Szeretik a meséket? Nem szégyen az! A mese egyidős az emberrel. Már az ősi barlangrajzokon is meséket láthatunk. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mamut. Megöltük, megettük, vége. Egyszerű, de mese. Mondjuk az én meséim se sokkal bonyolultabbak. Biztos ezért száműzték őket az oviba. (gügyögve) „Mit csinált a tücsök nyáron? Csak muzsikált hét határon…” Mivel érdemeltem ki ezt a geil gügyögést? Bocsánat, ez érzékenyen érint… Naponta kapjuk a leveleket: „A nyúl füle gyerekelőadás?” „Tizenkét éven aluli gyereket hozhatok?” Persze, ha azt akarod, hogy megálljon a növésben! Ezek morálfilozófiai és társadalomszociológiai bölcseletek! Tizennyolc karikás, minimum! Bocsánat. Hol is tartottam? Gondolkodtak már azon, miért oly fontos a mese az embernek? Hogy elaludjon a gyerek, igen, de azon kívül.

A mesék különböztetnek meg minket az állatoktól. Amikor Zeusz urunk megteremtette az embert, belégyúrt minden létező állatot: a disznó disznóságát, a róka ravaszságát, a nyúl gyávaságát, az oroszlán büszkeségét, a papucsállatka papucskaságát, a szamár szamárságát, a bagoly bölcsességét, a kaméleon kétszínűségét, a féreg féregségét és nem folytatom. Mikor Zeusz urunk látá, hogy be van fejezve a nagy mű, igen, érezte, hogy ez így még nem igazi ember, csak egy állat a sok közül, ezért szájába adta a szót, és mondá néki: odaadom neked a mesélés képességét, hogy el tudd mondani utódaidnak, milyen kevésen múlt, hogy állat maradtál! Értik már? A mese arra való, hogy el ne felejtsük, mekkora állatok vagyunk! Ezért minden mesék közül legfenségesebb az állatmese! És a legegyszerűbb is. Kell hozzá egy-két állat, egy emberi gyarlóság, és több ezer évig eláll.

Részlet a szövegkönyvből

Klasszikus meghatározása szerint a görög állatmese olyan kitalált történet, amely az igazságot példázza. Szereplői emberek vagy emberként viselkedő állatok és növények, gyakran tipizált jellemek. Az egyszerű felépítésű, rövid történetek tanulsággal zárulnak (epimythion), melyet vagy az egyik szereplő mond ki a mese végén, vagy a mesemondó. A tanulság nem mindig, legalábbis számunkra nem mindig következik a történetből, de éppen ezek a mi erkölcsi ítéletünktől elütő tanulságok vetnek fényt mások gondolkodására, a görög észjárásra.

A mese a szónoki képzésben és a szónoki beszédben is helyet kapott. A szónoki beszédben a bizonyítás része lehet, a szónoki képzésben az irányított fogalmazás egyik fajtája (mythos, ainos, logos).

Farkas Zoltán: Mesebeszéd – Egy bizánci mesefüzér tanulságai

AZ ÁLLATMESE MINT ÁTPOLITIZÁLÓDOTT IRODALMI ÉS FOLKLÓRFORMA

Narratológiai kiindulópontként természetesen elfogadhatjuk, hogy a szóban forgó állatmesék tanító mesék, azaz fabulák. A fabula tanító célzatú, rövid elbeszélés, mely funkciójában igen közel áll a példázathoz. Célja egy erkölcsi vagy életvezetési szabály ismertetése, szemléltetése. Előadásmódja egyszerű, tömör, frappáns, ahol a tanulság egyértelmű és közérthető. Tárgya egyszerű történet, nincsenek benne mellékepizódok, és árnyalt jellemek sem. A tanító célzatú állatmesék állatszereplői – mint ezt már a korábbi értelmezők is szóvá tették – a jellemeknek épp ezt az egyszerűségét, a személyiség szerepre redukáltságát használják ki: az állatok itt ugyanis egy-egy antropomorfizált szerepet, és nem személyiséget jeleznek. (A hangya szorgalmas, a róka ravasz, az oroszlán királyian beképzelt, a sün pedig visszahúzódó, tüskés stb.). Mindeddig azonban nem esett szó arról, hogy Hajnóczy állatmeséi tulajdonképpen rövidtörténetek, és hogy fő szerkezeti elvük a redukció – azaz redukáltak bennük a szereplők, redukált az eseménysor, redukáltak a leírások, és rendszerint redukált az idő és a helyszín is. Mindez azért fontos számunkra, mivel ezek a redukciók biztosítják azt, hogy az állatmesékben megtörténhessen a „jelentéssűrűsödés”, azaz a történet elemeinek jelentéstani megterheltsége, utalásossága. A rövidtörténet (az állatmese) műfaja tehát nagyon is alkalmas az áthallásokra, a kódoltan beszélésre, a félig kimondható tartalmak közvetítésére, az olvasóval való titkos összekacsintásra.

