A VÉSZLÉNYEK

részlet Kállay Géza Macbeth-fordításához írt bevezetőjéből

Holinshed Krónikájában „boszorkány” helyett „tündérek” vagy „nimfák” jelennek meg egyszer csak Macbeth és Banquo előtt. Figyelemreméltó, hogy a szereplők megszólalásait jelző nevek között (ott, ahol a szerző megjelöli, ki beszél), végig Első, Második, illetve Harmadik Boszorkány szerepel a Fólióban, ugyanakkor a darab szövegében csak egyetlen egyszer hívja valaki „boszorkány”-nak az „Első Vészlényt”, s ez is voltaképpen idézet, a Hajósné szavainak (feltehetőleg parodisztikus) ismétlése: „ELSŐ BOSZORKÁNY: Egy hajós asszonyának térdén gesztenye, / Tömte, tömte, tömte magát, én mondom: /„Adjon má’ ”. / „Tágulj, boszorkány” – így a nagyfarú nyanya” (1.3.). Másutt a boszorkányokat a darabban – angolul – „Weïrd Sister”-ként emlegeti mindenki, ezt fordítottam „Vészlény”-nek, mert Szabó Lőrinc „Vészbanyá”-járól úgy éreztem, a „banya” túl hamar egyértelműsít, hiszen a magyar nyelvben a szó erősen összeforrt a „boszorkány” jelentésével. A weïrd az angolban akkor ’végzetes’-t jelentett,  és Macbeth meg Banquo „jósait” valóban sokan azonosítják az óskandináv mitológiából ismert Nornákkal, az emberek jelenét, múltját és jövőjét ismerő sors-istennőkkel, a görög Moirák, illetve a római Párkák megfelelőivel; ez esetben a vészlények túlvilági hatalommal rendelkeznek, és valóban a fátumot, az „(eleve) elrendelést”, az enyészetet képviselik.

A „weïrd” szó a Macbethben hatszor fordul elő, de csak háromszor weïrd alakban; a másik három alkalommal ilyen formában: wayward, ill. weyward.

Ez a két utóbbi alak lehet a weïrd írásváltozata, de a wayward ma is él az angol nyelvben, és ’bogaras’-t, ’csökönyös’-t, ’kiszámíthatatlan’-t, ’hóbortos’-t jelent. Ha a lényeket „wayward sister”-eknek, ’hóbortos nénék’-nek tekintjük, akkor leginkább „földöntúli” hatalmuk oszlik köddé: lehetnek egyszerű, bolondos, csavargó vénasszonyok. Ekkor Macbeth és Banquo felelőssége is jelentősen megnő; ha csak „számukra léteznek” boszorkányokként, a két bajtárs nem háríthat semmit a „végzetre”.

Tehát már a darabbeli puszta szóalakváltozatok is több jelentést engednek meg: a különös lények széles értelmezési skálán foglalnak helyet, amelynek egyik vége a „mitológiai istennő”, a másik a „bolondos, kóborló vénasszony”. A „boszorkány” valahol középen helyezkedik el, és a korabeli Angliában és Skóciában az, hogy „boszorkányok pedig vannak”, még sok tanult ember számára is olyan természetes volt, mint hogy léteznek nők és férfiak. A mágia minden formája egyszerre volt politikai, közösségi és vallási kérdés Shakespeare korában, és az 1590-es évektől különösen is megszaporodtak a boszorkányperek.

A skóciai perek egyik főbírája a műveltségére igen büszke Jakab király volt, aki nagy boszorkány-szakértőnek tekintette magát, és 1597-ben (még Skóciai VI. Jakabként) Daemonologie (’Démon-tan’) címmel könyvet jelentetett meg, amelyben leírja, hogyan lehet felismerni a boszorkányokat, hogyan lehet ellenük védekezni stb. Sok tudós gondolja úgy, hogy a boszorkányoknak olyan fontos szerepet szánó Macbethet Shakespeare kifejezetten azért írta, hogy királyának és a Társulat patrónusának kedvében járjon, és kétségtelen, hogy a darab több szálon is összefüggésbe hozható Jakabbal.