WIDDER KRISTÓF
GONDOLATAI AZ ADAPTÁCIÓRÓL
Az 1984 időszerűsége két dologban rejlik. Egyrészt óvó figyelmeztetés, hogy társadalomként merre ne tartsunk, ha emberek szeretnénk maradni. Másrészt fájdalmas emlékeztető, hogy Orwell 1948-ban született regényének disztópikus jövőképe – ami a totális megfigyelés technikai részét illeti – mára gyakorlatilag megvalósult. A színpadi adaptáció nem a regény disztópikus külsőségeinek megteremtésére, hanem a mű érzelmi és filozofikus rétegeire helyezi a hangsúlyt. Arra, hogy milyen utat jár be a három főhős, ez a három apró fogaskerék a ’84 világának hatalmas gépezetében, hogy hogyan élnek túl, hogyan lázadnak, válnak fásulttá, hogyan szeretnek, gyűlölnek, reménykednek, hogyan gyakorolnak hatalmat egymás fölött; és hogy elkerülhető-e, hogy egy önálló eszmerendszerrel rendelkező egyént bekebelezzen a többségi társadalom.
ORWELL
→ WHY I WRITE (Miért írok?)
Három gyerek közül voltam a középső, mindkét oldalról öt év korkülönbséggel. Az apámat alig láttam nyolcéves korom előtt. Többek között emiatt is voltam magányos, és fejlesztettem ki a magányos gyerekekre jellemző kellemetlen szokásokat, amelyek népszerűtlenné tettek az iskolában. Történeteket találtam ki, és beszélgetéseket folytattam képzeletbeli személyekkel. Irodalmi ambícióim már kezdetben is összekapcsolódtak az elszigeteltség és az alulértékeltség érzésével. Kisgyerekként arról fantáziáltam, hogy Robin Hood vagyok, és veszélyes kalandok hőseként képzeltem el magam, később történeteim már nem voltak ilyen durván narcisztikusak, sokkal inkább annak leírásával foglalkoztam, amit magam körül láttam, és amit csináltam.
Egy békés korban minden bizonnyal díszes és leírásokban bővelkedő könyveket írtam volna, és politikailag teljesen naiv maradtam volna.
Először öt évet töltöttem nem önazonos munkakörben (az indiai birodalmi rendőrségen, Burmában (jelenleg Mianmar – a szerk.), aztán alámerültem a nyomorba és az önsajnálatba. Az utóbbi megerősítette természetes utálatomat a tekintéllyel, a hatalommal szemben, és tudatosította bennem a munkásosztály létezését, míg a burmai munka segített megérteni az imperializmus természetét: de ezek az élmények nem voltak elégségesek ahhoz, hogy politikailag elkötelezett legyek. Aztán jött Hitler, a spanyol polgárháború és így tovább. Az elmúlt tíz évben legfőbb célom volt, hogy a politikai írást művészetté formáljam. A kezdőpont számomra valamilyen elköteleződés, az igazságtalanság érzete. Amikor leülök írni egy könyvet, nem azt mondom magamnak, hogy „művészetet fogok csinálni.” Azért írok, mert van valamilyen hazugság, amelyet fel akarok mutatni, néhány tény, amelyre fel akarom hívni a figyelmet. Mindeközben nem tudnék megírni egy könyvet, vagy akár egy cikket, ha mindez nem lenne esztétikai élmény is. Az írói munka számomra azt jelenti, hogy összeegyeztetem a bennem lévő tetszést és nemtetszést azokkal az alapvető közösségi tevékenységekkel, amelyeket ez a kor ránk kényszerít.
→ ORWELL ÉS A FOGADOTT FIA
Itt van egy fotó, ami 1946-ban készült Islingtonon Orwellről és örökbe fogadott fiáról, Richard Horatio Blairről (Orwell születési neve: Eric Arthur Blair – a szerk.). A kisfiú, aki nagyjából kétéves lehetett akkor, sugárzik az örömtől. Orwell finoman, két kézzel tartja, és szintén mosolyog. Winston Smith „sejtése szerint 1944-ben vagy 1945-ben született.” Richard Blair 1944. május 14-én született. Nem nehéz kitalálni, hogy Orwell az 1984-ben saját fia generációjának jövőjét képzelte el, egy világot, amit kevéssé kívánt nekik, inkább figyelmeztette őket rá.
Thomas Pynchon: Út az 1984-hez
Forrás: The Guardian, 2003. május 3.