A rövidtörténet másik számunkra fontos specifikuma, hogy más műfajokkal szoros kölcsönhatásban van, köztük az ún. folklór formákkal is, mint amilyen a vicc, a közmondás, az anekdota. Érdemes felfigyelni arra, hogy Hajnóczy állatmeséi is erősen hajaznak a végső poénra kihegyezett, végig a csattanó felé haladó anekdota vagy vicc struktúrájára – azaz a szóbeli közlésformára jellemző műfajok szerkezeti elemeit inkorporálják magukba. (Ennyiben nincs mit csodálkozni azon, hogy A hangya és a tücsök viccként könnyen elterjedt.)

A fentebb említett narratológiai megalapozás annak fényében válik jelentésessé, ha tudjuk, hogy az állatmese a 20. században a politikai propaganda, illetve a „másként beszélés eszközévé” válik. Érdemes ezen a ponton a náci állatmesékre, képregényekre, oktatófilmekre, illetve a 20. század olyan híres politikai allegóriáira gondolni, mint például Orwell Állatfarmja. Ezek mellé a nyíltan politikai tartalommal operáló alkotások mellé sorakoztathatók fel olyan művek, melyekben az állatmese a „másként beszélésnek”, a nyíltan nem kimondható tartalmak burkolt megfogalmazásának az egyik bevett eszköze.

Horváth Györgyi: Hajnóczy Péter állatmeséi

A novemberi szél a zörgő faágakról éppen az utolsó fonnyadt-száradt leveleket tépte le, amikor az erdőszélen találkozott a tücsök és a hangya. A hangya kicsit kopott, naftalin szagú, de panofixbéléses télikabátot viselt – júliusban vette leszállított áron a Bizományi Áruházban, akár a vízhatlan síbakancsát –, a tücsök viszont láthatóan didergett vékony és béleletlen vászondzsekijében. A tücsök zsebre dugott kézzel álldogált, mert kesztyűje sem volt.

– Jó napot, tücsök szomszéd – mondta a hangya. – Ahogy elnézem, nem izzad bele a kabátjába…

– Bizony, hideg van, hangya szomszéd – válaszolt vacogva a tücsök. – Ez a szél az ember csontját is átjárja…

A hangya megigazgatta bőrkesztyűs kezével a sálat a nyakán.

– A feleségem kötötte – mondta. – Ügyes asszony: nézi a televíziót és közben mindig köt vagy horgol valamit. Maga, úgy tudom, nőtlen és albérletben lakik…

– Hát igen – bólogatott a tücsök –, tudja, én mindig csak hegedülgetek, másra nemigen marad idő…

Cigarettásdobozt kapart elő a zsebéből, és odakínáIta a hangyának.

– Köszönöm – rázta a fejét a hangya. – Több, mint három hónapja, hogy leszoktam a dohányzásról. Nemcsak haszontalan, az egészségre káros szenvedély ez, de pénzbe is kerül. Egy doboz cigaretta árából megreggelizhet, vagy megvacsorázhat a magamfajta kétkezi munkás. – Megköszörülte a torkát. – Úgy tervezzük a feleségemmel, hogy jövőre nagyobbra cseréljük a lakást. Központi fűtés, telefon, közvetlen földalatti járat a szemétdombhoz…

A tücsök cigarettára gyújtott.

– Aki nyáron hegedül, míg mások megfogják a munka végét, hogy vigyék valamire az életben… – A hangya megcsóválta a fejét. – Talán azt gondolta, kedves tücsök szomszéd, hogy ebben az évben nem is lesz tél?

– Egy hét múlva elutazom – mondta a tücsök –, csak úgy május felé jövök haza…

– Elutazik? – csóválta a fejét a hangya. – Valami rokoni meghívás, kedves szomszéd?

