Wilhelm Müller Winterreise-költeményei a Schubert-dal számára fölöttébb ideális szövegek – költői üzenet és kompozíciós potenciál egyesülései. Ahogy már Müller Schöne Müllerin versciklusában is, ám itt még erősebben, nyelvi szempontból a lehető legkedvezőbben teljesülnek a költői idealítás feltételei. Az egész ciklus átgondolt, variatív módon megvalósított „hangulattal” bír, s benne minden költemény maga is rendelkezik saját hangulattal. Emellett a szövegek sok helyütt mozgás és zajok megzenésíthető hangjait kínálják: vándorlás, szél, esés, sietség, megszilárdulás, megtorpanás, pihenés, tánc, posta-duda, károgás, ugatás stb. – a külvilág és az élmények világának hangjait, melyek a költeményekben az érzelmi hangulat példázatai és szimbólumai. A versek mindemellett ciklusként és egyenként is magukban hordják a valóság és az álom szférája közti, különös zeneiséggel bíró és a romantikus zene számára meghatározó váltás lehetőségét, mi több, a két szféra össze is keveredhet (például az Irrlicht, Letzte Hoffnung és Täuschung című művekben). Schubert azáltal képes az álmot és a valóságot zenei eszközökkel félreérthetetlenül megnevezni, hogy a kettejük közti törés ellenére művészien egymásba szövi őket.

A mülleri Winterreise verseinek tökéletessége emellett szélsőségesen romantikus mondanivalójukban rejlik, s ez – ahogy próbáltuk is jelezni – Schubert lelkületétől sem idegen. A történet látszólag egy „legényről” szól, ki elveszti „kedvesét”. De e szövegben minden valami másnak, valami alapvetőnek és általánosnak a képmása. Schubert zenéje is ezt erősíti meg.

…A melankólia szó szerint fekete epét jelent. A fekete szín pedig a sötétségre irányítja a figyelmet. Arra, hogy bárhol tűnjön is fel a melankólia, s bárhogyan vélekedjenek is róla, mindig az adott világ sötét árnyéka sejlik fel benne. Valami olyasmi, amit ki kell szorítani a nappali tudatból, mert ha teret engednek neki, akkor megzavarja a dolgok megszokott menetét, így volt ez az antikvitásban, a középkorban, így volt a reneszánszban, de később is. És a sötét melankóliával szembeni gyanakvás különösen erős a fény évszázada, a felvilágosodás óta. Hiszen ha egyszer túl van a tudáson, akkor értelemszerűen alá is ássa a mindenkori tudást. Vagy legalábbis a kétely árnyékát veti rá. A melankolikus nem bízik a végső magyarázatokban, így azután a nem-melankolikusok az értelemről való lemondással vádolják, a kellő és ésszerű belátás hiányával. Civilizációnk ezért immár több mint két évszázada mindent elkövet, hogy valamiképpen kordába szorítsa vagy akár érvénytelenítse.

A 19. század első felétől kezdve Európa-szerte támadni kezdték, s magát a fogalmat az egyik kísérő jelenségére, a depresszióra szűkítették le. Korábban a depresszió számított a melankólia egyik alfajának; a 19. század derekától kezdve ez megfordult, s a melankólia lett a depresszió alfaja. Kierkegaard a naplójában még szinonimaként használja őket, s úgy látja, hogy az úgynevezett „mentális depresszió” szoros szállal kapcsolódik a zsenialitáshoz. Nem vitatja persze, hogy a melankólia teher is, s a szellemi ingatagsághoz („mentális instabilitáshoz” — Kierkegaard 1978, 253. o.) is köze van. Ám a depresszió a dán filozófus számára nem annyira testi-lelki betegség, mint inkább civilizációs állapot: „Kétségtelen és vitathatatlan, hogy korunk a mentális depresszió kora… A depresszió voltaképpen annak a nyugtalanságnak és izgatottságnak az eredménye, ami túlerjedt forrongásban fog végződni.” (Kierkegaard 1978, 264—265. o.) A depresszió a modern civilizációra jellemző örökös nyugtalanságnak, csillapíthatatlan izgatottságnak a sötét árnyéka. Érthető, hogy a civilizáció a saját lappangó depresszióját a melankolikusokra hárította át, azokra, akik nem óhajtottak és nem óhajtanak részt venni ebben a végtelen hajszoltságban.

