Nem igaz, hogy apa nem volt nehezebb, mint egy zacskó alma – ennyi erővel azt is írhattam volna, hogy nehezebb volt, mint egy hatalmas fa. Nem tudom, hogy apám nehézvolt-e vagy könnyű.

Nem sikerült felültetnem. Meg akartam itatni. Mintha egy tonnát nyomott volna – milyen nehéz lehet egy hatalmas fa? Például egy szilfa? Végül egy kényelmetlen és a víziváshoz nem túl alkalmas, félig fekvő, félig ülő pozícióba sikerült emelnem (…), de apa nem nyitotta ki a száját, hogy igyon. A poharat óvatosan az ajkához emeltem. Nem tudom, miért gondoltam, hogy szomjas és inni akar, nem mondta azt, hogy „szomjas vagyok”. Nem mutatott a pohárra. Napok óta nem beszélt. Talán eldöntötte, hogy többé nem iszik vizet.

Aztán arra gondoltam, talán elég, ha megnedvesítem az ajkát. Soha azelőtt nem volt dolgom haldoklóval, de sok könyvet olvastam, és tudtam, hogy ez a szokás. Megnedvesíteni a haldokló ajkát. „Könyörülj rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét mártsa vízbe, és hűsítse meg a nyelvemet.”

A gazdag ember nem egy pohár vizet kér. Azt kéri, hogy a szegény ember mártsa vízbe az ujját, és nedvesítse meg az ajkát. A gazdag ember, aki valahol élet és halál között lebeg, szomjas, és tudja, mire van szüksége, meg azt is, mi módon juthat hozzá.

Rosszul csináltam. Rosszul csináltam, mert suta vagyok, végzetesen suta. (…) Ezúttal apát öntöttem le, a hideg víz végigfolyt a nyakán, befolyt az inge alá, lecsorgott a mellén, összevizezte a párnát és a lepedőt. Apa összerándult, amikor a víz a bőréhez ért, soha ilyen hideg víz nem folyt még le rajta, vagy hát mit tudok én a bőréről és arról, hogyan folyt le rajta akár a hideg, akár a meleg víz, csak azt tudom, hogy régen érintette bármi is ott, ahol most – a víz végigfolyt a nyakán, a kulcscsontján, a mellkasán –, és azt hiszem, ezért szólalt meg, tulajdonképpen nem beszélt, inkább csak elmotyogta, amiről utólag kiderült, hogy ezek voltak az utolsó hozzám intézett szavai.

– Nyavalyás nőszemély – mondta.

Azt feleltem: – Bocsánat, apa.

És ő megismételte: – Borzasztó hideg… nyavalyás nőszemély.

Pap Vera-Ágnes fordítása

Hogyha most azt írom, hogy a hálószoba ablaka előtti nagy fák hajladoznak a szélben, a köd megmozdul, s a nap egy rövid pillanatra mélyebb árnyalatot ad a szoba színeinek, ezt azért teszem, mert ezúttal az a szándékom, hogy ezt a jelenséget valamiképpen megvalósítsuk. Az is fontos, hogy az ablaknégyszögek árnyékai lágyan, szinte észrevétlenül gyúljanak fel és hunyjanak ki.

Mária ledőlt egykori lányszobájában, ahol a napfény a babaház bútorain és bábuin játszik. Áttetsző, vékony porcelán kupában néhány nagy vörös rózsa ég. Az ággyal szemközt anyja fiatalkori képe függ, fehér ruhában s a nézőre szegezett nyílt, kutatótekintettel. Mária álom és ébrenlét között lebeg.

Karin kézimunkájára hajol. A nap sugara oldalról éri, szemébe hull, szemhéja alátolakszik, vakítja és zavarja. Arcát a fény feléfordítja, és leereszti a kezét. A nap égőgolyóként úszik a ködfelhők között. Karin hirtelen sírni kezd, nem hangosan vagy keserűen, csak úgy, szinte maguktól peregnek lefeléarcán a könnyek.

Anna az ágya szélén ül egyszerűpadlásszobájában, amikor a nap hirtelen a hajára hull. Lassan kibújik a fehér hálóingből, kibontja dús hajfonatát, és haja végigomlik a vállán. Aztán csüggedt mozdulatokkal fésülködni kezd. Arca kifejezéstelen, zárkózott. A rozoga asztalon egy tányér alma meg egy megfakult fénykép: Anna és meghalt kislánya.

