Bárdos Artúr: A lirikus a színpadon

A Nyugat Szép Ernő estjén


 

Bárdos Artúr (1882–1974) színházi rendező, rádiós és filmrendező, esztéta, egyetemi magántanár, színházi író, költő, dramaturg, publicista. A Színjáték szakfolyóirat alapító szerkesztője, a Belvárosi Színház majd a Művész Színház alapító igazgatója. Szép Ernő Vőlegény és Lila ákác című darabjai ősbemutatóinak rendezője.

Engedjék meg, hogy ennek a kis fejtegetésnek, mellyel azt a nekünk oly kedves, értékes és annyira élő fogalmat, hogy Szép Ernő … nemcsak kimerítenem, de még megközelítenem is alig sikerül majd, ezt a címet adjam: „A lirikus a színpadon”. Bizonyára átfogóbb és hogy úgy mondjam: lirikusabb tudnék lenni, ha ez a kis conférence – egy kiváló költő és drága barát elé, – Szép Ernőről, a lirikusról szólhatna, de – azt hiszem – jobb óvatosabbnak lennem és legalább a témát alacsonyabbra kitűznöm, beérve ezúttal a túlságosan is gazdagnak érzett Szép Ernő-komplexumnak azzal a kis részletével, ami Szép Ernő a színpadon.

A lirikus a színpadon.

Ha a dráma legsajátabb jegyeit, műfajbeli meghatározását keressük, és ehhez minél gyökeresebb elszigetelését akarjuk végrehajtani, akkor úgy tűnik, mintha a drámát éppen a lírától kellene legélesebben elkülöníteni, más szóval: mintha a dráma éppen a lírával állana szemben, a legegyenesebben műfaji ellentétben.

A dráma cselekvést jelent és az író objektivitását és még többet: a dráma személyeibe való objektiválását, kivetülését kívánja. A lirikus egyetlen világkép – minél jelentékenyebb, annál egységesebb világkép – hordozója. A dráma minden egyes alakja külön világkép, melynek vajudó életrekeltése elsőbben is szétrobbantja az írói lírai világképét, mely csak azután, a dráma alakjainak kiformálása után, alakulhat vissza – igen bonyolult úton – egységes, a dráma egészét egységbe összefogó világképpé. Már az is baj, ha az írót csak egyetlen alakja is külön, föloldatlanul képviseli a drámában, ha a dráma szerves egységéből egy alak kiválik, fölébe akar nőni a cselekménynek és az író lírájának szócsöve. Még nagyobb a veszedelem és a dráma alakjainak kifejlődését, karakterbeli elkülönülését végzetesen akadályozza, sőt a drámai formát egyenesen negálja, ha a dráma minden alakja az író líráját, lírájának ugyanazt a hangját szólaltatja meg.

És mégis. Ha úgy teszem fel a kérdést, hogy ki a jogosultabb és vérbelibb drámaíró: a lirikus-e, vagy az epikus? – akkor habozás nélkül a lírikusnak kell adnom az elsőbbséget. Az igazi, ex asse drámaíró nem lírikus és nem epikus, hanem – legalább is amikor drámát ír – drámaíró, csak drámaíró és azért az, mert írói szándékai ebbe a formába kívánkoznak és csak ebbe kívánkozhatnak, semmi másba. De ha a nagy, formateremtő drámaírók egyéniségének vegyi összetételét elemezzük, akkor túlnyomóan lirikus elemekre bukkanunk. Bizonyára nem véletlen már az sem, hogy ők, Shakespearetől Ibsenig és Strindbergig, ha a drámán kívül egyáltalában még valamit, akkor sem regényt, hanem túlnyomóan lírát írtak. De fontosabb ennél, hogy írói természetük is túlnyomóan lirikus; gondoljunk csak közülük Strindbergre, aki pedig véletlenül regényeket is írt, – de milyen lirikus regényeket! – az csak kétségtelen, hogy ez az elemi erejű nagy drámaíró csupa izzó lírai vallomást, egy egyenesen a monomániáig egyéni lírát fagyaszt kemény drámai formába?

De hiszen egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy miként teremtik meg drámai módszerüket, hogyan formálják leglíraibb mondanivalóikat is a dráma alakjaivá és a dráma cselekményévé, egyszóval: drámává, Ibsen alakjai világosan és meghatóan mutatják azt a szenvedélyes és fájdalmas lírát, amelyet ez a vékonyajkú, puritán, pápaszemes öreg gyermek, akit Strindberg igazságtalan, de azért nem kevéssé találó gúnnyal „drámai kékharisnyá”-nak nevezett, – oly görcsösen eltitkolt … És mégis, ki ne látna át a költő lírájának azokon a legnaturalisztikusabb, legszürkébb életkeretekben is valóságos szimbolumokká növesztett megszemélyesítőin, akik a dráma legellentétesebb pozicióiban is egyként a költő líráját mondják, a költő legbelsejében háborgó kétségek, küzdelmek harcát vívják a színpadon? Ki előtt kétséges, hogy az ideális követelmények tragikomikus Don Quichote-je, Hjalmár Ekdal és vele szemben az élethazugságok csufondáros rezignáltja, Relling doktor, mind a kettő együtt és egyként: Ibsen, a költő, a lirikus, aki ideálizmusának és nyomban föléje kerekedő gúnyos mosolyának harcát formálta ki drámai alakokká? Vagy van, aki Peer Gyntben nem látja meg a légvárakkal viaskodó költőt, aki ebben a széllel bélelt fél-költőben, ebben az erejét pazarló, hazug és remek fickóban önmagát gúnyolja ki, a költő örök és tragikus kétségét a tehetségében és a halhatatlanságában? …

