HARRY BERGER Jr.: A MACBETH ELSŐ JELENETEIRŐL

(részlet)


Duncan jelenetei emlékeztetnek engem Marcel Mauss a csereüzlet primitív gazdasági intézményéről szóló klasszikus eszmefuttatására, amelyet Az ajándékban fejt ki: „Adni annyit jelent: kinyilvánítani a felsőbbrendűséget,… magister-nek lenni; viszonzás vagy még többel viszonzás nélkül elfogadni pedig azt jelenti, hogy az ember alárendeli magát, alattvalóvá, szolgálóvá válik, kisebbé lesz, lejjebb áll a rangsorban (minister) .” Duncan „életadó, termékeny költészete” és azon szokása, hogy harcmezei jutalék gyanánt méltóságokat adományoz, ennek a kötelezettségnek nyomását tükrözi és megmutatja, hogy a versenyszellem nincsen a vérontás és ellenségeskedés nyílt lépéseire korlátozva. Ez sugárzik át a darabban megnyilvánuló összes kapcsolaton, legyen az szeretet, barátság, vendégszeretet, tiszteletadás, lázadás, társalgás vagy éppen a hírek vagy üzenetek átadása. A macbethi Skócia dinamikusan mutatja be annak az elvnek a működését, amelyet Hobbes háborúnak nevezett, „minden ember háborújának, minden ember ellen”.

Szó szerint és képletesen is, e harcos társadalom természetes alapja a vér. A vér elsősorban a társadalmi viszonyok szervezőelve, a királyság, leszármazás, hely és név alapja, és a kritikusok joggal tulajdonítottak nagy szerepet ennek a meghatározó köteléknek társadalmi rend és természet között. Azonban nem tulajdonítottak elég jelentőséget annak a ténynek, hogy a vér egyéb jelentései ellentmondanak ennek a harmonikus alapnak. Mert a vér egyben az egyéni magabiztosság alapelve is; az olyan lényegi tényezők forrása, mint bátorság, szenvedély és izgatottság; és ezeken túl az agresszió alapelve is. A vér vért kíván. A vérontás a férfiasság bizonyítéka és a becsület, valamint a hírnév forrása. A vérontás, vérengzés, a vértől tolult elme szaporítja a társadalmi rend szívverését és egyben ki is élezi feszültségeit. (…)

Az ilyenformán hangsúlyozott férfiasságból kiindulva, amely egyben a versengő ösztön túlfejlesztésével is jár, zseniális húzás volt Shakespeare részéről, hogy kiemelte a gyengédséget Duncan jellemében és hogy felfedte sokszor erőltetett törekvéseit, hogy megmaradjon magisternek. Felfedte Duncan kétségbeesett bizonytalanságérzetét is, amely beszivárog „puha” retorikájába. Valami halvány androgün vonást vélek látni személyiségében, valamit, ami felerősíti királyi szerepének szerkezeti androgünitását. Mert ő nem csupán királya és apja, de egyszersmind anyja is társadalmának: a vér és a férfiasság forrása és kútfeje, az ősi ér; de ezzel együtt a jóság tejének és az összhangnak is. A vérhez hasonlóan a tej is egy természetes elv és szerkezeti jelkép: a táplálás forrása, és ezen túl a kielégülésé és megbékélésé is; s még tovább, azon közös gyönyörűségé, mely összeköti anyát és gyermekét. A tej az együttérzés mátrixa, a szereteté és törődésé, az ártatlanságé és szelídségé. Azonban a tej egyben a tehetetlen csecsemő meztelenségéhez is kapcsolódik. (…)

Érezhetjük úgy, hogy a tejfehér jóság megnyilvánulása fenyegeti a férfiasságot, hiszen ahogyan azt egy éles eszű kritikus kimutatta, a tej a „keménység hiányára” utal. A darab makacsul, kitartóan időzik el a nemi szerepek kérdésén, illetve azoknak alapvető bizonytalanságán. Lady Macbeth megfeddi Macbethet annak férfiatlanságáért, mire Macbeth szükségesnek találja, hogy szót emeljen férfiasságáért, ahogyan azt sok más ellensége is teszi az utolsó két felvonásban.

Lady Macduff azt kérdi, „Mit védekezem asszony módra, hogy / Senkinek sem ártottam?”.

A férfias megoldás az ártás. A természetesség vonásait nélkülöző férjét anyja méhéből idő előtt vágták ki, s így Macbeth nemezisévé válik, hiszen „nem asszony szülte”. Lady Macbeth borzasztó képe, amint kitépi mellét a gyermek szájából és agyát szétzúzza, végig ott leselkedik a háttérben, mint valamilyen átható fenyegetés, amely nem független a kasztrációs félelmektől és az anya befolyásától, valamint szörnyű hatalmától. A tej kötelékétől való megfosztottság, a magárahagyatottság előhozza a tejszín-arcú, savó-képű félelem tejszerűségét. Ez nem az a fajta félelem, amely társas kapcsolatból születik, és amely saját hatáskörén belül tartja az embert, hanem az a félelem, amely önző, bénító és amelyet a hirtelen, erőszakos megfosztottság traumája szül. (…)

A gyilkosság után félelem és bűntudat egyszerre szállja meg Skóciát, bénulással és önmaguktól való elzárkózással, önmaguk „kerülésével” sújtva a skótokat. Kasztrálódnak, traumatizálódnak és a hangnem, amelyben egymással beszélnek a második felvonás harmadik jelenetében bizonytalanságról árulkodik. Szarkazmus és a biztonság képmutatása, rezignáció és görcsös elhatározás, kétségbeesett panaszkodás és jámbor hitvallás között ingadoznak. Mert csak addig képesek férfiasak maradni, amíg úgymond gyengébbik énjüket a királyra háríthatják. Az, hogy a király hozzájuk fordul védelemért, legitimálja, hogy szüntelenül a vérre gondolnak, s míg ők a királyra támaszkodnak, ő rájuk támaszkodik védelemért. Azonban a király tej-jellege és a skótok vér-jellege az előbbit veszélybe, az utóbbiakat (a skótokat) gyanúba sodorja. Ő Skócia jó bűnbakja, ahogyan Macbeth lesz később a gonosz bűnbak. Meggyilkolása egyfelől az arany és ezüst – a férfi és a nő, a nap és a hold – király szertartásos megölése; és bár nem ők ölték meg, mégis felelősnek tekinthetők haláláért.

Szigeti Balázs fordítása

Top