Spiró György: Shakespeare szerepösszevonásai

(részlet)

A IV. Henrik Első és Második része, valamint az V. Henrik a szerepösszevonás szempontjából kiváltképpen érdekes.

A IV. Henrik Első részében a címszereplő mindössze hat jelenetben vesz részt, ami címszereplőtől akkor sem sok, ha a VI. Henrik Harmadik részében ilyet már láttunk. De a 21 jelenetből Falstaff sincs benne a többségben – csak kilenc jelenetben. (Ez a szerephossz tekintetében nem számít, mindkét szerep terjedelmes, de itt csak a lehetséges összevonások szempontjából vizsgálódunk.) Felmerül a kérdés, miért van a két főszereplő a Hercegnél, a jövendő V. Henriknél ritkábban színpadon – a Herceg tizenegy jelenetben játszik, ő biztosan nem kettőzhető, már csak azért sem, mert egyedül ő van felhatalmazva arra, hogy az urak és a nép körében egyaránt otthonosan mozogjon.

Két ennyire ellentétes alkatú szereplőtől, mint a lelkiismeret furdalta görcsös IV. Henrik és a hedonizmus óriása, Falstaff, drámában azt várnánk, hogy többször is találkoznak és valamilyen mély konfliktus tárul fel közöttük. Ehelyett mindössze egyetlen közös jelenetük van (Első rész, V/1.), ahol Falstaff mindössze egyetlen mondatot mond. Henrik király nem reagál Falstaff közbeszólására, valószínűleg nem is hallja, Falstaff elkülönülve álldogálhat a színpadon a Herceggel.

Shakespeare-nél jóval kisebb drámaíró sem hagyná ki a Henrik király–Falstaff szembesítést, legalább egyszer nagy szópárbajt kerekítene belőle. Shakespeare azonban ezt a csábító lehetőséget kihagyta. Úgy gondolom, szerzőnk a legnagyobb hatásvadászok közé tartozott, hatásról szándékosan vagy véletlen hanyagságból nem mond le, csakis egy még nagyobb hatás kedvéért.

Felmerül tehát a kérdés, vajon nem egy színész játszotta-e Henrik király és Falstaff szerepét. (…)

Ha sorrendben felírjuk a dráma első részének szereplőit, pontosan úgy, ahogyan azt a fólió alapján közölni szokták, középen vízszintes vonalat kell húzni Sir Michael és Poins között. Falstaff érdekes módon a felső félbe kerül, noha mindig az alsó fél szereplői között látjuk, kivéve azt a bizonyos jelenetét a királlyal. A Herceg mindkét félvilágban otthonosan mozog, ő is a felső félben van megnevezve. Rajtuk kettőjükön kívül azonban, és ez véletlen nem lehet, soha a felső félbe tartozó szereplő nem találkozik alsó félbe tartozó szereplővel. Értsd: az urak és a közemberek világa el van vágva egymástól. Ez nem egyszerű szerkesztési kérdés, hanem világnézeti, amiről a darab szól: hogy ugyanis fent torzsalkodnak, ölik egymást, lent meg élnek, ahogy tudnak, ahogy szoktak, ahogy lehet, politikától függetlenül, és ennek a nagypolitikán kívüli tenyészetnek a nagy alakja Falstaff. A második rész végén éppen az a tragikus, hogy mégsem sikerült a lenti világot intaktul megőrizni, a lenti világba is behatol a politika – éppen annak a jóvoltából, akit jórészt a lenti világ nevelt, akinek minden rokonszenve a közemberek mellett van, és ez a királlyá avanzsáló Herceg. Ebbe Falstaff belehal. Feltehetőleg ez az oka, hogy később Falstaffot Shakespeare már nem lépteti fel királydrámában. Rossz fényt vetne az ideális uralkodóvá faragott V. Henrikre, ha megint látnunk kellene Falstaff oldalán, az V. Henrik-ben csak szóban közlik, hogy Falstaff meghalt. (…)

Hogy az urak és a nép nem találkoznak, az az urakat jellemzi – hiszen ott van a példa, a Herceg, aki – finoman fogalmazva – érintkezik a köznéppel. Nem kell emiatt a szerzőnek az urakat elítélnie – látjuk, amit látunk. Ez a szerkesztés kiválóan alkalmas arra, hogy akik az urakat játsszák, azok eljátsszák a népi szereplőket is. (…)

Ha a főurak a népi figurák szerepeiben kettőznek, akkor alighanem valószínű, hogy IV. Henrik és Falstaff szerepét is kettőzték – ugyanis az egész rendszer arra épül, hogy a főurak és a közemberek mélyen azonosak, tehát e két osztály vezetői is azok. Ebben a nagyon határozott összevonási rendszerben az lenne az illogikus, ha a király és Falstaff nem kettőzne. (…)

Mélyen művészi koncepció, hogy csak Henrik herceg járkálhat a két világ között. Shakespeare e két királydrámában létrehozza a Szentivánéji álom vígjátéki szerkezetét – lásd alább –, de úgy, hogy sose tudjuk, a főurak álmodják-e a népet, vagy a nép álmodja a főurakat. Ha ugyanaz a színész hol főúr, hol népi alak, eldönthetetlen, melyik formája az igazi (ha van olyan egyáltalán, és ebben a szemléletben nincs olyan).

Itt világosan látható az összevonások igazi értelme: Shakespeare másként gondolkodott az emberről, mint mi, kései utódai. Shakespeare nem egyénekben, hanem társadalmi csoportokban – kollektívumban – gondolkodott, a szerepet a társadalmi helyzet, és nem az illető egyén kvalitásai szabják meg. Ugyanaz az ember lehet vérbő népfia és merev főúr, attól függően, milyen környezetbe születik bele.