iram@orkenyszinhaz.hu

Várady Szabolcs

Hogy él a vers a színpadon?[1]

Vita tárgya olykor, hogy mi jobb: olvasni a verset vagy hallgatni? Továbbá, hogy ha elmondják, elszavalják, mit kell benne hangsúlyozni: a formát vagy az „értelmet”? Itt persze mindjárt az a kérdés is felmerül, hogy mi a vers értelme. A kérdés talán akkor válik a legjobban érzékelhetővé, ha szembeállítjuk a színészek versmondását a költőkével. Ez így persze eléggé elvont kérdés, hiszen színész és színész, költő és költő közt igen nagy lehet a különbség, nem beszélve a versek különbségéről. Akad költő, aki – gátlásból vagy szeméremből – lelkileg eltartja magától a verset, mintegy kívül marad rajta, amikor elmondja. És persze akad színész, aki annyira bele tud hatolni, hogy az a költőnek is reveláció. Mindezt szem előtt tartva is van azért egy eléggé általánosnak mondható, jellegzetes különbség. A költők rendszerint a formát hangsúlyozzák. Vagy mondjuk óvatosabban: hangsúlyozzák a formát. Ahogy olykor a szemükre vetik: kántálnak; a sor végén akkor is tartanak egy lélegzetvételnyi szünetet, ha a mondat áthajlik a következő sorba. Mert a sor a vers alapegysége, a nyelvtantól függetlenül. Vagyis, úgy tetszik, számukra az a vers legfőbb tartalma, hogy formája van. A költő belülről nyúl a vershez, a szervezete, az idegrostjai, az izommozgása, a vérkeringése felől, hiszen tudja (vagy legalábbis érzi), hogy miből lett, mi működteti. Nem azt akarom mondani, hogy ez az autentikus megszólaltatása a versnek, mert ilyen valószínűleg nincsen. Hiszen a vers nem a hallgatónak íródik, hanem az olvasónak. Ezért is merülhet föl a kérdés, hogy hallgatni vagy olvasni jobb. És éppen a legigényesebb olvasó mondhatja, hogy neki ne szavalják el a verset, ő úgy akarja hallani, ahogy belül hallja, és ne szűkítsék le a benne élő gazdag jelentését azzal az értelmezéssel, ami minden interpretáció szükségszerű velejárója. Én azért mégis úgy gondolom, a költő versmondása többnyire, ha mást nem, legalábbis fontos támpontokat nyújt a vers mélyebb megismeréséhez. Ahhoz, hogy úgy halljuk a verset magunkban, ahogy a költő hallotta – még akkor is, ha ezt a benne élő hangzást csak töredékesen tudja tolmácsolni, ha hibásan artikulál vagy légzési nehézségekkel küzd, mint például az öreg Füst Milán. Erősen hiszem, hogy aki az ő előadásában hallja az Öregség-et, az többet megtud a versei természetéről, mint akárhány tudós értekezésből. (Erről a hangfelvételről egyébként készült tudós értekezés. Fónagy Iván írta, az Akadémiai Kiadó adta ki 1974-ben, és mindenekelőtt a költeménynek az előadásból kihallható zenei szerkezetét elemzi, az is az alcíme, hogy Dallamfejtés.) Hallgassuk meg, hogyan mondja a versét Füst Milán: ITT

A versek szerkezetének megjelölésére Füst Milán az ’indulatmenet’ szót használta. Ennek a versnek az indulatmenetét, azt hiszem, csakugyan meggyőzően rajzolja ki az ő előadása, de a crescendókat, decrescendókat figyelve a vers zenei leképezése sem tűnik lehetetlennek. Fónagy könyvében le is van kottázva a hanglejtés alapján a vers, teljes terjedelmében.