(…)

Minden korban mást jelentett a melankólia. Mindegyiknek megvolt a saját melankóliája, a maga sajátos, összetéveszthetetlen arculatával, amit nem lehet összetéveszteni az előző vagy az azt követő kor melankóliájával. Ezért beszélhetünk középkori vagy barokk vagy újkori vagy antik melankóliáról; mindegyik az adott korszaknak volt a maga jól megkülönböztethető árnyéka. Ám az eltérő jelentések mögött mégis van egy közös nevező, egy közös vonás: nevezetesen, hogy a világ pillanatnyi berendezkedését a melankolikusok, bármikor éltek is, soha nem tudták végérvényesnek látni. Ma, a harmadik évezred küszöbén ez különösen szembetűnő. A jelenlegi civilizáció immár nemcsak a földrajzi felfedezők számára nem hagyott több fehér foltot a térképen, hanem az élet többi területén sem hajlandó semmilyen megoldhatatlanságot elfogadni. Rendíthetetlenül hisz abban, hogy előbb vagy utóbb mindenre magyarázatot lehet találni, s mindent meg lehet oldani, akár még az élet meghosszabbítását vagy a tudat öröklétét is. Minden a kellő felkészültségtől és rátermettségtől függ. A melankolikus azonban nem osztja ezt az általános hitet. Mégoly „fekete” legyen is az epéje, a „fehér” foltok őrzője. Arra érzékeny, ami megoldhatatlan és megmagyarázhatatlan, ami a racionális világmagyarázatokat kikezdi. Az ismeretlent nem olyasminek látja, amit kellő felkészültséggel előbb-utóbb be lehet cserkészni, hanem ami az emberi létezés és gondolkodás legbelső centruma.

A melankólia napjainkban: szembeszegülés az általános társadalmi-civilizációs elvárásokkal. A szembeszegülőket pedig mi sem egyszerűbb mélabúval, szomorúsággal vagy rosszkedvvel vádolni. Pedig a melankolikus nem valamiféle rosszkedv miatt vonakodik részt venni az egyetemes boldogság körforgásában. A melankólia mindenekelőtt nem búbánat, rosszkedv, hanem belső erő, aminek birtokában az ember másra figyel, máshol fedezi fel azt, amit korábbi civilizációk „lényegnek” neveztek, s szakadatlanul rákérdez minden olyasmire, ami látszólag magától értetődő és evidens. A melankólia a metafizika iránti nyitottságot jelenti egy olyan világban, amely hadat üzent mindenfajta metafizikának, s amely ezt anakronisztikusnak látja, a múltból itt ragadt furcsaságnak.

„… Mit tapasztal meg az, aki folyton egyhelyben van? Azt, amit maga körül lát? Amit eddig is tudott? Igaz ez akkor, ha egy tapodtat se ment odébb? Mármost, ha nincs kiút a mozdulatlanságból, akkor legfeljebb azt tapasztaljuk meg, hogyan feledkeznek el rólunk, de efölött már nincs hatalmunk. Hatalmunk amúgy sincs. Ha egyhelyben vagyok, akkor már meg is érkeztem? Végleg? Vagy még van remény rá, hogy elmenjek innen? Azt hiszem, talán épp ebben az egyhelyben levésben – amiből az írásaim születnek – rejlenek azok a gyökerek, amelyek valahova kötik az embert; erről bárki meggyőződhet, mihelyt próbál eljönni arról a helyről, amelyet úgy hív, az otthonom. A Téli utazás, amit régen sokszor kísértem – azt hiszem, nincs még egy mű, ami ilyen sokat jelentene nekem – de miket beszélek itt, egy olyan utazást kísértem volna, ami már elvileg sem kísérhető? – persze csak zongorán kísértem, végtére is Wilhelm Müller-Franz Schubert Téli utazása, ez a mű éppen a hontalanságról szól, amiből nem szokás felkerekedni és amibe nem szokás visszatérni. Müller katonaszökevény volt, szövege, a dezertőré, akit a varjak, ezek a fura jószágok, spiclik módjára kikémlelnek és követnek, miután engedély nélkül otthagyta az alakulatát, Wilhelm Müller költői szövege, amely ugyanakkor persze a zene hordozója is, a váz, ami tartja a zenét és amit a zene maga is tart, a zene, ami továbblépés az időben és a mozdulatlanságban is, az énekes áll, a kísérő ül, nem mozdulnak a helyükről, hát igen, a zongora nehéz annak, aki meg akarja mozdítani, maga a zene viszont egyebet se tesz, mint mozgatja az embereket, ez egyszerűbb, a belső mozgatás egyszerűbb, mint a külső; ezt igyekszem bebeszélni magamnak, mivel olyan, hogy külvilág csak ritkán adódik számomra, igen, szóval, mit is akartam mondani mindjárt az elején?, nyugodtan megmondhattam volna mindjárt az elején is: Ez a katonaszökevény, aki a kedveséhez vágyik, a saját hontalanságát képzeli el, erről szól a szöveg…”

Halasi Zoltán fordítása

· Hogyan találkoztatok először a Schubert-Müller féle dalciklussal?

