A KORONA

Uralkodói jelvény, nemesfémből készült fejdísz. Viselője a fensőbbség és a hatalom birtokosa, aki minden halandó közül (szó szerint is) kimagaslik, hiszen a koronák egyik fontos ősi feladata, hogy viselőjüket kiemeljék a többiek közül. Formája szerint lehet nyitott, abroncsszerű (pl. III. András halotti koronája), vagy zárt (pl. magyar Szent Korona).

Szimbolikáját elsősorban kör alakja szabja meg, amely minden kultúrában a tökéletességet reprezentálja, s mint ilyen, kapcsolatban áll az égi szférával. Jelentéseinek egyik fontos alkotóeleme, hogy a fejet, vagyis a lélek lakhelyét övezi. Legegyszerűbb típusa, az önmagába visszafutó fejpánt, a koszorú (lat. corona ’koszorú’, ’korona’) az idő körforgását, a lét folytonosságát jeleníti meg. Általában az evilági és a spirituális értéket egyaránt hordozó aranyból, drágakő-, ill. gyöngyberakásokkal készül. Széle cikcakkos, mintha nyílhegyekből vagy szarvakból állna, esetleg sugaras, emlékeztet a napistenek napsugaras fejdíszére. Ez hatalma szoláris eredetét jelzi. Az égi és a földi szint közötti közvetítés funkcióját mutatja az az értelmezés is, amely szerint a koronás fő nemcsak kimagaslik a halandók közül, hanem a leereszkedő, alászálló hatalom megtestesítője (elsősorban az istenkirályságokban). Az Újszövetségben a koronának mint mindenható uralmi szimbólumnak az ellentéte a töviskoszorú (Jn 19,2); a szenvedés, a Passió eszköze, ugyanakkor a Megváltás művében az igazság és az élet koronája (2Tim 4,8; Jel 2,4). A középkori allegorikus ábrázolásokon a Hűség, a Remény, a Bölcsesség, valamint az Eklézsia alakját ábrázolták koronásan. A kabbalisztikus hagyományban a Korona, azaz a Keter az első szefirá, a misztikus emanáció (a teremtés isteni energiájának kisugárzása) az élet fáján, a szefirot-fán. Az az állapot, amely már túllépett a Megértés (Biná) és a Bölcsesség (Hochmá) szintjein, a nő és a férfi dualizmusán, azaz, a misztikus hagyomány szerint, a mennyei androgün állapotára, az ősi Egyre törekszik.

Pál József-Újvári Edit: Szimbólumtár