“Mindenkit, akivel találkoztam, megkérdeztem: szerinte mi a szabadság? Az apák és a gyerekeik különbözőképpen feleltek. Azoknak, akik nem a Szovjetunióban születtek, nem volt közös tapasztalati alapjuk azokkal, akik még igen. Nem ugyanarról a bolygóról származtak.”
Alekszijevics: Egy cinkos feljegyzései,
Elhordott múltjaink
ELSZALASZTOTTUK A LEHETŐSÉGET...
Elszalasztottuk a lehetőséget, amely 1990-ben megadatott. Feltették nekünk a kérdést: milyen országot akarunk? Erőset vagy élhetőt és méltót? Mi az előbbit választottuk. És most újraéljük nyers erő korát. Oroszok küzdenek ukránokkal. A testvéreikkel. Az apám belorusz, az anyám ukrán. És sokan vannak ezzel hasonlóképpen. Orosz gépek bombázzák Szíriát. A reményt leváltotta a félelem kora. A jelen megfordult, és visszafele tekint, a múlt felé. Az idő, amiben élünk: secondhand.
Szvetlana Alekszijevics: Nobel-díj átvevő beszéd
HANGOT AD A TÖMEGNEK...
2015-ben Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobel-díjat „Többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedésének és a bátorságnak állított emlékművet. Regényeiben az oknyomozó újságírás eszközeit vegyíti a klasszikus írói erényekkel.“ – hangzott a hivatalos indoklás. És azonnal fellángoltak a viták – leginkább Kelet-Európában – szépirodalom-e az, amit Alekszijevics ír. És megvádolták, miszerint tisztán politikai okokból kapta meg a díjat, mert Nyugat-Európának tetszik, hogy kritizálja Putyint. Miközben műveiből nem rajzolódik ki konkrét párthoz vagy politikai irányzathoz való tartozás. Alekszijevics hangot ad a tömegnek. Élettörténetek mozaikjaiból állítja össze a jelenkori orosz társadalom tablóját – szorongásait és vágyait, traumáit és a történelemből következő reflexeit.
ÉLETRAJZ
Szvetlana Alekszijevics 1948 május 31-én az ukrán Ivano-Frankivszk nevű városban született. Miután az apja leszerelt a hadseregből, a család visszatért Fehéroroszországba, ahol a szülei tanárként helyezkedtek el.
Újságírás szakon végzett Minszkben. A diploma megszerzését követően két karrierút között őrlődött: folytassa a családi tradíciót, és álljon pedagógusnak vagy legyen újságíró. Néhány évvel később egy irodalmi lapnál kapott munkát. Több különböző műfajban is kipróbálta magát, de igazán nagy hatást Ales Adamovics Fejezetek egy blokád könyvéből és a Hatinyi harangok című regényei tették rá, amelyek teljesen új hangot jelentettek a korabeli belorusz-orosz irodalomban.
„Magával a címmel azt kívántuk érzékeltetni, hogy ez nem regény, nem elbeszélés, nem memoár… Akkor hát mi? Lehet akár riportnak is nevezni, amely a történelmi események színhelyéről készült. Úgy tetszik, a riport feltételezi az egyidejű eseményeket és a pillanatnyi időt. De hát Hatiny és a leningrádi blokád túlélőinek számára az idő rohanása szinte nem is létezik.“
Alesz Adamovics: Társszerződésben a néppel, Fejezetek egy blokád könyvéből
„Egy olyan irodalmi módszer után kutattam, ami a lehető legközelebb áll a való élethez. A világot egyéni hangok kórusának, a mindennapok részleteiből álló kollázsnak érzékelem. A valóság mindig úgy vonzott, mint a mágnes – meggyötört és megbűvölt, szerettem volna papírra vetni. Ezért ezt a vallomásokra és dokumentumokra épülő forma rögtön megfogott. Ebben a műfajban egyszerre lehetek író, riporter, szociológus, pszichológus és prédikátor.“
Szvetlana Alekszijevics
Alekszijevics Adamovicsot legfőbb mesterének nevezi, aki segítette megtalálni a saját kifejezési formáját. 1983-ban fejezte be a Nők a tűzvonalban-t, amely még két évig parlagon hevert a kiadóban. Pacifizmus, naturalizmus és a szovjet hősnők deheroizálásának vádjával a belorusz Kommunista Párt Központi Bizottságának utasítására a könyveket bezúzták, és az írónőt megfenyegették, hogy elveszíti a munkáját. Mihail Gorbacsov hatalomba kerülésével új idők jöttek, és a Nők a tűzvonalban két évvel később egyszerre Moszkvában és Minszkben is megjelent. Pár év alatt több mint kétmillió példányban kelt el.
Ez a „regény-kórus“ olyan szovjet nők monológjaiból áll, akik önkéntesként szolgáltak a II. világháborúban. Még ugyanebben az évben jelent meg Az utolsó tanúk – gyermekként a második világháborúban, amely egészen addig szintén kiadatlanul hevert. Ez a két mű, nők és gyerekek szemén keresztül láttatva, a háborúnak egy egészen újfajta arcát mutatta meg.
A szovjet-afgán háború tíz éven át rejtegetett bűncselekményeit tárja a nyilvánosság elé az 1989-ben megjelent Fiúk cinkkoporsóban. Hogy összegyűjtse a könyvéhez szükséges anyagokat, az írónő négy éven át utazgatott az országban, találkozott az áldozatok anyukáival, háborús veteránokkal és ellátogatott az afganisztáni háborús övezetbe is. A könyv azonnal berobbant a köztudatba. Sokan nem tudták megbocsátani az írónak, hogy deheroizálta a háborút. Elsősorban a hadsereg és a kommunista újságok támadták. 1992-ben bírósági tárgyalás is indult az írónő ellen Minszkben, de a demokratikus szellemiségű emberek kiálltak a könyv védelmében, és az ügy lezárult. A lejegyzett történeteket ma már egy következő afganisztáni háború, 9/11 és a közelmúltbeli terrorcselekmények után, egészen másképp olvassuk.