MÁTÉ: Selmeczi tanár úr elhívta hozzánk Kovács István kolozsvári operaénekest, aki elénekelte nekünk a teljes dalciklust. Akkor hallottam először egyben, és kattant be ez az egész.

· Mit jelent az, hogy „bekattant”?

MÁTÉ: Hogy nagyon tetszett. Persze nem arra gondoltam rögtön, hogy előadást kéne belőle csinálni, de onnantól sokat hallgattam, foglalkoztam az anyaggal.

· Eszerint te kerested meg ezzel az ötlettel Jakabot?

JAKAB: Ez inkább lazán kialakult, hiszen osztálytársak voltunk, napi szinten érintkeztünk. Amiről Máté beszélt, egy kurzushéten történt első évben, amin pont nem vettem részt, mert lebetegedtem. Ezután valóban ő vetette fel. Bár élő előadásélményem nem volt, de ismertem a dalciklust, és nagyon megtetszett az ötlet. Belehallgattam, és elkezdett érlelődni bennem, hogy ezzel érdemes lenne foglalkozni, aztán egyre többet hallgattam, meg olvastam róla az évek során.

· Mit gondoltok, mi a kapcsolata a generációnknak, ennek a kornak a romantikához, és ezen belül a Téli utazáshoz?

JAKAB: Nagyon éles, zsigeri élményem, hogy a környezetemben élő, hasonló korú emberek, akik megismerik, meghallgatják a dalciklust, nagyon könnyen kapcsolódnak hozzá.

BOTOND: Amikor először beszélgettünk Jakabbal, ’19 novemberében vagy decemberében a Winterreise-ról, már akkor felmerült, hogy ez az egész egy dobozban történjen. A Winterreise-élmény a mi generációnk számára egyfajta egyhelyben utazás.

JAKAB: Akkor kezdett el konkréttá válni az előadás, két éve, de még mindig az egyetem alatt, amikor Botondot megkerestem. Még nem tudtuk, ki zongorázza, az Örkény se került képbe, de már alakult bennem egy koncepció, aminek szerves része volt, hogy ez a Máté tere. Nem volt ennél több a fejemben, de az mégis fontos volt, hogy az egy helyben maradást és a belső érzések, vívódások körkörösségét így jelenítsük meg. Aztán bevillant, hogy minél személyesebb, annál jobb. Az is felmerült, hogy a koliban csináljuk meg. Ehhez képest jött később az Örkény és a továbbgondolkodás. Megmaradt, hogy egy emberre fókuszálunk – ő a történet realitása. Utazásról szó sincsen. Elég fura is lenne, hiszen ez egy költői kivetülés. Schuberthez és Wilhelm Müllerhez is belső utazásként társítható az utazás-motívum. Pont azért nem is lehet más, mert annyira konkrét természeti képekkel operál a szöveg. A romantika világa, a művészetben legalábbis mindenképp, egy nagyon kifelé áradó, expresszív műfaj – egy nagy kiadás. És – visszatérve az eredeti kérdéshez – tán pont ennek az ellentéte történik most. Azt érzem, hogy nagyon intenzív belső világok, konfliktusok, szélsőségek, vívódások, traumák vesznek körül, de ezek egyre inkább elszigetelődnek és bent maradnak szobákban és emberekben. Ehhez jött hozzá ez az egész karanténhelyzet. Milyen egy embernek teljesen egyedül lennie egy kicsi lakásban mindenféle vívódással és múltbéli fájdalommal, amikor szembe kell néznie magával? Mik bukkannak fel?

· Érdekes, hogy az átfedések és a kontrasztok milyen rendszerét jeleníti meg az előadás az anyaghoz képest. A munkafolyamat során hogy láttátok ennek az arányát: mennyi korszerű, aktuális ötletet bír el, mi az, ami már sok?