A színésznek – általában – nagy előnye a költővel szemben, hogy megvannak a kimunkált eszközei a vers megszólaltatásához, az orgánuma, a beszédtechnikája, tud bánni a hangjával, pontosan érzi és produkciójába bele is tudja építeni a közönség reakcióit, gondosan megtervezett spontaneitással. Ő természetesen az ellenkező irányból, kívülről közelít a vershez. Tevékenységét Babits, Ódry Árpád egy előadóestjéhez írt bevezetőjében a műfordítóéhoz hasonlítja: úgy egyensúlyoz a vers zenéje és értelmi menete közt, mint a műfordító. Amit elveszít a vámon, azt megnyerheti a réven: a saját eszközeivel, a saját egyéniségéből végül is teljes, új műalkotást tud létrehozni, „amely – mondja Babits – nem azonos a költő művével, de nem is egészen idegen attól”.

Ritka azonban a verset igazán jól mondó színész. Valahogy úgy, ahogy az operaénekesek közt is kevés az igazán jó dalénekes. Aki a színpadról jön – legyen az akár az énekelt, akár a beszélt dráma színpada –, nem könnyen idomul a másik műfaj eltérő követelményeihez. Némi túlzással azt mondhatnánk, a vers színpadán a szavak a szereplők, a cselekmény az egymáshoz való viszonyuk, konfliktusaik és egymásra találásaik, valamint – nem utolsó sorban – formába rendeződésük története. Még a legprózaibb szabad versnek is van valamiféle dallama, ami a szavait verssé fűzi egybe.

Kétségtelen, hogy ezt a dallamot a költők jó része, mikor verset mond, hajlamos túlhangsúlyozni, túlénekelni. Van, akit irritál ez a fajta versmondás, a Füst Miláné például, vagy pláne a Babitsé. Engem lenyűgöz mind a kettő, és amikor egy „Ki mit tud” döntőjének tekintélyes zsűritagja azt szánta a legnagyobb dicséretnek, hogy a fiatalember nem szavalta, hanem elmondta a verset, azt majdnem olyan furcsának találtam, mint azt az ellenvetést az operával szemben, hogy miért énekelve társalognak egymással a szereplők. Hát normális dolog ez? A normalitásnak ebből a nézőpontjából éppolyan abnormális, ha versben szólal meg valaki. De ha megpróbáljuk szégyenlősen elmismásolni a dolgot, mint valami kínos eltévelyedést, amiről jobb társaságban nem illik tudomást venni, az – nekem legalábbis – olyan, mintha füldugóval ülnénk be az operába.

Kosztolányi is ezen a véleményen van. Ábécé a hangról és a szavalásról című írásában ezt mondja: „Természetesen szavalni: fából vaskarika. (…) Természetes dolog üzleti levelet, adás-vételi szerződést, meghagyásokat írni. De verset írni egyáltalán nem természetes dolog.”

Az operaénekessel szembeállítottam a dalénekest, a drámai színésszel a verset mondó színészt. Kosztolányi ezt még szigorúbban veszi. Ezt írja: „A legfontosabb tanács. Szavaló, sohase feledd, hogy keretben vagy, mint a kép, s tilos abból kilépned. Rámád a vers, mely lelket ad neked, melynek te lelket adsz. Mondd a szöveget, tömöríts beléje mindent, ne törődj mással. A hang az anyagod, a többi a színpadon talán színészet, de itt csak ripacskodás.”

Babits ellenben arról beszél, hogy a szavaló nemcsak olyan, mint a fordító, hanem olyan is, mint az illusztrátor: képet társít a szöveghez. Ahogy egy regény illusztrátora a szavakban megjelenített szereplők testi valóját mutatja meg, úgy a vers előadójának élő hangja, arckifejezése, mozdulatai is mást tudnak és mást kénytelenek megfogni a valóságból, mint amit a költő a saját eszközeivel, a szavakkal létrehoz. „Mert más az érzés drámai oldala – mondja Babits –, mint a lírai: és az előadó, éppen eszközeinél fogva, akarva, nem akarva kényszerül ezt a drámai oldalt is kidomborítani.”