1997-ben jelent meg a Csernobili ima: a jövő krónikája, amely nem annyira a katasztrófáról, mint inkább az azt követő életről szól: hogy tudtak az emberek alkalmazkodni az új valósághoz, amelyik már megtörtént, de még nem észlelhető. A Csernobil utáni emberek egy új tudás birtokosai, hiszen ők egy harmadik világháború, egy nukleáris háború után élnek.
Az Elhordott múltjainkhoz több mint húsz évig gyűjtötte az anyagokat, majdnem 500 beszélgetést rögzített magnóra. Ezeket legépeltette, majd számtalanszor elolvasta, hangosan is. Kiválasztott közülük első körben százat, amelyeket újra és újra átolvasott, és kiemelt húszat, amelyeket a könyv pilléreinek szánt. Ezeket az interjúalanyokat többször felkereste, volt, akit akár hússzor is, míg ki nem rajzolódott a pontos kép az emberről és a történetéről.
Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté,Vilmos Noémi, Walters Lili, a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színházrendező osztályának hallgatói
PRÓBAFOLYAMAT
Májusban a színház társalgójába belépőt szokatlan kép fogadta: mindenki sokszáz oldalas könyvekkel a hóna alatt szaladgált. Alekszijvics kötetek hevertek szerteszét, nem szövegkönyvek. A Secondhand próbafolyamata ugyanis nem hagyományos olvasópróbával, hanem közös olvasással, beszélgetéssel indult. A teremben körben ült huszonegy színész, nyolc rendező, két énekes, súgó, asszisztens, és arról folyt a szó, kinek mi fontos, személyes, színházilag érdekes élettörténet, vallomás. A fiatalok kérdeztek, az idősebbek meséltek a rendszerváltásról és a Kádár-rendszerről, különböző elméletek repkedtek arról, miért is tart ott Oroszország, ahol, és mi a hasonlóság Magyarországgal.
Az emlékezés, elmélkedés különbözőségeiből pedig viták pattantak ki. Az etűd olyan pedagógiai célokat szolgáló rövid forma, amely a virtuóz képességek vagy valamely stílusban való jártasság bemutatására alkalmas. Főleg zenében és filmben használják. Nem nagy történeteket mesél el, hanem sűrű, rövid cselekvésfolyamatokat ábrázol. Felvillant egy hangulatot, érzelmet, gondolatot, amelynek kibontása a befogadó fantáziájára van bízva.
“KÍSÉRLETI NYULAK”
– mondta többször Bagossy László a próbafolyamat közben a rendező hallgatókról, mivel Kovács D. Danival közösen vezetett osztály képzése több szempontból is újító. Egyrészt hármasfogatban a dramaturg és a színész osztállyal közösen dolgoznak, amire ilyen intézményesen szervezett keretek között nem volt példa. Illetve a rendezők már elég korán, másodév elején dolgoztak az iskola falain kívül a Textúra nevű összművészeti produkcióban a Magyar Nemzeti Galériában. A színházrendezést gyakorlati tapasztalatokon keresztül lehet legjobban tanulni – hasonlóképp a társszakmákhoz. A közös rendezés biztosítja a lehetőséget, hogy a hallgatók kipróbálhassák magukat a “terepen”, de azért ott a védőháló, nincsenek egyedül hagyva. A próbafolyamat első két hónapja szabad keresgéléssel, ötleteléssel és intenzív műhelymunkával telt. Egyszerre három helyszínen folytak a próbák. A nyolc rendező kiválasztotta, melyik történetekkel foglalkozna szívesen. A próza alapján egyedül vagy a dramaturggal közösen alkottak jelenetet, amely a színészek hozzászólásai, improvizációi és végtelen türelme segítségével fejlődött, épült.
Ugyanez működött fordítva is: ha egy színész vágyat érzett valamelyik monológra, kerített hozzá rendezőt, és nekiálltak kidolgozni. A két osztályfőnök középidőben és a két hónap végén tartott egy egy mustrát, ahol eldöntötték, milyen jeleneteket érdemes még próbálni, és miket hasznosabb elengedni. Ezen fájdalmas, de tanulságos töprengések során néha izzadtságos harc folyt a jelenet támogatói és ellenzői között. A két hónap végén kb. négy-öt órányi anyag állt rendelkezésünkre. Augusztus végén folytattuk a munkát. Kezünkben a felére szűkített etűdsorral és a provizorikus szövegkönyvvel bő hónapon át délelőtt és este is próbáltunk. Megszűnt a folyamatos szimultán munka. A színpadi próbákon jelen volt a két osztályfőnök és a hallgatók. Az eddigiek mellé, a tematikai és dramaturgiai hiányokat kitöltendő, új jelenetek születtek. Egészen az utolsó hétig folyt a felgyűlt anyag szűrése, és az újak gyúrása. Végső sorrend és szövegkönyv csak az utolsó hétre készült el. A főpróbahéten kezdtük meglátni, mivé forr össze a sokféle gondolat, történet, forma.