– Nem járok én vendégségbe – mondta a tücsök –, csak hegedülgetek otthon, gyakorlok…

– Elárulná, hová utazik? – mosolygott rá a hangya.

– Párizsba – mondta a tücsök.

– Párizsba?

A hangya kerekre tágult szemmel a tücsökre meredt.

– Tréfál, kedves szomszéd? – kérdezte kissé emelt hangon.

– Miből telne magának arra, hogy Párizsban töltse a telet?

– Meghívtak… a Conservatoire… – mondta a tücsök. – Hangversenyeken hegedülök…

A hangya a földre szögezte a szemét, hallgatott egy darabig, aztán kérlelő hangon megszólította a tücsköt:

– Tekintettel a régi ismeretségre… elintézne egy számomra fontos ügyet?

– Kérem, nagyon szívesen… – biztatta a tücsök – csak mondja, szomszéd úr…

– Arra kérném – mondta a hangya –, hogy Párizsban keresse fel La Fontaine urat, és mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggem.

A szabadság faramuci dolog: ha túl sok van belőle, az a baj, ha túl kevés, az pláne, de azért jó, ha van! Szabad egy kérdést? Önök szabadok? Aki szabadnak érzi magát, az szabadon távozhat! De akibe szorult egy kis deficit, annak érdemes maradni! Ma este megtanítom önöknek, hogyan kell felszabadulni! Ma este dagonyázunk a didakszisban! Tocsogunk a tanulságban! Maszatolunk a morálban! Csak dőljenek hátra, és élvezzenek! Az állati fabulákat személyesen tálalom, hiszen tudják… Vagy talán nem ismernek fel? Pedig találkoztunk már… Savanyú a szőlő? Egy fecske nem csinál nyarat! Nem? Semmi? Nem semmi. Már megérte eljönni. Aesopus vagyok, a mesék Homérosza, ez pedig itt a bestiális Nyúl füle revü! Ma este kiénekeljük a sajtot a holló szájából!

Részlet a szövegkönyvből

Nemrég került sor A nyúl füle nyílt próbájára. Ami mindenekelőtt feltűnt, hogy mennyire jókedvűen zajlott az egész folyamat. Minden próba ilyen, vagy ezt a közönség jelenléte váltja ki?

Ez több dologtól is függ, de A nyúl füle próbafolyamatáról általánosságban is elmondhatom, hogy jó hangulatban telt, és erre jött rá az, hogy most a közönség is ott volt velünk. A próbák egyhangúsága után mindig hasznos és jó élmény, ha kívülállók is beülnek, és megnézik, mit is csinálunk pontosan. Valahogy azzal, hogy már jelen vannak, mi is másként tekintünk az előadásra.

Szükségünk is van erre a fajta visszaigazolásra egyébként, hogy tudjuk, jó felé haladunk-e.

Ehhez a jókedvhez kétségkívül Fábián Péter rendező jelenlétére is szükség volt, aki egészen izgalmas karakternek tűnik.

Péterről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy ne lenne jókedvű és izgalmas, amit csinál. Ráadásul elképesztő türelem jellemzi, ami magától értetődően igencsak fontos tulajdonság ebben a szakmában. Mi, színészek nem vagyunk egyformák. Vannak, akiknek rögtön megy, és jól áll az a szerep, amit a rendező rájuk oszt, míg másoknak adott esetben több időre van szükségük, hogy rátaláljanak a saját útjukra. Kivárni türelemmel, amíg ez mindenkivel megtörténik, ráadásul tényleg jókedvvel, elengedhetetlen ahhoz, hogy az egész előadás vidám legyen, és megfelelően összeálljon.

A nyílt próbán a nézők sokszor effektíve megpróbálták elkezdeni rendezni a darabot egy-egy hozzászólással, és látszólag Péter ezekre a meglátásokra nyitott is volt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nézők csak kiragadott jelenteket láthattak, épp ezért az ő elképzeléseik és igényeik egész másak, mint amikor valaki teljes egészében látja maga előtt az előadást. Péter biztosan türelmesebb is ebből a szempontból, de nekünk sincs problémánk ezzel, ezek az alkalmak éppen arra valók, hogy visszajelzéseket kapjunk.

Fábián Péter először rendez az Örkényben. A társulat számára mit jelent, ha találkozhat egy új látásmóddal?

