iram@orkenyszinhaz.hu

A magyar irodalom arcképcsarnoka


 

Hegedüs Géza (1912–1999) háromszoros József Attila-díjas magyar író, újságíró, költő, színházi szakíró, kritikus, egyetemi tanár.

Szép Ernő előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak, azután egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla, és mostanában éppen újra felfedezzük mint a modern, abszurd irodalom hazai előfutárát. Ady Endre egyik legjobb barátja volt, de ugyanúgy tartozott Molnár Ferenc legszűkebb baráti körébe is. Babits kezdettől fogva nagy költőnek tartotta, Hatvany Lajos a hazai városi irodalom egyik főalakjának.

Versei ugyanúgy kaptak helyet a legkomolyabb antológiákban mint a kabarék színpadán. Ő maga pedig rendkívül szerény modorú, kis termetű, sovány ember volt, aki félszeg mosollyal mondotta el ironikus véleményeit az emberekről és az eseményekről. Aki ismerte, szerette, mindenki nagyra becsülte, de azért senki sem vette egészen komolyan. Ő maga sem vette egészen komolyan sem magát, sem a világot. Fura gesztusait anekdotákként mesélgették.

Például amikor katonaidejét leszolgálva, az osztrák–magyar közös hadsereg tisztjévé avatták, akkor szokásos volt, hogy az új tisztek valamiféle – lehetőleg német – jelmondatot véssenek kardjuk pengéjébe. Szép Ernő hadnagy úr pedig a liberalizmus közismert, de nagyon nem harcias jelszavát vésette a kardra: „Leben und leben lassen!” (Élni és másokat is élni hagyni.)

Egész költészete is az emberszeretet jegyében, kissé érzelmesnek, kissé furcsának, egyszerre könnyesnek és mosolygósnak alakult. A Nyugat körében senkinek nem volt oly sok köze Petőfi népi hangvételű egyszerűségéhez, de ugyanakkor a kabarék városias csúfondárosságához és a csak később keletkező újabb modernség képtelenségeihez.

Sohasem volt igazi ellensége, üldözöttként még üldözőit is igyekezett megérteni, és üldözői sem gyűlölték személye szerint. De valójában nem tartozott senkihez, és magányos jelenség irodalmunkban.

Falusi néptanító fia volt. Petőfin nevelkedett, és ifjúkora óta írt verseket. Az Alföldön nőtt fel, és a Tiszántúl hangulatait hozta Budapestre, amikor tizenkilenc éves korában újságíró lett a fővárosban. Ettől kezdve élete a szerkesztőségekben, az éjszakai kávéházakban, az irodalmi körökben telik. Változatos szerelmek között éli a bohém fiatalember, majd a megrögzött agglegény életét. A tanítóotthon vidéki nyomora után megismeri a nagyvárosi kisegzisztenciák nyomorát. Hanem amikor népszerű lesz, és elegendő pénzt keres, akkor fel-fellobban benne a világlátás vágya, s amíg a pénze tart, összevissza utazik Európa nagyvárosaiban, egy ízben egy szerelme után elutazik Szentpétervárra is. Hangulatos, színes cikkekben számol be a tájak élményeiről. Ezek az apró újságcikkek közelebb állnak a költészethez, mint a publicisztikához, nemegyszer inkább szabad verseknek mondhatók. Amikor már újságokból és folyóiratokból ismert nevű költő és újságíró, 1912-ben – huszonnyolc éves korában – megjelenik Énekeskönyv című verseskötete, amellyel a Nyugat költői is maguk közé fogadják. A városi ember vidéki emlékei, a nyomorúságos gyermekkor meghitt képei, a vágyódás szelíd emberi kapcsolatok után kaptak költői hangot egy olyan dallamos nyelven, amelyben szervesen ötvöződik a népi nyelv a városi nyelvvel, Petőfi formakincse a Nyugat nyugat-európaiságával.

Ez a költészet ugyan az évek folyamán egyre gazdagabb lesz, de jellege nem változik. A gyermekkori vágyak és remények találkoznak benne a nagyvárosi polgár céltalanságával. Szép Ernő éli a bohéméletet, és kivágyakozik belőle valami tartalmasabb után. Humor és érzelmesség, halk bírálat és öngúny ötvöződik össze ezekben a gyakran dalszerű versekben. (Sokat meg is zenésítettek és kabarékban énekeltek.) A részvét minden emberi bánat iránt, és a szeretetvágy az alaphangja egész költészetének. Tulajdonképpen nem széles skálájú lírikus, de gazdag érzelemvilággal tudja új meg új módon kifejezni a szeretetet, megértést, mindent megbocsátást.