ORWELL LEVELE
→ ANNA POPHAMNEK, 1946.
Amit valójában kérdezek Öntől, hogy nem akar-e egy irodalmi ember özvegye lenni. Ha a dolgok jelen állás szerint maradnak, akkor ez egész szórakoztató lehet; jár némi bevétellel, és talán örömöt találhat a kiadatlan kéziratokkal való foglalatoskodásban stb. Persze nem lehet biztosan tudni, hogy mennyi ideig élek, de minden bizonnyal „rossz élet” vár rám. (…) Maga fiatal és egészséges, mindenképp jobbat érdemel nálam: másrészről, ha nem talál ilyen embert, és alapvetően özvegyként tekint magára, akkor ennél rosszabb is történhet magával, persze csak amennyiben nem undorodik tőlem. Ha még élnék tíz évet, akkor kijöhetne belőlem még három értékes könyv, de én nyugalmat akarok, és valakit, aki gyöngéd velem. És ott van Richard is. Nem tudom, hogy érez iránta. Talán már átgondolta mindezt. Én mindenesetre őszintén beszéltem magához, mert különleges embernek látom.
Anne Popham visszautasította a haldokló írót, majd másik két fiatal lány úgyszintén. Az utolsó sikertelen lánykérés alanyával, Sonia Brownellel kapcsolatban maradtak. A lány három hónappal Orwell halála előtt hozzáment. Az esküvőt a kórházban tartották, a lakodalomban már csak a menyasszony vett részt. Sonia vállalta az irodalmi özvegy szerepét, méghozzá férje művész-, és nem valódi, születési nevét viselve. Kalandos életet élt Párizsban, ahol sokakkal került kapcsolatba a művészet és tudomány világából. Picasso meg is örökítette az ifjú özvegyet. Sokak szerint Orwell róla mintázta Julia alakját.
A róla szóló életrajz címe is ez: Lány az irodalmi osztályról.
UTÓPIA
→ jó és nem létező...
a görög ou + topos + eia (‚nem létező hely’) és eu + topos + eia (‚jó hely’) lehetséges eredetek összevonásából adódóan: egy jó hely, ami a valóságunkban nem létezik.
ANTIUTÓPIA (= DISZTÓPIA)
→ rossz és nem létező...
az előzőnek az ellentéte, vagyis egy rossz hely, ami a valóságunkban nem létezik.
(Bizonyos definíciók megkülönböztetik az antiutópiát a disztópiától; a disztópiában egy megvalósult rossz rendet látunk, míg az antiutópiában egy megvalósulásában rosszá váló jó rendet.)
A jelenben rejlő katasztrófa lehetőségének valóságként való bemutatása a negatív utópia. Irodalmi műfajként az I. világháborúval és a szocialista forradalmakkal jelent meg, ma is ismert formájában. Ebben az utópia, azaz az ésszerűség eszménye jelenik meg katasztrófaként. A negatív utópia kritikája pedig a jelenre irányul, mint jelenné vált (vagy váló) jövőre. Tehát a jelen – tökéletlenségével, hibáival, egyenlőtlenségeivel – eszményként kerül szembe az ész-utópia tökéletes társadalmának elviselhetetlen poklával. A negatív utópiák konzervatív természetűek, mivel a jelent és a múltat „védik” a jövőben rejlő veszélyekkel szemben. Szatirikus-fantasztikus műfaj, melynek logikája inverz: az elképzelt jó megvalósult rosszként mutatkozik meg, a kötelező boldogság az egyének boldogtalanságként, a dicsőített ésszerűség tökéletes abszurdumként. A disztópia három legfontosabb alapműve: Aldous Huxley: Szép új világ, Jevgenyij Zamjatyin: Mi, George Orwell: 1984.
A negatív utópia fogalma Szilágyi Ákos Ezerkilencszáznyolcvannégyen innen és túl c. esszékötete alapján
ARTHUR KOESTLER
→ SÖTÉTSÉG DÉLBEN
– Mi a helyzet Rubasovval? – kérdezte Gletkin.
– Elég ramaty állapotban van – felelte Ivanov. – De még mindig olyan logikusan gondolkodik, mint régen. Ezért fogja magát megadni.
– Ezt nem hiszem – mondta Gletkin.
– Pedig így lesz – mondta Ivanov. – Ha mindent logikusan végiggondol, kapitulálni fog. Ezért fontos, hogy most békén hagyjuk, kapcsoljunk ki mindent, ami zavarhatná. Papírt, ceruzát és cigarettát utaltam ki számára, hogy meggyorsítsam a gondolkodási folyamatot.