Szerintem ilyenkor az emberben elsősorban kíváncsiság van. Egy társulatnak egyébként is mindig jót tesz, ha kívülről érkezik valaki, aki nem úgy ismeri a színészeket, mint azok, akikkel már sokszor dolgoztak együtt. Én mindig hálás vagyok, ha egy rendező friss szemmel néz rám.

Hogy kell ezt érteni? Ha valakivel sokszor dolgoztok együtt, elkezd sémákban gondolkodni?

Igen, ez óhatatlanul benne van. Ha tudom valakiről, hogy mit tud halálbiztosan eljátszani, arra építeni fogok. Csakhogy a színházművészet mégis egy olyan szakma, amiben folyamatosan frissülni és fejlődni kell, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy olyan emberek érkezzenek, akik vadonatúj látásmódot, újfajta gondolkodást képviselnek, mint amit korábban megszoktunk. Erre nekem is szükségem van színészként. Ha tisztában vagyok vele, hogy mi az, amit jól csinálok, természetes, hogy arra támaszkodom, főleg ha még esetleg magamra is hagynak vagy nem kapok ellentétes instrukciót. Ennek megfelelően eleinte kényelmetlennek és ijesztőnek is érzem, ha valaki egész mást kér tőlem, mint amiben igazán jó vagyok, de utólag mindig hálás vagyok érte, hogy így történt. Ahogy telnek az évek, ezek a tapasztalatok mindig azt mondatják velem, hogy óriási szerencse és lehetőség olyan rendezőkkel dolgozni, akiket még nem ismerek.

Végső soron most is ez történik.

Hát, igen, ilyet kétségkívül nem csináltam még: konferanszié leszek, aki időről időre megjelenik, elmondja a kis szövegét, majd eltűnik. Amikor először láttam a próbatáblán, hogy Aesopus állatmeséiből áll össze az előadás, elképzelni sem tudtam, milyen lesz ez az egész… pláne amikor azt is megpillantottam odaírva, hogy „revü”. Mindenesetre kíváncsi voltam. Miután az olvasópróbán végigmentünk rajta, elhangzottak a dalok meg a versszövegek, lassacskán kezdett összeállni az egész a fejemben, és akkor már éreztem, hogy itt valami egészen izgalmas dolog születik.

Én is beleestem abba a hibába, hogy először azt hittem, ez egy gyerekelőadás lesz.

Aesopus állatmeséi elsősorban nem a gyerekeknek szólnak, és nem is az állatokról. Ők csak a hordozói azoknak az emberi gyarlóságoknak, amikre a szerző rámutat a történeteivel. Sőt, Péter tovább is ment, amikor megírta a szövegkönyvet, hiszen az előadás másik síkján megismerjük Aesopus élettörténetét is. Akiről egyébként nem sokat tudhatunk, csupán néhány könyv jelent meg az életéről, és azok is, mint minden ókori híresség esetében, csupa feltételezés, szedett-vedett leírások alapján íródtak. Mindenesetre nagyjából azért lehet tudni, hogy ki volt ő, és mit szeretett volna. Nagyon izgalmas az ő története is, hiszen rabszolga volt, de később felszabadították, majd királyi követ lett, végül Delphoi-ban éri a vég – ennek a teljes története megjelenik majd. Bizony, A nyúl füle nem gyerekelőadás. Ezt a darab elején Aesopus szerepében rögtön le is tisztázom a felkonfban.

Nem lesz könnyű dolgod, ugyanis az előadás során végig a közönséggel leszel interakcióban.

Mondjuk úgy, a nézők lesznek a partnereim – és ezt halálosan élvezem, nagyon várom már, hogy legyen közönség, hogy ne az üres székekhez kelljen beszélnem. Mondtam is Péternek, hogy tulajdonképpen ők fognak engem rendezni estéről estére. Épp ezért nem is lesz soha két ugyanolyan előadásunk. Ehhez időnként improvizáció is szükséges, és gyorsan kell majd reagálnom bizonyos helyzetekben.

Szóval nincs benned félsz?

Ó, dehogynem… hogyne volna. De azért bízok magamban.

A rendező ráadásul azzal reagál erre, hogy még inkább felerősíti a didaxist. Mintha ebben annak a felfogásnak az iróniája is megjelenne, hogy a színház feladata tanítani és válaszokat adni a jelenkor problémáira. Ami azért is izgalmas, mert tavaly egy interjúban emellett a felfogás mellett te is erősen érveltél.