Gábor Sára, dramaturg
Én a hiányzó történelemmel dolgozom Sokan mondják nekem, még most is, hogy amit írok, nem irodalom. Mi az irodalom ma? Ki tud válaszolni erre a kérdésre? Sokkal gyorsabb az élet, mint valaha. A tartalom töri a formát. Megtöri és megváltoztatja. Minden túlfolyik a kereteken: zene, festészet – még a dokumentum szavai is kiszöknek a dokumentum kötöttségéből. Nincsen határ tények és fikció között, az egyik átmosódik a másikba. A tanúk sem tárgyilagosak. Egy történet elmesélésekor az emberek alkotnak, úgy birkóznak az idővel, mint szobrász a márvánnyal. Színészek és alkotók.
Szvetlana Alekszijevics: Nobel-díj átvevő beszéd, 2015
Sikerült-e eltalálnom az egyensúlyt igazság és valóság között – nem tudom. Néhol úgy érzem, úgy érzem, túl sok a ború. Másutt a derűt sokallom. Félek, nem tartottam kellő mértéket; de az élet sem tart mértéket soha sehol.
Örkény István: Lágerek népe
ZENE
Babus Antal:
Marina Jugyina: Zongoraművész és szent őrült
1944-ben egy késő éjszakai órán a szovjet rádió élőben közvetítette Mozart 23. zongoraversenyét; Maria Jugyina játszott. Amint a műsor véget ért, a rádió vezetőségében csöngött a telefon, és a vonal végén Sztálin jelentkezett, érdeklődött, hogy megvan-e lemezen az imént hallott darab Jugyina előadásában. A rádiósokban meghűlt a vér, nem merték bevallani, hogy az előadást nem rögzítették, és azt válaszolták, hogy megvan. Sztálin kérte, hogy reggel küldjék el a dácsájára a lemezt. Maria Jugyina éppen hogy hazaért, még le sem hunyta a szemét, amikor dörömböltek a lakása ajtaján: a titkosszolgálat emberei voltak, akik közölték vele, hogy vissza kell mennie a stúdióba, mert a koncertet még aznap éjszaka lemezre kell venni. A zenekar többi tagját ugyanilyen módon gyűjtötték össze, de amikor a karmester megtudta, hogy a felvétel magának Sztálinnak készül, remegni kezdett, és félelmében képtelen volt a darabot levezényelni. Egy másik karmestert Kellett felverni álmából, de az is csődöt mondott, és végül csak a harmadik tudta megoldani a kényes feladatot. Reggelre a felvétel elkészült, egy példányban bakelit lemezre nyomtatták, és vitték a népek atyjának. Pár nap múlva Jugyina kapott egy borítékot húszezer rubellel, ami abban az időben csillagászati összegnek számított. A zongoraművésznő levélben köszönte meg a kommunista diktátornak az ajándékot. Közölte vele, hogy az összeget tovább ajándékozta annak a pravoszláv templomnak, amelybe istentiszteletre jár, és megígérte, imádkozni fog Sztálin lelki üdvéért, hogy a Mindenható bocsássa meg neki az ország és a nép ellen elkövetett bűneit. Sztálin kézhez kapta a levelet, de nagylelkűen szemet hunyt kedvenc zongoraművésze vakmerősége fölött, Jugyinának a haja szála sem görbült meg.
HIMNUSZ
A következő szimfóniámat, a tizediket, közvetlenül Sztálin halála után írtam, és azóta sem jött rá senki, miről is. Ez a szimfónia Sztálinról szól és a sztálini időszakról. A második tétel, a scherzo egy zenei portré Sztálinról. Természetesen sok másról is szól, de ez az alapja.
Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics: Testamentum
Sztálin neve csak 1977-ben, bő húsz évvel halála után, került ki a himnuszból. Igaz a nevét tartalmazó versszakot már az ötvenes évek végétől nem énekelték. A Szovjetunió felbomlása után Oroszország új himnuszt választott, ám a kilencvenes évek második felében visszatértek a szovjet himnusz szöveg nélküli változatához. Ezen módosított Putyin elnök 2000-ben, amikor a meglévő zenéhez újabb, immár harmadik, kommunizmus nélküli, Oroszországról mint a „mi szent államunkról” szóló szöveget íratott – kivel mással, mint a nagy nemzeti himnuszszövegíró Mihalkovval. Aki annyit azért benne hagyott a korábbi hangulatból, hogy a refrén második és harmadik sora magyar fordításban így hangzik:
Testvéri népek hatalmas szövetsége,
Elődök adta népi bölcsesség!
Az 1944-ben megalkotott szovjet himnusz zenéjét Alekszander Alekszandrov szerezte, szövegét, az egyébként híres gyermekkönyvszerző Szergej Mihalkov – a világhírű filmrendező, Nyikita Mihalkov apja – írta. A hivatalos magyar fordítás szerint így szól a második versszak:
Vészfelhőkön át a szabadság felívelt,
Utunkat Lenin megmutatta nekünk,
Sztálin úgy nevelt föl, hogy népünkhöz hívek
És munkán is, harcon is hősök legyünk.
NŐK A TŰZVONALBAN
(második világháború)
A német házakban láttam ripityára lőtt kávéskészleteket, virágmintás biliket, párnákat, gyerekkocsikat. Virágcserepek és díszes függönyök voltak az ablakokon, még a fészerekén is. Fehér abroszok a házakban. Drága szerviz. Porcelán. Ott láttam először mosógépet… Sehogyan sem értettük: minek kellett háborúzniuk, ha ilyen jól éltek? Nálunk az emberek földkunyhókban húzzák meg magukat, ők meg fehér abrosszal terítenek. Kávét isznak apró csészékből… Mégsem tudtuk azt tenni velük, amit ők velünk. Hogy úgy szenvedjenek, ahogy mi szenvedtünk. Nehezen értettük, honnan a gyűlöletük? A miénk érthető. De az övék?