Két kihallgatótiszt beszélgetése a letartóztatott párttagról.
Fordította: Mesés Péter
ORWELL
→ ARTHUR KOESTLER
Az elmúlt évtized során, sőt még régebben, olyan dolgok történtek Európában a középosztállyal, amelyek Angliában még a munkásosztállyal sem eshetnek meg. A legtöbb európai író és a hozzájuk hasonlók tucatjai kénytelenek voltak megszegni a törvényt, hogy egyáltalán politikával foglalkozhassanak; egyesek bombákat hajigáltak és utcai harcokban vettek részt; sokan kerültek közülük börtönbe vagy koncentrációs táborba, és hamis néven, hamisított útlevéllel menekültek át a határokon. El se tudjuk képzelni, hogy mondjuk Laski professzor ilyen tevékenységekben venne részt. Ezért Angliában hiányzik az, amit koncentrációstábor-irodalomnak nevezhetnénk. Tudunk persze arról a különleges világról, amelyet a titkosrendőrség, a vélemények cenzúrázása, a kínzások és a megrendezett perek teremtettek, és bizonyos mértékig helytelenítjük is, de mindennek nagyon csekély volt az érzelmi hatása. Ennek egyik eredménye az, hogy Angliában szinte semmiféle irodalma nincs a Szovjetunióval kapcsolatos kiábrándulásnak. Kétféle magatartás létezik: tudatlan helytelenítés és kritikátlan csodálat, de a kettő között szinte semmi nincs. Ahhoz, hogy megérthessük az ilyen dolgokat, képesnek kellene lennünk az áldozat szerepébe képzelnünk magunkat, márpedig egy angol számára ugyanolyan valószínűtlen véletlen lenne, hogy meg tudja írni a Sötétség délben-t, mint hogy egy rabszolga-kereskedő megírja a Tamás bátya kunyhójá-t.
Fordította: Szilágyi Tibor
NÓVÉ BÉLA
→ ORWELL MAGYAR RECEPCIÓJA
Orwell könyveit nem sokkal a háború után – gyakorlatilag egészen 1989-ig – tilalmi listára vették, s a hosszan túlélő sztálini cenzúra kiváltképp az Állatfarmban és az Ezerkilencszáznyolcvannégyben látta elsőszámú „irodalmi közellenségét”.
Magyarországon az értelmiségi szájhagyomány szerint már a korai hatvanas évektől „forgalomban voltak” az Állatfarm és az 1984 gépiratos fordításai, melyeket barátok szigorú diszkrécióval kézről kézre adtak egymásnak s olykor – ha nem tudtak megválni kedvenc olvasmányaiktól – le is másoltak. Az 1956 után visszaállított totális cenzúra a reményét is szertefoszlatta, hogy e kéziratok valaha is nyomdafestéket láthatnak. Jellemző módon nem is műfordítók, inkább lelkes amatőrök vállalkoztak az Orwell-regények magyarítására: például a matematikus Kálmán György vagy a néprajztudós Bálint Sándor, a szegedi egyetem professzora. (Ez utóbbi, miután az 1984-fordítását lefülelték, 1963-ban valósággal belehalt a folytonos titkosrendőri zaklatásba közeli ismerősei is az egykori belügyi akták tanúsága szerint.) Hasonló „mély illegalitásban” köröztek már az ötvenes évektől az Állatfarm gépiratos példányai is, egyebek közt Szíjgyártó László vagy Huszár László fordításában.
Kisebb szenzációszámba ment az is, hogy az Élet és Irodalom az évi első száma egy teljes oldalon közölte Takács Ferenc „lektori jelentését” („Ezerkilencszáznyolcvannégy” – ezerkilencszáznyolcvannégyben), melynek nyomán további két számon át élénk polémia bontakozott ki a regény hazai kiadásának „időszerűségéről” – Bolgár György, Domonkos László s egy névtelen levélíró hozzászólásaival – míg végül a szerkesztőség, állítólag felsőbb utasításra, jobbnak nem látta berekeszteni a vitát egy hivatalosan továbbra sem létező műről és szerzőjéről.
Ami az egykori belügyi „recepciót” illeti, álljon itt ízelítőül egy nemrég „felszabadított”, 1985. februári jelentés:
BELÜGYMINISZTÉRIUM SZIGORÚAN TITKOS !