Szép Ernőnek, a drámaírónak, nincs drámai módszere, csak egyénisége van, a lírikusén túl is határozottan felismerhető drámai egyénisége. Vagy talán a lírikus egyénisége oly erős és szuggesztív, hogy a szépernői drámában is ez lép elénk ellenállhatatlan és lebilincselő kvalitásával? Ne vitatkozzunk ezen, hiszen a kettő tulajdonképpen egy és csak annyi bizonyos, hogy parancsolóan érezzük: Szép Ernő darabjait nem írhatta volna meg egyetlen betűjükben sem más, csak Szép Ernő, a lírikus.

És ez talán már könnyebb útját is jelenti ezeknek a színdaraboknak a színpadon, mert Szép Ernő lírája annyira élő, annyira elragadó és meghitt ismerősünk, hogy megszólalása a színpadról is már az első pillanatban velezengeti minden dialógusban, minden szóban a költő Szép Ernőt, azt, aki verseinek minden halk szavában oly pregnánsan él előttünk: az egész Szép Ernőt. A lírikus szuggesztivitása-e ez, vagy a drámaíróé? Minek ezen okoskodni! Mikor annyi bizonyos, hogy Szép Ernőé, a mind a kettőben egy és azonos Szép Ernőé …

De ha már költőnk színdarabjairól van szó, kísértsük meg e műveinek néhány közös vonását és e vonások összefüggését a lírikussal megtalálni.

A költő érzi puha léptei alatt a kemény színpadot és érzi az objektiválódás hűvös parancsát. Fölébe akar kerekedni önmagának, a lírikusnak és messzebb löki magától hősét, aki – nem véletlen módon – a szépernői drámának mindig leglíraibb alakja. Bizonyos, hogy valami igen fölényeskedő gesztusból következik az, hogy minden hőse egy kissé esett ember, szellemi nyomorék, helyesebben minden érzelmi és szellemi kvalitása mellett is monomániás, kelekótya, lelkendező és fuzsitus[1] alak, semmiesetre és soha sem az a százszázalékos polgári elem, amely a zsöllyén ül és nyugodt nézője a komédiának. A keszeg fogtechnikus, aki a foghúzó szerszámmal a kezében, a hebrencs patikussegéd, aki a létráról vall szerelmet, a Május monomániás, hivatásos öngyilkosjelöltje, az egyszeri királyfi, a halálfélelem sebesültje, az Aranyórá-nak szomorú kis szabadságharcát vívó, esett Bélája és végül Azra, aki egyszer szeret és akkor sem nyúl szerelme tárgyához … Ők mind a szerelembe szerelmes, szédült, rapszódikus, a józan polgári mértéken túllendülő fantaszták, akiknek ajkán így nem szégyenkezhetik, helyesebben: akiknek lecsökkentettsége, félsége mögé elrejtőzhetik a költő lírája. Nőalakjai pedig nagyobbára szegény kis esett lányok, pitypang, meg falevél, felkapja meg leteszi őket a szél, az élet, kis kartonruhában, vagy a lokálok olcsó flitterdiszében lengedeznek, csókolóznak, szeretnek és elpusztulnak, öntudatlan virágmódra. /…/

A költő, minden igazi akció nélkül, puszta szavakkal meg tudja tölteni a színpadot. De még nehezebb a dolga ott, ahol még a szavak sem mutatnak felfelétörő, ódai vonalat, hanem halkan, tétován, sokszor dadogva boncolnak bimbózó érzelmeket. A költő hallatlan szuggesztivitása kell ahhoz, hogy negyedórákra lekösse vele a mai közönség érdeklődését, amelyet ugyanezen a színpadon tegnap még esetleg robbanó eseményekkel sem tudtak lekötni. Egy, néha még az első remegő csókig sem eljutó érzés számára, halk szavakkal, figyelmet kelteni azokon a deszkákon, melyeken tegnap nemhogy a csók, de még a szerelmi beteljesülés sem volt probléma … Költő kell ehhez! /…/ [2] 

(1933)

[1] szeleburdi

[2] A műsorfüzet forrásai: ITT

Top