Beszélgetés Znamenák Istvánnal

A Patika nagyon ismert darab. Már az elején tudtad, milyen lesz az általad játszott Patikus?

Nem szoktam előre kitalálni, hogy milyen legyen a szerep, mert olyan sok mindentől függ. Nem csak tőled, és nem is kizárólag a rendezőtől, hanem például attól is, hogy mit kapsz a partneredtől. Sok minden formál egy figurát, befolyásol, hogy a melletted levő színész hogyan alakítja a karakterét, az ő karakterének hatnia kell a tiédre is.

Ez a Patikus miben fog különbözni a megszokottól?

Egyrészt már attól is, hogy ez nem az eredeti Patika. Akit Szép Ernő megírt, egy teljesen másik ember. Másrészt nem mellékes, hogy Jánossal [Mohácsi János, a rendező] dolgozom. Jánosnál előre bármit is kitalálni egy karakterről meglehetős felelőtlenség. A hosszú-hosszú együtt töltött évek azt a rutint már kifejlesztették bennem, hogy nyugodtan oda lehet adni ezt a részét Jánosnak. Világossá fogja tenni azt – ahogyan kér, ahogyan vezeti az embert – hogy majd milyen figura lesz. Azt, hogy ezt hogyan csinálja, már rábízza a színészre.

A Patikus főszereplő lett, pedig az eredetiben nem az. Ez az átírás miatt is van, természetesen, de a próbák alatt is megnőtt a szereped. Ez mennyiben múlt rajtad?

Az ember halad előre a próbával, és ha olyan szabadon lehet kezelni az anyagot, ahogy Jánosnál lehet, akkor az azt eredményezi, hogy a színész elkezdi ezt a Patikusnak írt, de nálunk már nevet is kapott, Edévé vált, szörnyet fejlesztgetni. Szeretne abból a karakterből, ami közösen gondolva van róla, megmutatni még többet és még többet. Ez eredményezi azt, hogy „itt még egy kicsit megszólalnék” vagy „mi lenne, ha ez itt egy kicsit másképp lenne”, vagy „egy kicsit menjük arrafelé, hogy…”

Ez valóban nem tűnik egy teljesen kitervelt dolognak.

Az nagyon jó érzés, hogy lehet néha egészen szentimentálisan butának lenni. És akkor azokat nagyon jó megcsinálni. Hogy a Patikus ne csak egy pocakos hülye maradjon, aki csak ott van, és azt se tudjuk, ki ő, vagy mi lesz a sorsa, hanem legyen több, és ha kell, bújjon ki belőle az állat. Tudod, azért minden színész valamilyen karakter. Én az alacsony, a – finoman fogalmazva – piknikus,[1] kopasz ember vagyok. És az általam játszott karakter is az, de az a fontos, hogy mire képes. Engem az érdekel, hogy egy ilyen ember, a kis kövérkés pocakjával, a kopaszságával és az egész habitusával milyen akkor, ha ő a Chuck Norris. Mire képes akkor, ha neki kell a nőjét visszaszerezni, ha ő rúgja be a kocsmaajtót úgy, hogy az nem biztos, hogy vicces. Szeretném, ha rá lehetne ismerni arra az emberre, akit én is ismerek.

Van valami próbamódszered?

Annak a híve vagyok, hogy állapotból kell próbálni. Felesleges állandóan a kimondott magán- és mássalhangzókon lovagolni. Sokkal fontosabb az állapotból próbálás. Ez azt jelenti, hogy az embernek, amikor elolvassa a jelenetet, van egy képe arról, hogy ez az ember milyen érzelmi állapotban lehet. Hogy éppen hogyan viszonyul a környezetéhez és a helyzethez. Akkor eszerint az állapot szerint kezdek el dolgozni. Legfeljebb azt mondják, hogy ez téves, ne ez legyen. Ne legyen ilyen dühös, vagy ne legyen ilyen vidám, vagy ne sírdogáljon állandóan, akkor aszerint alakítom. De az állapot hozza meg szerintem azt a fajta ihletet, ami aztán elvezet a végleges eredményhez. Persze azért az eredmény sose lesz végleges, legalábbis nekem soha, mert szeretem, ha a karakterem kicsit változik, fejlődik az előadások során.

Szóval egyre jobban érdekel a saját figurád?

Nem tudom, ez hogy működik. Egyszerűen élvezem azt, amit csinálok, legyen az bármi. Talán kicsit beteg dolog, de sok dokumentumfilmet néztem sorozatgyilkosokról. Néztem ezeket az embereket, és az volt az elképesztő, hogy mennyire nyomorult, és egyáltalán nem félelmetes, nem szörnyeteg emberek – már ha a karakterét és az alkatát nézed. Talán pont ez tette őket alkalmassá arra, hogy bárkinek a bizalmába férkőzzenek. Tehát azt gondolom, hogy bármi lehetek. Abból kell kiindulni, hogy ezt a szerepet most én, egy ilyen karakter játssza – és akkor ő most, ebben a darabban mi mindent tud véghezvinni.

Az interjút Mohácsi István készítette

[1] piknikus: zömök, hízásra hajlamos, derűs és kiegyensúlyozott kedélyű (Magyar etimológiai szótár)