III/III – 4 – a. alosztály
Tárgy: Buda Gézáról
JELENTÉS
Jelentjük, hogy a BM III/1-3. osztály hálózati úton nyert információja szerint Nóvé Béla /…/ Budapest, VI., Népköztársaság útja 98. szám alatti lakásán nagy mennyiségben – kb. ezres nagyságrendben – George Orwell: Állati gazdaság című, ellenséges tartalmú munkáját tárolta.
Az anyag szállításának és raktározásának megállapítása céljából operatív mozgó és pontfigyelést alkalmaztunk. Megállapítottuk, hogy 1984. december 22-én az esti órákban Philipp Tibor a „Csaló” fedőnevű bizalmas nyomozás célszemélye kettő bőröndben és kettő utazótáskában gépkocsival elszállította az anyagok egy részét Buda Géza, Budapest XIII., Párkány utca 46. II. emelet 14. szám alatti lakásába. A szamizdat irodalom kiemelése érdekében „Zárka” fedőnéven titkos kutatást terveztünk, amelynek végrehajtása nem járt sikerrel. Javasoljuk, hogy az általunk szervezett bázisobjektum felhasználásával, zárszakértő műszaki operatív tiszt közreműködése útján, készítsünk kulcsot célszemélyünk lakásához.
A kulcs elkészülte után – Buda Géza külföldi útja idején – titkos kutatást hajtunk végre lakásán. Kérjük engedélyezni a javasolt intézkedés végrehajtását.
Budapest, 1985. február 11.
Vajon tényleg csak egy makacsul ellenálló, rozsdás ajtózár mentette volna meg könyveinket – vagy az „operatív” tisztek más balfogása? Nem tudni. Az mindenesetre tény, hogy a több évtizedes késéssel csaknem egy időben megjelent két magyar Orwell-kötet a hazai szamizdattörténet első átütő „közönségsikerét” hozta. A kezdeti 1500 példány – mind az 1984-ből, mind az Állati gazdaságból ennyit nyomtak – pár hónap alatt gazdára lelt, s a fél éven belül elkészült párizsi, chicagói utánkiadásokból is számos kötet „hazatalált”. Jó volt látni, hogy a kezünk alól kikerült, „püspöklila” fedelű könyvek mind bátrabban tűnnek fel utcán, villamoson, kutatóintézeti és tanszéki könyvtárak polcain, s hogy a közös olvasmányélmény akár idegenek között is cinkos bizalmat teremhet.
***
Orwell-olvasónak lenni az idő szerint spontán belépést jelentett „a szabadság kis köreibe”, s vele azon önként vállalt konspirációba, melyre épp a nyilvánosság tágítása érdekében volt szükség a „puha” diktatúrából a kemény demokrácia felé araszolva.
BABITS MIHÁLY
→ HENRI BERGSON AZ ERKÖLCS ÉS VALLÁS KÉT FORRÁSA CÍMŰ MŰVÉRŐL
Két különböző erkölcsről van itt szó, amelyek közül az egyik nem folytatása, kitágulása, vagy magasabb emelete a másiknak, hanem inkább teljes ellentéte. Az első a zárt társaságok morálja, a társadalom kényszerű önvédelme az egyén külön akciója ellen, biztosítéka az együttműködésnek a közös létharcban, közös ellenségekkel szemközt… Ez a nemzetek és kasztok morálja, a törzsi szokások összessége, melyek valami misztikus kötelező erőt nyertek egyénen túli fenségükben; voltakép mindig harcos és zárt morál, mely sohasem foghatja be az egész emberiséget, az egész világot, mert lényegében van hogy mindig egy bizonyos körön kívül levők ellen irányuljon: belül önerősítő szeretet és összetartás, de kifelé idegenség és harc és gyűlölet… A másik morál ennek éppen az ellentéte. Nem zárt hanem nyílt. Nem statikus, hanem dinamikus. Nem a harcé hanem a szereteté, mely még az ellenséget is szereti. Célja nem a törzsek és társaságok konzerválása, hanem inkább széttörésük és kitárulásuk.