Aglaja Boriszovna Nyesztyeruk, híradó szakaszvezető
Zoja Koszmogyemjanszkaja 1923-ban született Tambov mellett, s a háború első napjaiban csatlakozott a partizánokhoz. 1941 novemberének elején társaival Moszkva mellett a nácik által lakott házakat gyújtott fel. Elfogták, s noha sokáig kínozták, nem adta fel társait. November 29-én felakasztották Petriscsevo falu főterén. Történetét megírta egy újság, s az olyannyira elnyerte Sztálin tetszését, hogy posztumusz a Szovjetunió Hőse érdemrenddel tüntette ki a lányt.
Szeptember közepén Tambovban a partizánlány születésének 85. évfordulója alkalmából tartott konferencián Vlagyimir Djacskov, a helyi egyetem professzora állt elő azzal, hogy Zoját szentté kellene avatni, mivel mártírhalált halt, bűntelenül élte le életét, és csodát tett, mivel sok-sok fiatal fiú és lány az ő képével ment a frontra, s megnyerték a háborút.
Csodatétel nélkül is szentté lehet valaki, ha súlyos szenvedéseket vállalt hitéért. A hitélet azonban Zoja esetében problémát jelenhet, ugyanis kommunista, vagyis vélhetően ateista volt – erre hivatkoznak a tambovi egyházi méltóságok. Ám Djacskov professzor körül már kezdeményező csoport alakult, amely az ortodox pátriárkához és valamilyen rejtélyes okból az államfőhöz szándékozik fordulni a javaslattal. Ha elérik céljuk, Zoja az ortodox egyház első kommunista szentje lenne.
CSERNOBILI IMA
A csernobili baleset következményei Fehéroroszországban
(nukleáris katasztrófa)
1986. ÁPRILIS 27-ÉN, EGY ÓRA HUSZONHÁROM PERC ÖTVENNYOLC MÁSODPERCKOR robbanássorozat rombolta le a fehérorosz határ közelében lévő csernobili atomerőmű 4-es energiablokkját. Az 1986. április 29-ei mérési adatok szerint magas háttérsugárzást tapasztaltak Lengyelországban, Németországban, Ausztriában, Romániában, április 30-án pedig Svájcban és Olaszország északi részén, május 1-jén és 2-án Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Nagy-Britanniában, Görögország északi részén, május 3-án pedig Izraelben, Kuvaitban, Törökországban… A nagy magasságba feljutott gáznemű és szálló anyagok elterjedése globális volt: május 2-án Japánban, május 4-én Kínában, május 5-én Indiában, május 5-én és 6-án pedig az Egyesült Államokban és Kanadában is regisztrálták ezeket. Egy hét sem kellett ahhoz, hogy Csernobil világméretű problémává váljon…
Dragomán György: A fehér király
Az ezredes ott ült az öltözőben, a padon, elővett egy almát és kettétörte, az egyik felét nekem adta, a másikat Janikának, azt mondta, neki is van két fia, ekkorák pont, mint mi, és azért mondja el nekünk, amit most elmond, de ha valakinek is beszélni merünk róla, akkor álhírterjesztését javítóintézetbe kerülünk, apánkat meg anyánkat pedig börtönbe küldik, megértettük, kérdezte, és mi bólintottunk, és akkor az ezredes azt mondta, hogy éjszaka baleset történt a Nagyszovjetunió egyik atomerőművében, és a szél idehozta a rádióaktivitást, és igazság szerint nem is volna szabad megtartani a meccset, de nem akarnak pánikot, úgyhogy meg lesz tartva, de ő azt tanácsolja nekünk, kapusoknak, hogy ne vetődjünk, és kerüljük a kapcsolatot a labdával, mert az összeszedi a rádioaktivitást a fűből, és egyáltalán vigyázzunk magunkra, mert szép, egészséges gyerekek vagyunk, aztán még adott egy-egy ilyen fehér tablettát, azt mondta, ott helyben vegyük be, csak jód, ne féljünk, és elfordult, már menni akart, de akkor a Janika utána szólt, azt kérdezte tőle, ha nem szabad megfogni a labdát és vetődni se szabad, akkor hogy védjünk?
Alekszandr Blok: Tömeggyűlés
Okosan, kurta mondatokban
szólt, olykor fénytelen,
egyenes pici lángra lobbant
a tompa tűzű szem.
Sötét tömeg lövellte lentről
felé tekintetét,
s nem tudta ő, mily hirtelen tör
rá, mily közel a vég.
Mozgása pontos, magabízó,
hangja kemény, kimért,
szakálla ütögette izzó
szavai ütemét.
Oly szürke volt, mint sziklaboltok,
utat szabott, határt,
a szabadság görnyedve hordott
láncát csörgetve állt.
Lentről egy szót sem értve lesték,
s gyanakvással tele,
nem volt rajtuk a kötelesség
és a bánat bélyege.
S a kezet halk moraj emelte,
fény cikkant, zaj kuszott
odalenn, mintha sisteregve
zsarátnok vet lobot.
A homály szikrát hányva lobbant
jelt adott. A tömeg
megbolydult, zajgott. Átható hang,
éles fütty süvitett.
Az ablak csörömpölve tört be,
tompa nyögés szakadt,
vérző fejjel bukott a kőre
az ember, s ott maradt.
Hogy ki ölhette meg, ki dobta
a követ, nem tudom.
A vére véknyan kanyarogva
kúszott az oszlopon.