Mindenekelőtt költő; költő akkor is, amikor prózát ír, és akkor is, amikor drámákat fogalmaz. Megértő és megbocsátó lírája áthatja nemegyszer kritikai szándékú írásait is. Jól látja, mit kell bírálni, de a bűnösökre sem tud haragudni.

Elbeszéléseinek és hírlapi tárcáinak legnagyobb része személyes emlékezés. A falusi és vidéki városi gyermekkor, a diákévek csínjei és nagy felismerései, majd a budapesti kávéházak és szerkesztőségek életének furcsaságai, a külföldi utak benyomásai impresszionista-lírai színezetet adnak ezeknek a prózai, gyakran igen ritmikus prózai írásoknak. Az első világháború idején írt karcolatai a szenvedőkkel együttérzés költeményei, ezekben végre erőteljesebben is szólal meg a háború elleni felháborodás, de szelídsége és pajkosan mosolygó humora itt is minduntalan felcsillan. Sőt, még idős korában, a második világháború után, a fasizmusról írt emlékező karcolataiban (Emberszag) is a rá annyira jellemző kedves humor enyhíti a felidézett képek komorságát.

Regényei a lírai hangvételű elbeszélő próza jelentékeny alkotásai. A Hetedikbe jártam diákéveinek felidézése, de úgy, hogy maradandó képet fest a századforduló vidéki középiskolájáról. A Dali dali dal is önéletrajzi fogantatású, de hőse nem ő maga, hanem apja, a néptanító, aki nyomorúságában is az emberség és a kultúra hőse, megalázottságában is az emberi méltóság képviselője. Legfontosabb regénye a Lila ákác. Tartalma szerint egy budapesti fiatalember szerelmi kalandjai a század elején, de a hol mulatságos, hol érzelmes történet realista igényekkel mérhető körképet ad a magyar városi kisemberek életkörülményeiről és életmód-lehetőségeiről. Amikor Szép Ernő ezt a regényt írta (1919), még nem volt szó a magyar irodalom népi és urbánus törekvéseinek kettéválásáról, de talán innét keltezhetjük az urbánus irodalmat, egy olyan irodalmi nyelven, amely közben nagyon is közel marad a népi nyelvhez. Többek közt Szép Ernő népi fogantatású hangvétele és nem egy írásának témabeli nagyvárosiassága is jelzi, mennyire álellentét volt a később szított ellentét népi és urbánus között.

Szép Ernő irodalmi munkásságának azonban a versnél és prózánál nem csekélyebb jelentőségű területe a színpad. Voltak évek, amikor legdivatosabb drámaíróink közt tartották nyilván. Hamar lett otthonos a kabarék színpadán. Furcsa témájú és váratlan fordulatú egyfelvonásosait akkoriban csak mint mulatságos ötleteket vették tudomásul.

Manapság ezekben látjuk az abszurd irodalom hazai kezdeteit. A polgári élet egyre fokozódóbb képtelenségei formálódtak itt groteszk játékokká. Talán maga Szép Ernő sem érezte, hogy ezekben a jelenetekben foglal el legkritikusabb magatartást kora fokozódó embertelenségével szemben.

De már közvetlenül az első világháború előtt igazi színpadi sikert aratott Egyszeri királyfi című mesejátéka. Legtöbbször, ha drámát írt, közel maradt a meséhez, mint legnagyobb sikerű játékában, az Ezeregyéjszaka világát idéző Azrában, a halálos szerelem színpadi költeményében. De akkor is mesét mond, amikor az Aranyórában a budapesti szegény emberek életéről és becsületességéről ír példázatot. Egyébként számos drámai műve közt megírta a Lila ákác színpadi változatát is. Ebből a dramatizált regényből kétszer is készítettek filmet, egyszer a harmincas években, egyszer a mi napjainkban. A színpadi változatot mostanában is újra meg újra felelevenítik.

Amikor ötvenkilenc éves korában, már régóta betegen, meghalt, az irodalmi élet alig vette tudomásul elmenetelét. Élete végén csaknem elfeledett volt, és csak az irodalom értői tudták, hogy jó költőként élt és halt meg. Körülbelül egy évtizeddel a halála után, amikor a nagyvilágban már divatos volt az az abszurditás, amely nem egy játékában hangot kapott, hirtelen újra észrevettük, milyen nagy értéke Szép Ernő a mi irodalmunknak. És amikor észrevettük benne a korai abszurdot, azt is észre kellett vennünk, hogy akkor is jó költő, amikor nem abszurd, amikor a szelíd emberség nevében egybefogja azt, ami népi, és ami városi, amikor meglátja és megbocsátja az emberi gyarlóságokat.[1]

(1976)

[1] A műsorfüzet forrásai: ITT

Top