„Meg kell értened, Winston, hogy az egyén csak egy sejt! Mit számít egyetlen sejt pusztulása, ha a többi milliárd – az egység – életben tartja a testet?!”
idézet a darabból
KARL POPPER
→ A NYITOTT TÁRSADALOM ÉS ELLENSÉGEI
A törzsi életformában kevés probléma létezik, valódi erkölcsi problémák pedig egyáltalán nincsenek. (…) A helyes út mindig meg van határozva, ha nehézségeket kell is legyőzni követése során. Tabuk határozzák meg, mágikus törzsi intézmények, amelyek sosem válhatnak kritikai megfontolások tárgyává. (…) Mi is tabuk szorításában élünk: táplálkozási tabuk, udvariasság tabui és egyebek. Mégis van néhány fontos különbség. A mi életmódunkban, egyfelől az állam törvényei, másfelől azok között a tabuk között, amelyeket rendesen betartunk, húzódik a személyes döntések egyre szélesedő területe a maga problémáival és felelősségeivel; és tudatában vagyunk ennek a területnek a jelentőségével. (…) A lényeges különbség abban rejlik, hogy ezekre a tabukra racionálisan reflektálunk. (…) Az alábbiakban a mágiában gyökerező, törzsi vagy kollektivista társadalmat zárt társadalomnak, és azt a társadalmat, ahol az egyének személyes döntésekkel szembesülnek, nyitott társadalomnak fogom nevezni.
Fordította: Szári Péter
Az újbeszél Óceánia hivatalos nyelve, s azért találták ki, hogy az Angszoc vagy angol szocializmus ideológiai szükségleteit kielégítse. Az újbeszél célja nemcsak az, hogy az Angszoc híveinek megfelelő világnézet és észjárás kifejezésének eszközéül szolgáljon, hanem az is, hogy minden más gondolkodási módot lehetetlenné tegyen.
a regény függeléke
NÁDASDY ÁDÁM
→ A CSERESZNYE VAGY A MEGGY: NYELVET TANÍTUNK VAGY GONDOLKODÁST?
Már az anyanyelv elsajátítását is úgy szokás elképzelni, hogy a gyerek gondol mindenféléket, majd némi küszködés és próbálkozás árán megszerzi a képességet, hogy ezt velünk közölje. E kognitív kiindulás szerint tehát a nyelv a gondolkodás szolgálóleánya. Egyáltalán nem biztos, hogy ez így van. Nagyon is elképzelhető, hogy nem a gondolkodás hat a nyelvre, hanem fordítva: a nyelv hat a gondolkodásra. Ezt nevezhetjük nyelvi álláspontnak. Eszerint nyelv nélkül nincs is gondolkodás. A kisgyermek, amikor anyanyelvét elsajátítja, nem azt tanulja meg, hogy hogyan kell gondolatait kommunikálni, hanem azt, hogy egyáltalán hogyan kell gondolkodni! És miket lehet gondolni!
Nagyon is elképzelhető, hogy – legalábbis eleinte – csak olyasmit tud elgondolni, amit a nyelv az ő számára lehetővé tesz. Azaz a nyelv nem gondolataink kifejezője, hanem megteremtője és lehetővé tevője. Eszerint a gondolkodás a nyelv szolgálóleánya! „A természetes nyelvek érvényesek ugyan, de ez nem jelenti, hogy optimálisak is.” – mondja John Quijada, a kaliforniai állami gépjármű-osztály ötvenhárom éves egykori alkalmazottja, aki 2004-ben publikálta az interneten monográfiáját, amelynek a címe: Ithikuil: filozófiai formatervezés egy elképzelt nyelvhez. A százhatvanezer szavas online nyelvészeti tankönyv tartalmazza a nyelvtanát és szótárát is egy nyelvnek, amelyet Quijada harminc éven keresztül fejlesztett szabadidejében. Az ithkuilt senki nem beszéli Quijadan kívül, és minden bizonnyal senki nem is fogja.
Ithkuil látszólag összeegyeztethetetlen két célja: a maximális precizitás, és ezzel egyetemben az összes emberi gondolat kifejezésére való alkalmasság, mindezt a lehető legkevesebb hanggal. Elképzeléseit, amelyek az angolban csupán esetlen köntörfalazásnak tűnnek, egyetlen szó fejezi ki: Ithkuil. Az a mondat például, hogy: „Ezzel ellentétben azt gondolom, hogy ez a romos hegyi út félrevisz egy ponton”, egyszerűen ennyi: “Tram-mļöi hhâsmařpţuktôx.”