Anna egyik kedves emléke következik: A nagy zenélődoboz sok táncmelódiát tud játszani. Egyik nap vihar vonul át a birtok fölött. Ágnes meggyújtja a szalon sok-sok gyertyáját. Annával és kisleányával táncolnak és játszanak, miközben az ablakokon patakokban folyik az eső. Majd a nagy ebédlőasztal alatt házat építenek. Szorosan összebújnak, közös gyönyörűségtől borzongóegy test, ügyet sem vetve a hatalmas zivatarra. Így feledik félelmüket. (Ha ez egyszer végre sikerülne egy igazi zivatart produkálnunk! Felidéznünk a súlyos, sajátos félhomályt. Az ablakban fellángolóvillámokat. Istenem, csak egyszer!)

Ágnes végre elaludt, szünetel a fájdalom, a teste kábaságba süllyedt, s a napfény néhány pillanatig vibrál a nagy ágyon, melyen picire összehúzódzkodva, nyitott tenyérrel fekszik. Sovány testét olykor borzongás remegteti meg, mintha sírna, de teljes a nyugalom, és a kis ingaóra, furulyázó pásztorával, zavartalanul méri az időt.

Csatlós János fordítása

Létezhet tehát valami olyasmi, amit szunnyadó cselekménynek nevezhetünk. Mégis, a kritikusoknak okosabb dolguk is lehetne, mint a cselekményszál után szaglászni, mintha azt a szerző – merő ügyetlenségből vagy tévedésből vagy felületességből vagy a mesterségbeli tudás hiányossága folytán – elrejtette volna. Az ilyen elbeszélésekben nem vakvágányra tévedt, hanem (legalábbis részben) megsemmisített cselekményről van szó. Ezt a szándékot, akár tudatos a művész részéről, akár csak benne foglaltatik a műben, névértékben kell elfogadni és tiszteletben tartani.

Vegyük az információk kérdését. Egyfajta hagyományos elbeszélésmód által jóváhagyott taktika „teljes” informálást követel (vagyis mindannak a közlését, amire szükség van, aszerint, hogy mekkora az elbeszélésben kitűzött „világ” vonatkozási köre), hogy ideális esetben a nézés vagy az olvasás élménye végül is egybeessen annak a kívánságnak a teljesülésével, hogy az ember tudja és értse, mi miért történik.

(Ez az információigény természetesen nagymértékben manipulált tudásvágy.) A művész dolga meggyőzni közönségét, hogy amit a mű végére nem tudtak meg, azt nem is tudhatják meg soha, következésképpen nem kell törődniük vele. Az új elbeszélő formák egyik szembeszökő vonása ezzel szemben, hogy kitervelten, tudatosan elgáncsolják ezt a tudnivágyást. Történt valami tavaly Marienbadban? Mi történt a L’Avventura-beli (A kaland) lánnyal? Hova megy Alma, amikor a Persona vége felé felszáll egy buszra?

Ha egyszer kiderült, hogy (részben) módszeresen útját lehet állni ennek a tudásvágynak, tarthatatlanok többé a cselekménnyel kapcsolatos régi várakozások. Az ilyen filmektől (vagy hasonló prózai művektől) nem lehet elvárni, hogy eleget tegyenek a hagyományos elbeszélésmód által diktált megszokott igényeknek, például annak, hogy „drámaiak” legyenek. Első pillanatra úgy tűnhet, hogy a cselekmény azért megmarad, csak a szerző más, kényelmetlen nézőpontból meséli el, olyan ferde szögből, ahonnan nem lehet jól látni az egészet. Valójában, itt már egyáltalán nincs régi értelemben vett cselekmény; nem az a céljuk ezeknek az új műveknek, hogy tantaluszi kínokat okozzanak, hanem hogy még közvetlenebbül bevonják a közönséget más dolgokba, például a megismerés és a látás igazi folyamatába.

Győrffy Miklós fordítása

Csákányi Eszter

A magánéletben is nagyon fontosnak tartom az érintést, számomra létkérdés. Ahogy idősödik az ember, azt hiszem egyre jobban igényli, és ha kapcsolatban él, akkor ez nyilvánvalóan számításba van véve. Ha nem kapcsolatban vagy családban él, akkor nem történik meg. Nincs érintés. Olyan értelemben szerencsém van, hogy Karin is ezzel küzd. Ebben talán mégis hasonlóak vagyunk. Az érintés nagyon nehéz dolog, én speciel szeretek érinteni, kezet nyújtani és megfogni, de ebben a korban már egyre kevesebb érintést kapok.