BOTOND: Az előadás eszközrendszerét egy költözés tematizálja, Máté egy doboz cuccal áll egy látszólag elhagyhatatlan térben. Konkrét tárgyak vonulnak végig az előadáson. Az alaphelyzet a szorongás természetét ábrázolja: beköltözés egy kijárat nélküli helyre. Az előadás során remélhetőleg kiderül, hogy a tér maga az utazó belső világának kivetülése. Ebből a szempontból ez a szerkezet bármilyen kortárs jelenséget elbírna, a figura és a környezete is alapvetően mai.

· Lehet, hogy bármit elbírna, de mégsem nagyon bontottátok meg a művet. Nem konkretizáljátok, hogy ki az énekes, hanem szabadon hagyjátok az értelmezést, ahogy maga az eredeti mű is szabadon hagyja.

JAKAB: Volt szó róla, hogy ennél konkrétabb legyen, de én visszahőköltem ettől. Arra jutottam, az a jó irány, ha a Mátéhoz van annyira közel, ami még számára kényelmes.

BOTOND: Molnár Szabolcsnak februárban volt egy előadása a Trafó-online-on Winterreise-feldolgozásokról. Neki az volt a konklúziója, hogy a színházi forma mindenképp beszorítja ezt az anyagot a dalciklus egyik vagy másik aspektusába. Mindenesetre a mi előadásunkban hálás az a helyzet, hogy a színész szerep szerint is énekes, a dalok több módon és több okból is elhangozhatnak. A színész létezését nézzük egy számára konstruált formában, ami azon kívül, hogy jobban megismerteti velünk azt az embert, aki énekel, nem erőltet semmilyen párhuzamos sztorit vagy nem illusztrálja az egyes dalokat.

· Érdekesek az arányok a dalok és az intermezzok, két dal közti szünetek között. Az a kérdésem Mátéhoz, hogy ezek belső váltások a játékodban, történetedben vagy technikai szünetre van szükséged két dal között?

MÁTÉ: Egyrészt belső történések. Másrészt nem tudom elképzelni, hogy egy profi énekes hogyan énekelne el huszonnégy dalt anélkül, hogy inna egy korty vizet. Ráadásul tök nehéz. Én a harmadik után úgy kiszáradok, hogy megőrülök.

· Kákonyi Árpáddal ti külön régóta gyakoroltok. Mesélnél erről a folyamatról?

MÁTÉ: Mi már 2020 június végén elkezdtünk foglalkozni ezekkel a dalokkal. Bár nem volt megtervezve, én azt éreztem, hogy Árpi pontosan tudja, hogy akar végigmenni ezen az egészen. Úgy foglalkoztunk egy-egy dallal, hogy elénekeltük, aztán leültünk az asztalhoz, elővettük Halasi Zoltán fordítását, és összevetettük azzal, amit Árpi gondolt. És ezt csináltuk hónapokon keresztül. Heti kétszer-háromszor jó pár órát eltöltöttünk együtt, aminek az lett a vége, hogy egyben elénekeltem a dalciklust.

· Amikor elkezdtetek ezzel foglalkozni, még nem voltál biztos benne, hogy el fogod tudni énekelni egyben a huszonnégy dalt?

MÁTÉ: Nekem nem volt evidens, mivel még sosem énekeltem huszonnégy dalt egymás után. És voltak rossz emlékeim, amik miatt féltem, hogy le fogok rekedni, de Árpi folyamatosan mondta, hogy miért ne tudnám.

· A folyamat közben letisztult vagy átalakult, hogy miért fogott meg legelején ennyire a dalciklus?

MÁTÉ: Én egy ilyen szenvedő alak vagyok. Valamiért szeretek szenvedni, és nagyon könnyű volt magamra ismerni a dalciklusban. Másrészt utólag azt gondolom, hogy sok mindenben segített. Furcsa terápiás jelleggel hatott rám ez az egész. Szerintem tudat alatt tudtam is, hogy ez így fog történni.

· Miért született az a döntés, hogy németül énekeld el, nem fordításban?

MÁTÉ: Az elején volt róla szó, hogy magyarul legyen, aminek azért örültem volna, mert féltem, hogy nem beszélek egyáltalán németül, és nehéz lesz vele játszanom. De Árpi kb. 5 perc alatt lebeszélt róla. Most már semmiképp se csinálnám meg magyarul.