Akkor tehát hogy is állunk ezzel? Kosztolányival indultam, de Babits megingat. Hogy kivágjam magam ebből a szorult helyzetből, előveszem T. S. Eliotot. Nála ugyan szó sincs előadó-művészetről, de arról igen, hogy a versek – valamilyen általánosabb értelemben – nem zárulnak önmagukba. „Nincs költő, nincs egyáltalában semmiféle művész – írja Hagyomány és egyéniség című híres esszéjében, Szentkuthy Miklós fordításában –, akinek műve elszigetelt magányosságában értelmezhető, jelentősége, értékelése abban áll, hogy halott elődeihez, költőkhöz, művé­szekhez való viszonyát értékeljük. Önmagában nem becsülhető; a hasonlóság vagy kontraszthatás érdekében a holtak sorába kell állítanunk.” De, folytatja Eliot, nemcsak az új mű kapcsolódik szükségképpen a múlthoz, hanem az egymással ideális rendet alkotó addigi művek is átrendeződnek, ha egy valóban új műalkotás kerül be közéjük.  És később hozzáteszi: „fogjuk fel úgy a költészetet, mint minden valaha megírt költemény élő társaságát.” Ez persze az irodalomtudomány magasabb szintjén van elképzelve. De mi történik, ha a színház terébe helyezzük át a verseket: lépjenek egymással kölcsönhatásba. Mi lesz belőle? Dalokból opera? Fából vaskarika?

Amióta színészek – mint annak idején már Ódry Árpád – vagy előadóművészek, mint ennek a műfajnak a megteremtője, Ascher Oszkár versműsorokkal léptek a közönség elé, a puszta egymás mellé helyezés kapcsolatot teremtett az előadott versek között. Babits éppen ennek a kapcsolatnak az elemzésével kezdi az előbb már idézett írását, ebből vezeti le, hogy a színész előadásában a versből egy új műalkotás keletkezik. A verseket belülről ismerő hallgató zavarban van, nem érti a művész választását, mert az nem a versek, hanem az előadó-művészet szempontjai szerint történt, és nem is történhetett másként. Aki nagy művész előadásában hallja a verseket, az egészen új műélvezetben részesül. „Egészen új verseket hall – írja Babits –, melyeket nem olvashat el azután sem újra, melyeket senki sem olvashat soha.” Az azonban előfordulhat, teszem hozzá, hogy újra elolvasva a verset majd belehallja azt is, amit az előadó művész vetetett észre. Maga Babits később így nyilatkozott, amikor Ascher Oszkár elszavalta neki a Jónás könyvét: „Különös tükör a költő számára az ilyen szavalat. Azt mondhatom: most fedeztem föl a saját versemet. Most látom, mi mindent rejtettem én ebbe, szinte magam előtt is titokzatosan.” A költői ihlet természetéhez ugyanis hozzátartozik, hogy olyan hatáselemek is belekerülhetnek a versbe, amelyeknek a költő nincs tudatában.

Ami a válogatást illeti: voltak mindig tematikusan összeállított műsorok is. A legemlékezetesebb volt 1965-ben Mensáros László estje az Egyetemi Színpadon, A XX. század. Ez az est azonban, akárcsak később Bálint András egy-egy írót, költőt megidéző estjei vegyes anyagból, prózából, versekből, dokumentumokból álltak össze. És akkor felmerült az az ötlet, hogy csinálni kéne olyan színdarabot, amelynek versek a szereplői. Mégpedig azok a versek, amelyeket a legtöbben ismernek. Ez lenne az egyik alaptulajdonságuk. De azért kellene más is, hogy párbeszédbe elegyedhessenek egymással. Eszembe jutott egy játék, amit a New York (akkoriban Hungária) Kávéház mélyvizében játszottunk valaha. Valaki mondott egy verssort, és a mellette ülőnek rá kellett vágni egy másikat, amelyikben szerepelt ennek a sornak az egyik szava. Aztán ez így ment tovább az asztal körül.