Takács Nóra Diána

Én olyan típus vagyok, akinek hozzátartozik a kommunikációjához az érintés és ettől nem is jön zavarba. A darabban nyilván az az érdekes, hogy az érintés kizárólag egy emberre irányul, és abban az esetben szerintem természetes, hogy megtörténik. Inkább az a fura, hogy egy olyan világban történik, ahol a többiek sokkal kevésbé használják ezt a fajta kommunikációt, sőt viszolyognak tőle. Ezért emelkedik ki Anna ösztönlény-szerűsége, hogy láthatóan úgy bánik azzal, akit szeret, mint ahogy egy állat törődik a kicsinyével. Minden feltétel nélkül odaadja magát és annak ellenére nem fogja vissza az érzelmeit, hogy rettentően zárkózott.

Kiss-Végh Emőke

A darab összes szereplőjénél nagyon fontos, hogy az érintéshez, az intimitáshoz való viszonya meg legyen fogalmazva. Meg kell találnom, hogyan érek hozzá a másikhoz. A „klisé” mozdulatok, például amikor valakit szeretnék csak úgy megölelni, belső motiváció nélkül meghalnak, üressé válnak. Ami egy másik darabban, több szöveg mellett még elmegy vagy akár hiteles is tud lenni, itt nem működik. Nagyon oda kell figyelni, mert könnyen ki tudnak lyukadni a jelenetek. Összefügg, hogy mi honnan indul, mi történik bennem, és utána az hogyan látszik a testemen.

Bíró Kriszta

Én nagyon taktilis vagyok, kifejezetten vágyom megérinteni olyan embereket, akiket szeretek, számomra fontos az ölelés az élet minden területén. Nyilvánvalóan nem futok be a közértbe és ölelem meg a hentest, de a biztonságérzetemhez hozzátartozik az érintés. Azonban tisztában vagyok vele, nem lehet mindenkivel így viselkedni, mert van, aki ettől megriad, vagy azért, mert bizalmaskodásnak veszi, vagy azért, mert neki nincs rá igénye, és ezt tiszteletben kell tartani. Nagyon sokszor tapasztaltam azt korábban, hogy meg akarok valakit ölelni, mert megörülök neki, és ő nem hiszi el, hogy valóban örülök. Most már igyekszem ezeket a helyzeteket kikerülni, illetve tudom, kik azok az emberek, akikhez hozzá lehet érni és kik azok, akikhez nem..

A színészekkel Brok Bernadette beszélgetett

Én vagyok az épelméjűség novíciája.
célokat elérni és törekedni
felülemelkedni az akadályokon és magas színvonalat elérni
táplálni az önbecsülést a tehetség sikeres gyakorlásával
legyőzni az akadályokat
hatást és hatalmat gyakorolni mások fölött
megvédeni magam
megvédeni a pszichológiai terem
fenntartani az egót
figyelmet felkelteni
elérni, hogy lássanak, halljanak
felkavarni, meglepni, elbűvölni, sokkolni, mulattatni,
szórakoztatni csábítgatni másokat
megszabadulni a társadalmi kötöttségektől
kényszernek és korlátozásnak ellenállni
függetlennek lenni és a vágyak értelmében cselekedni
dacolni a konvencióval
elkerülni a fájdalmat
elkerülni a szégyent
eltörölni a múltbeli megaláztatást a cselekvés folytatásával
megóvni az önbecsülést
elfojtani a félelmet
felülkerekedni a gyengeségeken
tartozni valahová
elfogadva lenni
közeli és élvezetes kölcsönhatásba kerülni mással
barátságos modorban beszélgetni, sztorizgatni,
érzelmeket, gondolatokat, titkokat megosztani
kommunikálni beszélgetni
nevetni, viccelődni
a vágyott Másik szeretetét elnyerni
a Másikhoz szegődni és lojálisnak lenni hozzá
érzéki örömöket lelni a fontossá vált Másikkal
etetni, segíteni, védeni, vigasztalni, megnyugtatni, védeni, ápolni vagy gyógyítani
kölcsönösen élvezetes, hosszan tartó, együttműködő és
oda-visszaható kapcsolatban lenni a Másikkal, egy egyenlővel
megbocsátást nyerni
szeretve lenni
szabadnak lenni

