VÁLASZOL: ÖRKÉNY ISTVÁN

Ön szereti a groteszket, a fura embereket és a furcsa helyzeteket. Miért? A Macskajáték is egy groteszk történet?

Valóban, én szeretem a fura embereket és a furcsa helyzeteket, de ebben a darabomban nincs egyetlen fura ember és fura helyzet sem. Amiről szól, az a világ leghétköznapibb története: ketten szeretik egymást, és jön egy harmadik. A különbség csak az, ahogy ami húszéves vagy harmincéves korunkban természetes és szívet vidámítóan költői, az hatvanéves korunkban – amikor még éppúgy jogunk van a szerelemhez, mint fiatal korunkban – ott ez a szerelmi háromszög mulatságossá, groteszkké válik. Egyszerre nevetséges, mert kívülről nézve természetellenes és ugyanakkor tragikus, mert hőseinek ez az érzés ugyanannyi boldogságot, keserűséget és gyötrelmet okoz, mint a húszéveseknek.

Egyik nyilatkozatában azt említette, hogy van egy homályos érzése, miszerint amit még nem sikerült kimondani, az rombol és pusztít, mint egy ismeretlen betegség vírusa, de attól, hogy megfogalmazzuk, megszűnik ártani.

Én ebben a darabban azt próbáltam meg, hogy megfogalmazzam valamiképpen azt a bennünk élő, tudatos kettősséget, amit a halálunk jelent. Az ember az egyetlen lény, amely tudja magáról, hogy meghal, és ezt tudjuk is mindnyájan, de mégsem hisszük el. Ebből aztán valójában minden cselekedetünk kétértelműséget kap. Mert egyszerre játszik benne az a tudat, hogy hiábavaló úgyis minden, de ugyanakkor ennek a belátásnak a homlokegyenest ellenkezője is: az tudniillik, hogy mi ezzel a tudattal dacolva tudunk élni, cselekedni, alkotni. Tehát a halált semmibe venni. És én ezt érzem az emberi lét leghősiesebb gesztusának. És bár tudjuk, hogy az ember gyengébb a halálnál, mégis úgy élünk, cselekszünk, nevetünk, dolgozunk, álmodunk, hogy mindezt szó szerint ellopjuk a haláltól. Más szóval erősebbek vagyunk, mint ő. A Macskajáték is ezt mondja: még hatvanévesen, a halál küszöbén is képesek vagyunk egy nagy szenvedélyre. A darab hősnője, Orbán Béláné, ezt a nagyszerű küzdelmet testesíti meg.

Az interjút készítette Valkó Mihály (1971)