A levegőt még hasogatta
az ordítás, a fütty,
s ő örök némaságba fagyva
már dermedten feküdt.
De a terem bejáratánál
fény lobbant s újra fény,
és ércesen csattant a závár
az őrség fegyverén.
Villant a fény, s egy percre látni
lehetett a halott
testet s a puskás katonát, ki
fölé magasodott.
Arcát még fakóbbnak mutatta
a fekete szakáll.
A katonák szótlan csapatba
gyűltek mellette már.
S az arc a nagy csendben derengve
látszott tündökleni,
halk angyal suhant a terembe,
és öröm, mennyei.
S a tágra nyitott üveges szem
komoly volt és nyugodt,
és villogtak szigoru rendben
a feltűzött szuronyok.
S úgy tetszett, sötét torku puskák
mögött kiszakad a
halott melléből a szabadság
nagy éji sóhaja.
1905
Fordította: Lator László
FIÚK CINKKOPORSÓBAN
(szovjet-afgán háború)
BÍRÓ Afganisztánban elesett internacionalista harcosok édesanyjai és veteránok beperelték Szvetlana Alekszijevicset, a Fiúk cinkkoporsóban című dokumentumregény szerzőjét. Hogy bírósághoz forduljanak, arra a Fiúk cinkkoporsóban című előadás-adaptáció szolgált okot. A darabot levették a műsorról. 1993. január 20-án Minszk város Központi-kerületi Népbíróságán ezennel megindul a per Szvetlana Alekszijevics írónő ügyében.
OLEG SZERGEJEVICS: Szvetlana Alekszijevics Fiúk cinkkoporsóban című dokumentumkönyvében az egyik monológ alatt az én nevem szerepelt (a vezetéknevem elírták). A monológban az általam elmondottakat láttam vissza az afgán háborúban való tartózkodásomról, de Alekszijevics teljesen kiforgatta a szavaimat. Leírt olyasmiket is, amiket én nem is mondtam. Vagy ha mondtam is, nem így értettem, és olyan következtetésekre jutott, amiket én nem vontam le. Néhány nevemben tett kijelentés sérti az emberi méltóságomat. „Megtanítottak rá, hogy oda lőjek, ahova parancsolják. Lőttem, nem sajnáltam senkit. Képes voltam megölni akkor egy gyereket is. / Csak a mi afgán testvériességünkről ne írjon. lyen nincs. A háborúban a félelem egységesített minket. Mindenkit egyformán átvertek.” Én ilyesmit nem mondtam, nem gondoltam, és úgy vélem, ezek a közlések rossz fényt vetnek rám mint férfira, emberre és katonára.
ALEKSZIJEVICS: Oleg, emlékeztetni szeretnélek, hogy könnyek között beszéltél, mikor találkoztunk, és nem hitted el, hogy a te igazságodat is ki lehet majd nyomtatni. Arra kértél, hogy tegyem ezt meg. Én megírtam. És most? Megint becsapnak és kihasználnak téged…Te akkor azt mondtad, ezt soha nem hagyod többé.
OLEG: Lenne csak az én helyemben! Nyomorúságos rokkantnyugdíjat kapok, nincs állásom, két apró gyerekem van, a feleségemet is elbocsátották… maga közben tiszteletdíjat kap…
ALEKSZIJEVICS: Oleg. Mikor öt éve találkoztunk, becsületes voltál, és aggódtam miattad. Féltettelek, hogy kellemetlenségeid lesznek, mert mindannyiotokat arra kényszerítettek, hogy írjatok alá egy papírt, hogy nem fecsegitek ki a hadititkokat. Én megváltoztattam a vezetékneved. Azért változtattam meg, hogy téged védjelek, most viszont ugyanezzel kell ellened védekeznem. Nem a te vezetékneved szerepel ott – így a követeléseid is megalapozatlanok.
OLEG: Nem! Ezek az én szavaim! Ezt én mondtam! Ott és ezt, amikor megsebesültem…
A Fiúk cinkkoporsóban elleni peranyagok alapján írta: Vilmos Noémi (részlet)
PERESZTROJKA ÉS RENDSZERVÁLTÁS
Walter Laqueur: Putyinizmus, Oroszország és jövője a Nyugattal
Gorbacsov 1985-ben átvette a hatalmat, ezzel indult meg a peresztrojka (újraszervezés). Az elkövetkező évek – 1986-90 – a komor gazdasági helyzet ellenére az optimizmus időszaka volt, mert végre megvolt az ígéret a javulásra, látszottak jelei a cselekvési készségnek. Minden változás közül, a tervgazdaságról piacgazdaságra való átállás tűnt a legnehezebbnek.
Másik jelszó a glasznoszty (átláthatóság) a cenzúra cselekvési szabadságának korlátozását jelentette. Kiadták a Doktor Zsivágót és más, korábban cenzúrázott vagy betiltott műveket, és eldöntötték, hogy felhagynak a nyugati rádiók orosz nyelvű adásainak zavarásával. A peresztrojka az államigazgatás majdnem minden területére kiterjedt.
A változásokat nehezítette az egyre kilátástalanabbnak tetsző afganisztáni háború, amelyet Gorbacsov “vérző sebnek” nevezett. A szovjet csapatkivonás 1988. május 15-én kezdődött, az utolsó szovjet katona pedig, a tervezettnél korábban, 1989. február 15-án hagyta el az országot. A csernobili nukleáris katasztrófa is visszavetette a térség gazdaságát, és intő jelként szolgált a nukleáris fegyverkezés visszafogására.