Sebestyén Rita fordítása

Az érzések az emberben laknak; de az ember a szeretetében lakik. Ez nem puszta metafora, hanem maga a valóság: a szeretet nem tapad az Én-re, hogy aztán a Te csak “tartalma”, tárgya legyen, a szeretet az Én és a Te között van. Aki nem tudja ezt, nem tudja az egész lényével – nem ismeri a szeretetet, még ha a szeretetnek tulajdonítja is az érzéseket, melyeket megél, megtapasztal, élvez vagy kinyilvánít. A szeretet a világban ható erő. Aki benne áll, és benne szemléli a világot, annak számára az emberek kibontakoznak a világi nyüzsgésből, jók és rosszak, okosak és ostobák, szépek és csúnyák, egyik a másik után Te lesz a számára, azaz eloldódott, kilépett, egyetlen és átellenben élő; kizárólagosság támad csodaképp újra meg újra – s így az ember képes hatni, képes segíteni, gyógyítani, nevelni, felemelni, megváltani. A szeretet: egy Én felelőssége egy Te iránt, ez adja azt, amit semmi érzelem nem képes adni – minden szerető egyenlőségét a legkisebbtől a legnagyobbig, s a boldog biztonságban élőtől, akinek életét egy szeretett ember élete magában foglalja, ettől az embertől addig az emberig, aki életfogytiglan a világ keresztjére van feszítve, aki képes arra, ami hallatlan, s elég merész is hozzá: hogy szeresse az embereket. (…)

– Úgy beszélsz a szeretetről, mintha az lenne az egyetlen viszony az emberek között: de van-e jogod akárcsak példaként is választani a szeretetet – hiszen gyűlölet is létezik?

– Amíg a szeretet “vak”, vagyis: amíg nem egész lényt lát, még nem áll igazán a viszony alapszavának jegyében. A gyűlölet természete szerint vak; egy lénynek csak valamely részét lehet gyűlölni. Aki egy lényt egészében lát, s el kell utasítania, az már elhagyta a gyűlölet birodalmát, s átlépett oda, ahol ember mivoltunknak megfelelően korlátozódik a Te kimondásának lehetősége. Hogy az emberrel megtörténik, hogy nem képes a vele átellenben álló embernek kimondani az alapszót, amely mindig magában foglalja a megszóIított lény igenlését, s így vagy a másikat, vagy saját magát el kell utasítania – ez az a korlát, melyhez érve a viszonyba lépés felismeri önnön viszonylagosságát, s e viszonylagosság csak e korlát eltűntével fog eltűnni. S mégis: az az ember, aki egyenesen gyűlöl, közelebb van a viszonyhoz, mint a szeretet- s gyűlölettelen.

Bíró Dániel fordítása

Vajon megértettem anya életét, vagy egyáltalán eljutottam-e a megértés közelébe? (…)

Miért nyomorodott meg a bátyám, miért préselődött a húgom egyetlen sikolyba, miért éltem én az egész testemet elborító, soha be nem gyógyuló, mindig fertőzött sebbel egész életemben? Nem akarok bűntudatot kelteni, nem vagyok végrehajtó. Csak tudni akarom, hogy a közmegbecsülés ingatag látszata mögött miért éltünk olyan rettenetes lelki nyomorúságban. (…) Miért nem tudtam én létrehozni oly hosszú időn át normális emberi kapcsolatokat?

Rengeteg magyarázatom van minden érzésre, minden mozdulatra vagy testi nyavalyára. (…) Mindenki okosan bólogat, ez az, pontosan erről van szó! Mégis tehetetlenül zuhanok az élet szakadékába, ez kissé fellengzősen hangzik: tehetetlenül zuhanok az élet szakadékába. De ez a szakadék valóság, ráadásul feneketlen, az ember még csak nem is zúzza magát halálra valamelyik szurdok mélyén vagy vízmosásban. Anya, magához kiáltok, ahogy mindig kiáltottam: amikor éjszaka lázas voltam, amikor hazajöttem az iskolából, amikor kísértet elől menekülve futottam hazafelé a kórház kertjében, amikor kinyújtottam maga felé a kezem azon az esős fårői délutánon. Nem tudom, nem tudok semmit. (…) Arcom ég, hallom, hogy valaki nyöszörög, valószínűleg én vagyok az.

Kúnos László fordítása