Joshua Foer: Utopian For Beginners (Utópista kezdőknek)
MICHEL FOUCAULT
→ FEGYELMEZÉS ÉS BÜNTETÉS
Az állandó felosztás normálisra és nem normálisra, amelynek minden egyén ki van téve, napjainkig érvényes, egészen más tárgyakra alkalmazva a bináris megjelölést és a leprás száműzetését; új technika jött létre és intézmények egész együttese, amelyek saját feladatuknak tekintik a nem normálisok felmérését, ellenőrzését és megjavítását, fegyelmező rendszereket működtet, amelyeket a pestistől való félelem hívott életre. A hatalom egész mechanizmusa, amely, még napjainkban is, a nem normális köré rendeződik, hogy megjelölje, egyszersmind megváltoztassa, e két, régi időkből eredő formából tevődik össze. Bentham Panopticon-ja ennek a kompozíciónak az építészeti alakzata. Az alapelvét ismerjük: gyűrű alakban vesz körül egy épület egy tornyot; a tornyon nagy ablakok vannak, amelyek a gyűrű belső oldalára néznek; az épületet cellákra osztották, az épület teljes szélességében; minden cellának két ablaka van, az egyik befelé néz, a torony ablakaira, a másik kifelé tekint, és beengedi a fényt. Elég, ha egyetlenegy őrt állítunk a központi toronyba, s mindegyik cellába elhelyezünk valakit, egy őrültet, egy beteget, egy elítéltet, egy munkást vagy egy tanulót. Az ellenfény jóvoltából e toronyban lévő őr előtt világosan kirajzolódnak a foglyok körvonalai a gyűrű celláiban. Ahány ketrec, annyi parányi színház, ahol minden színész egyedül van, tökéletesen individualizáltan, és állandóan láthatóan.
Fordította: Fázsy Anikó, Csűrös Klára
ORWELL
→ FACING UNPLEASANT FACTS (SZEMBENÉZÉS A KELLEMETLEN TÉNYEKKEL)
A Szent Cipriánban tilos volt megtartani a pénzünket. Azonban lehetséges volt egy-két shillinget visszatartani, amiből titokban néha édességet vettem, és az udvaron lazán növő borostyán közé rejtettem. Egyszer valami megbízást teljesítettem, és bementem egy cukrászdába pár mérföldre az iskolától csokoládét venni. Ahogy kijöttem a boltból, láttam a szemben lévő járdán egy szigorú arcú embert, aki, legalábbis nekem úgy tűnt, alaposan megbámulta az iskolai egyensapkámat. Nem volt kétségem afelől, hogy ki lehet ez az ember. Kém, akit Sambo (az iskola igazgatója – szerk.) állíttatott oda! Bizonytalanul elfordultam, és, mintha a lábaim saját életre keltek volna, elkezdtem ügyetlenül futni. Ahogy elértem a következő sarkot, sétálásra kényszerítettem magam. A futás ugyanis a bűnösség jele, és nyilván a város más pontjain is állnak kémek. Egész nap és másnap is vártam, hogy behívjanak, és nagyon meglepődtem, hogy nem történt semmi.
Egyáltalán nem tűnt volna furcsának, hogy egy magániskola igazgatója egy seregnyi kém fölött diszponál, és még csak azt se képzeltem, hogy fizet nekik. Feltételeztem, hogy bármelyik felnőtt, az iskolában vagy azon kívül, önkéntesen együttműködne vele, hogy megakadályozzon minket a szabályszegésben. Sambo hatalmas volt, és teljesen természetesnek tűnt, hogy ügynökei mindenhol ott vannak. Amikor ez az epizód történt, nem lehettem több tizenkét évesnél.
1944-ben Orwell a Tribune irodalmi szerkesztőjeként Ahogy nekem tetszik címen összeszedte mindazokat a téveszméket, amelyeket gyerekkorában tudományos tényként közöltek vele – ez egy válogatás belőlük.
* Szörnyet halsz, ha kalapban mész be a templomba.
* Behívatnak, ha fordítva teszed fel a bélyeget a levélre.
* Ha pofát vágsz, és megváltozik a szél állása, úgy maradsz.
* Ha olyan vízben mosol kezet, amiben tojás főtt, bibircsók nő
rajtad.
* 50 font jutalmat kapsz, ha Madame Tussaud Panoptikumában
töltöd az éjszakát.
* Ha denevér száll egy nő hajába, le kell borotválnia.
* Ha megvágod magad a hüvelyk- és a mutatóujjad között, kiakad
az állkapcsod.
* A hattyúk egy szárnysuhintással eltörik a lábadat.
* Ha hazudsz, anyajegy nő a nyelveden.
* A keletiek nem kapnak napszúrást.
* A kutyák megismerik az ember igaz természetét.