Sok évtized minden erőfeszítése ellenére a nemorosz köztársaságok nacionalista szenvedélyét nem tudta elfojtottani a Szovjetunió, és a nyolcvanas évek vége felé ismét beindult egyfajta nacionalista erjedés. Először az azeriek és az örmények között alakult polgárháborús helyzet.
Külpolitikában a nyugat felé való nyitás dominált. Gorbacsov felvette a diplomáciai kapcsolatot Angliával, Franciaországgal és Amerikával is. A hidegháborús állapot megszüntetése volt a legfőbb cél. A nyugati vezetők, főképp Raegan sürgetésére, feloszlatta a Varsói Szerződést, kinyíltak a kapuk, leomlott a fal – felbomlott a Szovjetunió.
A változások rengeteg vitát és konfliktust generáltak a kommunista pártban, ahol egyre növekedett a Gorbacsov ellenes frakció. 1991 augusztusában puccsot hajtottak végre a regnáló elnök ellen. Pár hónapon belül Gorbacsov megbukott, és Jelcin került hatalomra.
Névlegesen ekkor a Szovjetuniónak két vezetője volt. Gorbacsov volt még a Szovjetunió elnöke, de Jelcint a szavazatok 57%-ával megválasztották Oroszország elnökévé. Természetesnek látszott, hogy az év decemberében Gorbacsov lemond a Szovjetunió elnöki tisztségéről, hiszen a Szovjetunió lényegében megszűnt létezni. Helyébe a Független Államok Közössége (FÁK) lépett, amely tizenegy korábbi szovjet tagköztársaságból állt. Ekkor indult a privatizáció, emelkedett ki egy szűk oligarcha-csoport, és szakadt el az egyre elszegényedő közép- és alsó rétegektől.
Kárpáti György Mór: Agrálpárt
(Rendszerváltás gyerekszemmel, ExSymposion, 2010)
Cipőfűzőt kötünk, megtanultunk cipőfűzőt kötni, először egy csomót, majd a két hurkot. Az udvaron térdig gázolunk a lehullott gesztenyelevélben, sárga és elszáradt anyag, ropog a lábunk alatt, kupacba rugdaljuk a gesztenyeleveleket, és mehet a lődözés. Dörrenések, és zuhanások a kupacra. Fegyvert nem lehet behozni az óvodába, játékot se, de a letört ágak jók lesznek, az egyik olyan, mint egy vadnyugati colt, a másik pedig egy gépfegyver. Az udvaron visszhangzik a középső- és a nagycsoportosok kiabálása. Piros, kék, zöld orkánkabátok. Nagytotálban jól néz ki ez az egész: a Pasaréti úton a II. Rákóczi Ferenc Óvoda kertje, 1989 őszén. Mi nem veszünk részt a bringázásban vagy a rohangálásban, a gömb alakú mászókánál van dolgunk, mert ez a Parlament (emlékeztet minket a Híradó főcím-animációjában megjelenő földgömbre, ezért Parlament). Minden nap ülésezünk.
Miközben a többiek bicikliznek és rohangálnak, mi a gömb alakú mászókában megalapítjuk a Magyar Agrálpártot. Stipstop alapon kiosztjuk a szerepeket: Németh Mikiegér, Bush, Pozsgay, Kojak, Gorbacsov és az Amerikai Nindzsa. Mezőgazdasági céllal gesztenyéket ásunk el az udvar végében, lődözünk colttal, gépfegyverrel – ez az Agrálpárt tevékenysége. Gorbacsov fején térkép van: Tomi homlokára felrajzoljuk filctollal. Zoli a gömb alakú mászóka körül ólálkodik, próbál belehallgatni a napirend előtti felszólalásainkba. Megengedjük, hogy beüljön közénk. Gonoszkodás következik: ott lehet közöttünk, mégsem halljuk meg a szavát. Takonypóc. Ezzel az agrálpártos játékkal valahogy ráérzünk a hatalom dinamikájára. Ráparancsolunk Zolira, hogy gyűjtsön gesztenyét. Ha összegyűjt egy vödörrel, tagja lehet az Agrálpártnak. Zoli szedi a gesztenyét a műanyagvödörbe, Gorbacsov megy mellette, hadonászik egy faággal, dirigál. Zolinak nincs is neve.
Délután újra cipőt és orkánkabátot veszünk, kiterelnek minket a jó levegőre. Amint lehet, leszakadunk a csoporttól, és az udvar vége felé vesszük az irányt. A gesztenyesor felé közeledvén látjuk, hogy eltűnt a nagy kupac gesztenye, amit el akartunk ásni, csak néhány darab maradt ott. Rögtön Zolit gyanúsítjuk, de ő sápadtan bámul, nem tudja, hova tűnhettek a gesztenyék. Válság- és riadóhelyzet alakul ki, dühöngünk, motyogunk és kiabálunk, hogy ki lophatta el a gesztenyéket. Senki más nem tudhatott az Agrálpárt titkos gesztenyeállományáról, csak közülünk lehet valaki a bűnös. Pozsgay Kojaket gyanúsítja, Bush Gorbacsovot. Pillanatok alatt acsarkodás alkul ki, „hülye vagy”, „aki mondja másra, az mondja magára”, „szar”, „barom”, és még az is, hogy „halj meg”! Németh Mikiegér ráncigálja Bush orkánkabátjának ujját, bele is harap, Bush megpofozza, majd még egyszer megüti, Németh Mikiegér a gesztenyelevélkupacra esik, Amerikai Nindzsáék rárugdalják a leveleket, száll a por, Németh Mikiegér köhög, elered az orra vére.
ELHORDOTT MÚLTJAINK
És nekem mi közöm ehhez?