Vegyük például ezt: „Tomori, büszke vezér, mért hagytad el érseki széked?” (Kisfaludy Károly: Mohács) Majd’ mindegyik szavához könnyű találni ilyen sort. Büszke? „Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak.” (Kölcsey-töredék) Vezér? „Az én vezérem bensőmből vezérel.” Hagytad el? „[S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,] Hogy elhagyod  érte az én nevemet?” Érseki széked? „Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.” (Pilinszky: Apokrif)

Vannak szorosabb párhuzamok is, pl. amikor egy szópár visszhangzik:

Szilágyi Erzsébet / levelét megírta,
Szerelmes könnyével / azt is telesírta.

Testámentumot szörnyűt írni
és sírni, sírni, sírni, sírni.

De ami jó játék a kávéházban, nem biztos, hogy a színpadon is megél. Itt nem szavaknak kell kapcsolódni, hanem verseknek kell együtt létezni. Lehetnek olykor közös szavak is persze. „Ha előbb halok el”, mondja Petőfi, „S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: /
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, / Arról, hogy meghalok” – folytatja Ady, „kicsit még élek, aztán meghalok” – zárja a sort átmenetileg Petri. Hogy aztán csakhamar visszatérjen a téma, de más szavakkal, rafináltabb csomagolásban Jékelynél és Dsidánál. Bejönnek a versek, jönnek-mennek, összefogóznak, szétválnak, felelnek vagy feleselnek. Egymásnak, egymással. Illik rájuk Eliot javaslata: „fogjuk fel úgy a költészetet, mint minden valaha megírt költemény élő társaságát”. És az is megtörténik, itt szó szerint, amiről Eliot egy magasabb szinten beszél, hogy az új versek visszahatnak a régiekre. Petri mellett Ady és Kosztolányi is másképpen szólal meg, mintha magában lenne. És a versek életébe más is beleszól ezen a színpadon: a színészek egymásnak is mondják a verseket, nemcsak a közönségnek, reagálnak egymásra, de még a közönséget is belevonják olykor. Ugye mindenki tudja, mi jön? Na? Tóth Gyula, bádogos és… vízvezetékszerelő! Vagy ha nem, hát… kisnyúl!

Mit is mondott Kosztolányi? „„A legfontosabb tanács. Szavaló, sohase feledd, hogy keretben vagy, mint a kép, s tilos abból kilépned. Rámád a vers, mely lelket ad neked, melynek te lelket adsz.” És én mit is mondtam? Hogy ritka a verset igazán jól mondó színész. És akkor itt van most egy egész társulat? Igen, ha hiszünk Babitsnak, hogy amikor előadják a verset, akkor új műalkotás születik, amely „nem azonos a költő művével, de nem is egészen idegen attól”. Ez itt hatványozottan igaz. Mert minden vers egy nagyobb egésznek a része, egymásra vetnek hol fényt, hol árnyékot. Úgy szól az egész, mint egy szimfónia, motívumok szólalnak meg, tűnnek el, majd térnek vissza variálva, tuttik és szólók váltják egymást.  A versek többségét a költője biztosan nem így mondaná, és nem is ilyennek képzelte el. De azt eddig is tudtuk, hogy a vers annyiszor születik meg, ahányszor elolvassa egy-egy fogékony olvasó. Egy ilyen színházi este pedig többek közt arról is szól, hogy a versnek – és itt megint Babitsra utalnék vissza – van drámai oldala is, a lírai mellett. Gyakran szól valakihez vagy akár valamihez, Orbán Ottó a magyar népdalhoz, Csokonai a reményhez, vagy éppen önmagát szólítja meg a költő, és persze az olvasót mindenképpen. Személyes viszony létesül, és jó esetben odaszögez minket a székhez majdnem három órán keresztül.

[1] Az előadás a Magyartanárok Egyesülete és az Örkény Színház “A színház iskolája 3” című közös konferenciáján hangzott el 2020 január 11-én.

Top