GÁSPÁR ILDIKÓ: ÉS AZ ÉLETRAJZ FOLYTATÓDIK

Örkény Macskajáték című tragikomédiája, melyet Székely Gábor és Radnóti Zsuzsa segítségével, közreműködésével írt, kiváló darab, remek adaptáció. Közel negyven éve született, az akkori (modern) színházi gondolkodás jegyében, az akkori színházi konvenciók szerint.

A dráma műfaja a regényhez képest nagyobb sűrűséget igényel, hossza pedig az előadhatóság miatt erősen korlátozott. Ezért, ha valaki arra adja a fejét, hogy regényből drámát, színpadi adaptációt ír, el kell döntenie, hogy mi az, amit fontosnak tart átemelni a regényből a színpadi szövegbe, és mi az, amiről fájó szívvel ugyan, de le kell mondania.

Most, 2009-ben, a színdarab és a regény elolvasása után, Mácsai Pál rendezővel úgy véltük, fontos dolgok vannak a regényben, amelyekről negyven évvel ezelőtt – valószínűleg fájó szívvel – lemondtak. Itt elsősorban Orbánné “nagymonológjára” gondolok, amelyben legnagyobb megaláztatásait meséli el levélformában nővérének, Gizának. A levelet azonban sosem küldi el. Ezt a motívumot, hogy ebben a “levélregényben” van egy összetépett levél, szintén kihagyhatatlannak éreztem.

A darab írásakor Örkény és a munkában részt vevő színházi szakemberek egyik fő szempontja az volt, hogy a monológokat “feloldják” és jeleneteket írjanak belőlük. Ennek nem csak az volt a következménye, hogy a sok “unalmas” monológ helyett többszereplős (tehát több színésznek is feladatot adó) jelenetek születtek, hanem az is, hogy a történetmesélés szemszöge megváltozott. A monológban egy ember mesél, azt mondja és annyit mond el, amennyit akar, a saját szája íze szerint. Amiről nem tud, azt pedig nem mondhatja el.  Ez utóbbi egy olyan történetben, amely egy szerelmi háromszögről szól – vagyis arról, hogy Orbánné túl későn tudja meg, veszi észre a Paula és Csermlényi közt szövődő viszonyt –, nem hagyható figyelmen kívül. Orbánnét csapják be, őt árulják el. A monológokban az olvasó azonosul vele, az ő történetét, az ő tragédiáját éli át. Ez a tragédia akkor történhet meg a színházi nézőben is, ha a barátság és a szerelem elárulása éppoly váratlanul éri, mint a főhősnőt.  Ezért döntöttem úgy, hogy kihagyok néhány jelenetet (pl. a koncert előtti öltözködési jelenetet, Ilus és Orbánné veszekedését a második rész elejéről) azok közül, amelyeket Örkény a színházi előadás számára írt, és helyettük inkább a regénybeli monológokat használom. Más jelenetek azonban (pl. az ebédjelenet Iluséknál, vagy Csermlényi és Orbánné lépcsőházbeli szerelmi jelenete) amellett, hogy kiválóan bemutatják az Orbánné életében fontos szereplőket, gazdagítják is azt a világot, amelynek közepén Orbánné (és az ő magánya) áll, ezért ezeket megtartottam.

Több kisebb-nagyobb szövegváltozatást is végeztem a regény alapján. Így került be például Mácsai javaslatára az a néhány mondat, amelyből kiderül, hogy Orbánné „lop” – legalábbis elég sajátosan értelmezi a társbérleti elszámolást.

A jelenetek sorrendje is változott, itt is a regény cselekménye volt az irányadó. Más lett a darab indítása, az ebédjelenet első felét monológ váltja ki, később lép a színre először Paula – és így tovább.

Színpadi változatunk műfaja is módosult. Az 1969-es adaptáció egységes, alapvetően a társalgási drámához közel álló abszurd. Az Örkény Színház szövegváltozatában a regényéhez hasonló műfajváltás érzékelhető az első és a második rész között. Az első könnyedebb, sokszor szinte bohózati hangvételű, míg a második – Orbánné ámokfutása és útja az öngyilkosságig – bár sok humorral, de a történet súlyát nem szem elől tévesztve lavíroz a groteszk és a görög sorstragédia között. A műfajtörés szándékos, akkor történik, amikor a főhősnő ráébred, hogy orránál fogva vezették.