November közepén Moszkvába akartam repülni apámmal, hogy részleteket tudjak meg a Gulagról és a sztálini terrorról, és hogy megtaláljuk azt a lágert, ahol a nagyapám tíz évet töltött az életéből.
– Nem lesz akkor túl hideg? – kérdezte apám a telefonon, pedig már sokszor beszéltünk erről. – Nincsen meleg cipőm – sóhajtotta.
– Nekem sincs – feleltem.
Képzeletben láttam, amint szántóföldeken megyünk keresztül nevetve, megdobom hógolyóval, és olyan történeteket mesélünk, amelyeket nem tudtunk egymásról, ahogyan azt jó barátok szokták.
De ha jobban belegondolok, inkább egy koszlott szálloda reggelizőjében láttam magunkat egy asztalnál ülve, valahol vidéken, képtelenül arra, hogy beszélgessünk egymással, miközben némán feltörjük a lágytojást.
Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?
Egy másik bibliáról, másféle hívőkről
Már mentek a tömeges letartóztatások. Naponta vittek el újabb embereket. Ha valakit bevittek, hirtelen csend lett körülötte. Nem volt értelme kérdezgetni. A nyomozó az első kihallgatásomon megmagyarázta: az a bűnöm, hogy nem jelentettem fel a feleségemet. De ez már a börtönben volt… akkor éjjel meg próbáltam visszapörgetni az eseményeket. Mindent… de csak egy dolog jutott az eszembe… Az utolsó városi pártkonferencia… Felolvasták a Sztálin elvtársnak kijáró köszöntést, és az egész terem felállt. Zúgott az éljenzés: „Dicsőség Sztálin elvtársnak, aki győzelmeinket szervezi és ihleti!” „Dicsőség Sztálinnak!”, „Dicsőség a vezérnek!” Eltelik tizenöt perc, fél óra… Mindenki körbe-körbe tekinget, de elsőként leülni senki sem mer. Mindenki áll. Én valahogy leültem. Automatikusan. Oda is jött hozzám két civil ruhás: „Elvtárs, maga miért ül?” Felpattantam. De úgy, mint akit megcsíptek. A szünetben egyre csak azt lestem, jönnek-e. Azt vártam, rögtön letartóztatnak.
Vaszilij Petrovics N.: Egy másik bibliáról, másféle hívőkről,
Elhordott múltjaink
Elhordott múltjaink
Dosztojevszkij százhúsz éve fejezte be a Karamazov testvéreket. Abban írt az örök „orosz kisfiúkról”, akik folyton a világ nagy kérdéseiről beszélgetnek, „csakis világrengető kérdésekről: van-e Isten, van-e halhatatlanság? Akik pedig nem hisznek az Istenben, azok a szocializmusról és az anarchizmusról kezdenek beszélgetni: hogyan kellene új szabvány szerint átformálni az egész emberiséget – de hiszen ez egykutya, ezek mind ugyanazok a kérdések, csak a másik végükön megragadva. Újra a forradalom kísértete járja be Oroszországot. 2011. december 10-én százezres tüntetés volt a Bolotnaja téren. Azóta vége sincs a tiltakozó megmozdulásoknak. Miről beszélnek ma az „orosz kisfiúk”? Most mi kerül sorra?
Bede Márton: Neutrollizálás, 444.hu
Az orosz állam által működtetett trollkultúrának a megszületése az utolsó nagy oroszországi ellenzéki tüntetésekhez, a Bolotnaja téren tartott demonstrációkhoz vezethető vissza. A Kreml létrehozta „a szentpétervári trollfarmként” ismert ügynökséget, amelynek a legfontosabb célja bármiféle ellenzéki politikai mobilizáció, értelmes állampolgári reakció ellehetetlenítése. A trollok olyan kvázi politikai, de lényegében teljesen üres közeget hoztak létre, ahol a különböző, de valójában előregyártott véleményekkel eldugították az internetet, ezzel potenciálisan összezavarva az embereket, kiszorítva a valódi megszólalókat. Ezt a jelenséget nevezték el Kurowska és Rechtnikov CEU-s kutatók tanulmányukban, a „neutralizálás” és a „troll” szavak összevonásával, neutrollizálásnak.
Alekszijevics:
Elhordott múltjaink
Mindig ugyanaz a forgatókönyv… Minden újra ismétlődik. A nép egy csorda. Egy antilopcsorda. A hatalom meg egy nőstény oroszlán. Az oroszlán kiválaszt magának egy áldozatot a csordából, és megöli. A többiek meg csak legelésznek, és fél szemmel a prédát választó oroszlánt lesik. És amikor az ráveti magát valakire, megkönnyebbülten felsóhajtanak: Nem én! Nem én! Mehet tovább az élet!
Tánya Kulesova: A bátorságról, és ami utána következik,
Elhordott múltjaink
Miért
gyártunk
fegyvereket?
Aki vízbe fullad, annak minden
porcikája
megtelik vízzel.
Elegem van ebből a cárocskából, leváltható vezetőket akarok.
Nem vagyok én Che Guevara, ijedős csaj vagyok, de eddig ki nem hagytam egy tüntetést sem. Olyan országban szeretnék élni, amiért nem kell szégyenkeznem.
Úgy hiányzik Sztálin!
Én már nem a Szovjetunióban születtem. Ha valami nem tetszik, az utcára megyek, és tiltakozom. És nem a konyhában fecsegek erről lefekvés előtt.
Nem szeretem azt a szót, hogy hős. A háborúban nincsenek hősök..
Apám azt mondta, férfivá kell válni, nehogy már impotensnek nézzenek a lányok!