JAKAB: Annyira fontosak a szavak és a kifejezések. És Halasi Zoltán fordítása a Müller- dalciklusból pontos, de nem énekelhető. És a némettel egyezően rövid sorokban ezt a sűrű szöveget magyarul visszaadni úgy, hogy pontos és énekelhető legyen, képtelenség.

· Miért született az a döntés, hogy a zongorista a téren kívül helyezkedik el?

BOTOND: Ha van egy utazó és van egy zongorista, akkor felmerül, hogy a zongorista-e a Leiermann (Kíntornás – Petri György fordítása – szerk.), akivel az utazó azonosul az utolsó dalban, és mi úgy döntöttünk, hogy igen. Annak, hogy a téren kívül van, ez az oka.

JAKAB: Fontos a találkozás. Az utolsó dal utolsó két sorában először a ciklus folyamán megszólít egy másik emberi lényt. Az előadás tervezésének folyamatában innen fejtettük visszafelé a koncepciót. Sok verzió született erre.

· Meghatározó az előadás fénykezelése. A teljes sötétek, a hangulatteremtő színes fények használata és belső „természetes” fényforrások, lásd hűtő. Ezek kapcsolódnak konkrét dalokhoz?

JAKAB: Nem emelnék ki semmit, ez egy összhatás. Pár héttel a próbafolyamat kezdete előtt alakult ki bennem, hogy éles vágásos, sötét-fény felosztásos rendszere legyen az előadásnak. Ezáltal karakteresen egymástól elkülönülő epizódokat lát a néző, és létrejön egy furcsa időérzet.

· Máté, van olyan dal, ami kiemelkedően nehéz technikailag? És olyan, ami különösen közel áll hozzád?

MÁTÉ: Technikailag a Wasserflut nekem nagyon nehéz, mert nincs semmilyen ritmikai támasz a zongorakíséretben. A Nebensonnen pedig közel áll hozzám. Mindig az jut róla eszembe, amikor a szerelmi bánatban már nem azért élsz át fájdalmat, amiért elveszítettél valakit, hanem csak azért, hogy még ezzel is benne maradj abban a szerelemben.

· Hogy került ez a rég érlelődő közös anyagotok az Örkénybe?

JAKAB: Máté leszerződött az Örkénybe két éve, és előkerült, hogy ő ezt megcsinálná. Polgár Csaba akkor lett művészeti vezetője a Stúdiónak, és kiderült, hogy őt meg érdekelné. Fontos szempont volt még, hogy Kákonyi ezt el tudná játszani mint zongorista. Egyrészt őt is érdekelné, másrészt engem jó érzéssel töltött el, hogy ő csinálná. Nagy kincse ennek az egésznek, hogy ez Árpi számára fontos anyag, amiről nagyon sokat tud. Amikor megosztottam vele a gondolataimat a dalciklusról, az jól találkozott azzal, ami az ő fejében volt, és onnantól gördülékenyen ment a közös munka. Én sokat tanultam tőle sok szempontból. Olyan is volt, hogy nem értettünk valamiben egyet, az is izgalmas és termékeny volt.

MÁTÉ: Árpi mellett Murányi Mártiról is beszéljünk. Ő lett az énektanárom egy éve, és ezért vele is dolgoztam a dalokon.

JAKAB: Még hozzátenném, hogy minden bent készült a színházban – a díszletet is a díszítők gyártották le. Nagy élmény volt, hogy minden le van zárva, semmi se működik, és mi bemegyünk a színházba, ahol mindenki csinálja a dolgát, és valahogy elkészült öt hét alatt egy ilyen kis produkció.

WINTERREISE
(TÉLI UTAZÁS)
zenés monológ Franz Schubert dalciklusa és Wilhelm Müller versei alapján német nyelven, magyar felirattal

előadja: BORSI-BALOGH MÁTÉ
zongorán közreműködik: KÁKONYI ÁRPÁD

díszlet, jelmez: Devich Botond
zenei vezető: Kákonyi Árpád
énektanár: Murányi Márta
hang-effektek: Baranyai Illés
ügyelő, a rendező munkatársa: Dávid Áron

rendező: TARNÓCZI JAKAB

BEMUTATÓ:
2021
10|29

Örkény István Színház Nonprofit Kft.
Felelős szerkesztő: Mácsai Pál
Szöveg: Tarnóczi Jakab
Előadásképek: Horváth Judit
Plakát: Nagy Gergő
Online műsorfüzet: Hudáky Rita