Így van, ezt mindig is így gondoltam, bár nem úgy fogalmaznék, hogy a színháznak válaszokat kell adnia, sokkal inkább az a dolga, hogy élesen, keményen reflektáljon arra, ami a társadalomban történik – legyen szó akár politikai, gazdasági vagy kulturális jelenségekről. Reagáljon, és ne hazudjon. Persze, lehet úgynevezett életigenlő színházat csinálni, itt-ott még működik is, de egy idő után nagyon nehéz nem észrevenni, és nem reagálni arra, ami az ember közvetlen környezetében történik, máskülönben elkezdünk hazudni. Ez különösképp igaz a művészekre, szerintem mindig is ez volt a célja a mi mesterségünknek. És a dolog úgy fest, hogy ma nem mondhatjuk azt, hogy ebben az országban olyan rohadt jó élni.

Mi van azokkal, akik mégiscsak jól érzik magukat ebben az országban? Ők valószínűleg nem a társadalomkritikus színházakba járnak.

Ez a megosztottság régen is létezett, nem a jelenlegi politikai helyzet alakította így. Mindig voltak emberek, akik a színházra csak szórakozásként tekintettek. Amióta színész vagyok, azóta megy ez a vita. Én azt mondom, az is a kikapcsolódás formája, hogy megnézel valamit, ami kérdéseket tesz fel neked, és reagál arra, amit tapasztalsz a világban. Erre pedig azt felelik, hogy: dehogyis! A színház dolga szórakoztatni, hogy elvonja a figyelmem a mindennapi gondjaimról, nem akarok mást, csak azt, hogy táncoljanak, énekeljenek és konfettieső legyen egész este… Ez az egész vita rém unalmas. Hozzáteszem, ez utóbbival sincs semmi probléma egyébként, lehet szórakoztató színházat csinálni, bár megjegyzem, iszonyatosan nehéz. Legalább olyan kemény feladat, mint egy politizáló, társadalomkritikus színházban gondolkodni, amit én is kedvelek. Én anno ezért lettem színművész. Igenis beszélni akarok a problémákról és a tragédiákról.

A nyúl füle ebben egész ügyesen megtalálja az aranyközéputat: egyrészről időtlen társadalmi problémákról beszél, másrészt mégis revü formájában mutatjátok be: lesz benne sok humor, szóvicc, cirkuszmutatvány.

Ha mázlink van, és jól csináljuk, akkor elsősorban szórakoztatni fog: nevetés, nevetés, nevetés, majd egyszer csak elgondolkodunk azon, hogy tulajdonképpen nem is olyan vicces, amiről beszélünk. Bízom benne, hogy a nézők fontos felismerésekkel távoznak majd a színházból.

Készítette: Varga Bence, Fidelio

(elmondja Kobón, Delphoi papi testületének arkhiereusza)

Tömött félkaréj vette körül Aiszóposzt. Olyan volt, mint valami roppant nagy, szürke állat. Lassan közelített – lépéseket nem lehetett látni – a szakadék felé. Remegtünk a hidegtől, a vihartól, a várakozástól. Az a nyomorult Aiszóposz még most is értett hozzá, hogy bűvöletében tartsa az embereket. A fickók nem merték amúgy igazában elkapni a gonosztevőt, és végre, végre! lehajítani a Hüampeiáról. Szerencsére mindegyik maga előtt látta a saját öklét. És az ökle szükségszerűen hóhérrá tette valamennyiüket.

De egyáltalában miért küzdött még Aiszóposz? Ha rám nézett, a papjaim büszke csapatában, tudnia kellet, hogy halála elhatároztatott. A tér mindegyre szűkült körülötte. Most már nem lehetett, sehová sem lehetett kitérnie. A háta mögött, két lábnyira, ott tátongott a mélység.

Háromszázan egy ellenében: most már kiérezte a gúnyt is, ami halálában lappangott. Nem volt-e az a csőcselék ugyanaz a tömeg, amelynek állítólagos felszabadítása érdekében lázított ő egy életen át hazugsággal és forradalmasítással? De az isten erősebbnek bizonyult az istentelennél, éspedig éppen a csőcselék szemében. Boldogan és szabadon lélegzettem fel. Igen, ez a méltó halál a lázító számára!