Szükséges még visszatérnem az összetépett levélre.  A regényben a szerző „szerzőként” sokáig nem szólal meg, hagyja, hogy szereplői beszéljenek, monológok, dialógusok formájában. A tárgyilagos szerzői hang csupán a regény elején, a fénykép leírásakor, illetve a fejezetek címekor hallatszik. Majd egyszer csak váratlanul megszólal.

Orbánné leveleket ír nővérének. Mindent leír, szellemesen, érzékletesen. Többnyire őszintének szánja és hiszi is ezeket a leveleket. Önáltatásai is a legigazabb hangon szólalnak meg. Mégis, azt a levelet, amelyben a legőszintébben fogalmaz, amelyben elmondja pontról pontra, hogyan kergette vágya a nagybábonyi sűrű sötétség közepébe, a teljes elhagyatottságba, a menthetetlen elveszettség állapotába – nem küldi el. „Orbánné ezt a levelet összetépte” – szólal meg az elbeszélői hang, zárójelben. Orbánné ugyanis nem árulja el vereségét. Ebben a mozzanatban fejeződik ki az az alapvető emberi ösztön, amely nem engedi, hogy megadjuk magunkat, amely arra késztet, hogy a küzdelmet az életért – a szerelemért – folytassuk, mindhalálig. Ez a motívum, a halál létének semmibe vétele, az, ami Orbánnét a tragikus hősök rangjára emeli.

Majd elhangzik Orbánné utolsó elküldött levele Gizának, és a szerző az epikában megszokott módon, az elbeszélő hangján meséli tovább a történetet. Abban, ahogyan Örkény mesél, föltűnik valami. Rendkívüli részletességgel mond el mindent, tárgyilagosan írja le nem csupán a főhősnő körül megjelenő képtelen világot, de Orbánné állapotát, pillanatnyi érzelmeit, gondolatait is. Ez a szándékos érzelmi visszafogottság, amellyel a szerző hősnőjére tekint, robbanásig feszíti az olvasóban a vágyat, hogy a ki nem mondott fájdalom Orbánné lelkéből végre kifakadjon. Ebben a formában beszéli el Örkény az utolsó jeleneteket is, a két nővér felszabadító találkozását, és magát a macskajátékot is. Nem érzelemmentes ez a hang, nem rideg. Tárgyilagos ugyan, de iróniával – tehát szeretettel – figyeli és írja le alakjait.

A jelenlegi adaptációban megszólal ez a hang. Természetesen a színházban nem lehet ez a hang csak „egy hang”. El kell dönteni, hogy kinek a hangja. Nőé, férfié, fiatalé vagy öregé. Ugyanúgy, ahogy el kell dönteni azt is, hogy melyik szerepet ki játssza. Úgy gondoltam, az a szinte tudathasadásos állapot, ami egy regényben jelenik meg akkor, amikor a szerző egyszerre beszél alakjai helyett – és rajtuk kívül helyezkedve – róluk is, a színházban úgy teremthető meg, hogy maga a színész veszi át a szerző szerepét. Az Orbánnét játszó színésznő beszéli el azt, amit Orbánné már nem tud el- és kimondani. Itt az érzelmi feszültséget az hozza létre, hogy felhasználjuk azt a szinte érzékelhetetlen (de létező) határt, ami elválasztja a színészt a szerepétől: Orbánné szól akkor is, amikor Pogány Judit szólal meg. És fordítva. (Legalábbis a Macskajáték-ban.) Ez a színészetben mindig is jelen levő kettős tudatú állapot megfelel a regényíró hasonló állapotának. És ez tudja létrehozni azt az érzetet, ahogyan az embert túlélőösztöne arra sarkallja, hogy legnagyobb tragédiájának átélésekor kilépjen önmagából, és kívülről tekintsen önmagára, sorsára, helyzetére. Ez ugyanis Orbánné receptje a túlélésre. És ez lesz Egérkéé és Gizáé is. Ezért hangzik el egyes szám harmadik személyben a macskajáték. Sőt, ha úgy tetszik, ez a bizonyos módszer, hogy a magány, az elmúlás tudata valahogyan elviselhető legyen, ez maga a játék: a „macskajáték”.