Sigmund Freud: Néhány karaktertípus a pszichoanalitikus munkából

(részlet)

Annyira nehezemre esik, hogy egy olyan problémát, amilyen a Macbethé, megoldhatatlannak nyilvánítsak, hogy merészkedem egy olyan megjegyzéssel élni, amely új kiutat sejtethet. Ludwig Jekels Shakespeare-tanulmányában nemrég a költő egy olyan technikai fogását vélte felfedezni, amely a Macbeth esetében is számításba jöhet. Szerinte Shakespeare gyakran két személyre bont egy karaktert, mely személyek egyike sem látszik önmagában teljesen érthetőnek, csak ha ismét összerakjuk őket. Ez lehet a helyzet Macbethtel és a Ladyvel is, s ekkor természetesen sehová sem vezetne, ha önálló személyekként akarnánk megérteni az utóbbit s átalakulásának indítékait keresnénk, nem véve figyelembe az őt kiegészítő Macbethet. Van valami, ami szembeszökően alátámasztja ezt a felfogást: a szorongáscsírák, amelyek a gyilkosság éjszakáján előtörnek Macbethből, nem nála, hanem a Ladynél fejlődnek ki. A tőrre vonatkozó hallucináció a férfiból tör fel a tett előtt, de lelki beteggé később a nő válik; a gyilkosság után a férfi hallja a kiáltásokat a házban: ne aludj többé, Macbeth megöli az alvást, tehát Macbeth nem alhat többé. Mit sem hallunk azonban arról, hogy Macbeth király többé nem tud aludni, azt viszont látjuk, hogy a királyné felkel álmából és alvajárva árulja el bűnét; ő mossa negyedóra hosszat a kezét, mégsem képes eltüntetni a vérfoltot róla. (…) Így teljesedik be rajta az, amitől lelkiismereti szorongásában a férfi fél; ő a bűnbánó a tett után, a férfié a dac: együtt merítik ki a bűntettre adott reakciólehetőségeket mint egyetlen lelki individualitás egyenlőtlen részei s talán egyetlen minta utánzatai.

Berényi Gábor fordítása