Mindannyian hörögtek, s az ő hörgése volt a leghevesebb. A vihar ruhájának rongyait odacsapkodta amazok csontos ökleihez. Ő még védekezett, még visszalökött egyeseket közülük. Akiket ellökött magától – morogtak. Tompa morajlás támadt, nőttön nőtt a szél csapkodó hangjai közepette. A kezeik ökölbe szorultak. Most kellett az elsőnek odavágnia.

És akkor Aiszóposz még egyszer felemelte a kezét, reszketett az a kéz. Beszélt, és a csőcselék engedte, hogy beszéljen. Beszélt – és a csőcselék meghallgatta őt. Holott tudnia kellett volna, mi a mondanivalója a gonosztevőnek: mert az, hogy sötét szemeiben még most is csak keserűség, csak halálfélelem, ám a gyűlöletnek és a megvetésnek még nyoma sem látszott, mindez csak kiagyalt színlelés lehetett.

Azt mondta most: „Mert hogy egy életen át nem tettem mást, mint hogy szerettelek benneteket, mert ti vagytok az utolsó maradéka annak a sok ezernek, akiket az Orákulum felizgatott ellenem, ti szegény hóhérok, ezért hát nektek kell ezt a történetet meghallgatnotok. Most csak értsétek félre, és majd csak később értsétek meg.”

Részlet Arnolt Bronnen: A púpos frígiai c. regényéből. Fordította: Soltész Gáspár

(francia): a kabarék egyes műsorszámait bevezető, összekötő szöveg. A régi prológus modern formában; elsősorban a megírt, rögzített szöveget értjük alatta. Bár a konferansziék általában saját szövegeiket mondják, előfordul, hogy írók, újságírók stb. által megírt konferanszt írnak, adnak elő színészek.

(francia): műsorközlő, összekötő, következő produkciót bejelentő szöveget lehetőleg szellemes, mulattató csevegés formájában elmondó színész. A m. kabaré kezdetekor jelent meg először Bp.-en Nagy Endre személyében, aki a politikai konferansz legnagyobb hazai képviselője volt. A konferansziék szinte valamennyien újságíróként kezdték pályájukat. Kiváló konferanszié volt Békeffi László, Kellér Dezső, Darvas Szilárd, Kővári Gyula, Komlós János.

Szalad a Nyúl, lóhalálában, még a Rákosi ideje alatt, Magyarországról, át a határon! Csak kifelé! Találkozik a Sündisznóval.
– Hova szaladsz Kisnyúl, ekkora ijedelemmel?
– Jajjaj! Haggyad! – mondja a Kisnyúl.
– Herélik a Lovakat Magyarországon!
– Dehát te nem vagy Ló! – csodálkozik rá a Sündisznó.
– Hagyd te csak a picsába! – mondja a Kisnyúl csüggedten.
– Mire én azt bebizonyítom, oda lesznek a tojássaim!

Gyűjtés helye: Zenta, 1950-es évek. In: Burány Béla: Mé’ piros a gólya csőre?

Arcodra bambult fűnyíródon
édes hazám, már nem tipródom,
félek, hogy még megijedek,
inkább magamtól elmegyek,
basszátok meg, sok tébolyult,
nem mintha itt nem lenne jó,
csak szar itt élni, kedves fő Leó,
a marék hazaszeretet
mint nyúlbogyó,
széjjelgurul.

Ha libsiznek, mint rossz orosz mém,
máson járatom nyúli elmém,
vagy semmin, hisz ki vagyok én,
fülem mellett elengedem.
Aztán egy ilyen éjszaka
bőröndömért nyúlok, bocsi,
basszátok meg, sok Fő- és Al-Leó,
nem mintha félni kellene,
mert hát minek,
s kitől, ugye?

De ha hoztok egy kósza törvényt,
hogy szarvasok a felmenőim,
vagyis hatály alá esek,
attól félek, megijedek,
nincs ebben semmi konteó,
ha megcsap kürtötök szele,
basszátok meg, sok Fő- és Al-Leó,
élőhelyem áthelyezem,
más országot
szülök tele.

Szóval elhúzom nyúlgerincem,
nem mintha bárkit érdekelne,
gurulós kis bőröndömet
röcögteti a kövezet,
nyúlalmomat rátok hagyom,
betűröm két ijedt fülem,
basszátok meg, Leók, most eltűnök,
egyetek yachtot, vén sünök,
nyúljatok ki,
de nélkülem!