizáció
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014.