Hősök kellenek! És hőssé csak háborúban válhat az ember!
FORRÁSOK
Alekszijevics, Szvetlana hivatalos honlapja >>>
Alekszijevics, Szvetlana: Csernobili ima. Európa Könyvkiadó, Budapest. 2016. Ford.: Pálfalvi Lajos
Alekszijevics, Szvetlana: Elhordott múltjaink. Európa Könyvkiadó, Budapest. 2015. Ford.: Iván Ildikó
Alekszijevics, Szvetlana: Fiúk cinkkoporsóban. Európa Könyvkiadó, Budapest. 2017. Ford.: Enyedy György, M. Nagy Miklós
Alekszijevics, Szvetlana: Nők a tűzvonalban. Helikon. Ford.: Földeák Iván
Alekszijevics, Szvetlana Nobel-díj átvevő beszéde. 2015. >>>
Adamovics, Alesz: Társszerződésben a néppel. In: Adamovics-Granyin: Fejezetk a blokád könyvéből. Ford.: Lőrincz Anita
Babus Antal: Maria Jugyina: Zongoraművész és szent őrült. Vigilia. 81. Évf. 5. Sz. >>>
Batthyány, Sacha: És nekem mi közöm ehhez? Helikon. 2016. Ford.: Blaschtik Éva
Bede Márton: Netrollizálás: az orosz fegyver minden ellenzéki mozgalom letörésére. 444.hu. 2018.08.13. >>>
Blok, Alekszandr: Tömeggyűlés. In: Alekszandr Blok válogatott versei. Kozmosz könyvek. 1976. Válogatta és fordította: Lator László
Dragomán György: A fehér király. Magvető, Budapest. 2005
Haasz J. Sztálintalanítják a szovjet himnuszt. Index.hu. 2018.09.01. >>>,
Kárpáti György Mór: Agrálpárt. In: Rendszerváltás gyerekszemmel. Ex Symposion. 70. sz. 2010. >>>
Laqueur, Walter: Putyinizmus, Oroszország és jövője a Nyugattal. Atlantic Press Kiadó, Budapest. 2015. Ford.: Szántó András
Örkény István: Lágerek népe >>>
Szentté avatnák a kommunista partizánlányt. Múlt-kor történelmi magazin. 2008.09.25. >>>
SZÍNLAP
ASZVETLANA ALEKSZIJEVICS írásai alapján
(Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban)
Fordították:
Iván Ildikó, Pálfalvi Lajos, Enyedy György, M. Nagy Miklós, Földeák Iván
Szereplők:
Bíró Kriszta, Csákányi Eszter, Csuja Imre, Dóra Béla, Epres Attila, Ficza István, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Koller Krisztián e.h., Kovács Máté e.h., Máthé Zsolt, Murányi Márta mv., Novkov Máté, Patkós Márton, Polgár Csaba, Pogány Judit, Szathmáry Judit mv., Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Znamenák István, Zsigmond Emőke
díszlet: Bagossy Levente
jelmez: Ignjatovic Kristina
dramaturg: Gábor Sára
zene: Kákonyi Árpád
súgó: Kanizsay Zita
ügyelő: Mózer Zsolt
a rendező munkatársa: Érdi Ariadne
rendező: BAGOSSY LÁSZLÓ és KOVÁCS D. DÁNIEL,
valamint Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté, Vilmos Noémi, Walters Lili, a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színházrendező osztályának hallgatói
Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő, aki 2015-ben Elhordott múltjaink (Secondhand time) című művéért elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, az elmúlt évtizedekben keresztül-kasul utazta a Szovjetuniót, majd annak utódállamait, hogy interjúkat készítsen egyszerű emberekkel, akik szemtanúi voltak a nagy kommunista birodalom széthullásának, testközelből élték át a csernobili katasztrófát vagy az afganisztáni háborút. Ezek a vallomások eddig soha nem tapasztalt éles fénnyel világítják meg a poszt-szovjet társadalmak traumáit, miközben rendkívül részletgazdag leírását adják az átélt eseményeknek.
Előadásunk ezekből az interjúkból kívánja meríteni az anyagát, és ugyanolyan kollázs-technikával próbál majd meg építkezni, amilyennel azt a könyv is teszi. Ez a mozaikos szerkezet adta az ötletét annak a különleges szövetségnek, amit az előadás elkészítésének érdekében az Örkény István Színház a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves rendező osztályával kötött. A két rendező tanítványaival együtt (és olykor párhuzamosan) fog dolgozni a jeleneteken. A vállalkozás tehát nem csak művészi, hanem pedagógiai természetű is, ami nem csupán azt jelenti, hogy a legfiatalabb rendező generációnak módja lesz együtt tanulni a szakmát az Örkény Színház társulatának tagjaival, hanem azt is, hogy elmélyülhet egy fontos történelmi korszak, és annak máig ható következményeinek tanulmányozásában.
Külön köszönet nézőinknek a díszlethez küldött ruhákért.
Az előadást 16 éven felüli nézőinknek ajánljuk!
Együttműködő partner a K11 Kulturális és Művészeti Központ. Az előadás Szvetlana Alekszijevics engedélyével jött létre. Magyarországi jogok: Hofra Színházi és Irodalmi Ügynökség. www.hofra.hu Az előadás támogatója a Nemzeti Kulturális Alap.
Bemutató: 2018. 09. 28.
IMPRESSZUM
Örkény István Színház Nonprofit Kft., 2018.
Felelős szerkesztő: Mácsai Pál
Szöveg: Gábor Sára
Fotók: Horváth Judit
Plakát: Nagy Gergő
Online műsorfüzet: Hudáky Rita