iram@orkenyszinhaz.hu

 

Kosztolányi Dezső nyilatkozik

Az irányirodalomról, a l’art pour l’art-ról és a legújabb regénye tartalmáról: az igazi emberi jóságról


Langyos nyári eső áztatja a virágoskertet. A várba szökő, csendes utcában nem hallik a száguldó villamosok csörömpölő lármája. Elvont, nyugodalmas hangulat pihentet Kosztolányi Dezső komoly dolgozószobájában. Rengeteg válogatott kötésű könyv foglalja el a falakat. A nyitott ajtón át behallatszik az oszlopos biedermeier óra halk szavú ütése.

Most legújabb művéről: a most megjelenő Édes Annáról beszélgetünk. A Krisztinavárosban szolgáló kis cselédlány tragédiájáról, aki csupa elragadtatott jóság és szelídség. És azután egy fekete éjszaka tébolyító sötétségében meggyilkolja kenyéradó gazdáit.

– Ön azt kérdezi tőlem – mondja Kosztolányi Dezső – , hogy az érzelmek ambivalenciája foglalkoztatott-e, amikor Édes Anna történetét megírtam. Ön az érzelmek kétértékűségére vagy kétjelüségére gondol. A kémiai igazságot, hogy bizonyos elemek lehetnek pozitív vagy negatív töltetésűek is: a modern lélekkutató tudomány átvitte az érzelmekre. Amelyek egymással szemben állnak. Ismerem ezt a teóriát. De én, amikor megírtam, nem törődtem vele. Az író épp ellenkező metódusokkal dolgozik, mint a tudomány. A regényem főhősnője életből merített alak. Egy itt, a Kirsztinavárosban szolgált cselédlány adta az első impulzust a regényemhez. De ez nem az a lány volt, aki tényleg megölte a kommün bukása után a gazdáit. Csak most, amikor már befejeztem a regényemet, tudtam meg, hogy csakugyan megtörtént ez az eset. A leány is egészen olyan jellemű volt, ahogy én megírtam. A hivatalból kirendelt védőügyvédje írt nekem. Elmondta a részleteket. A leány a fogságban is folyton elragadtatottan mosolygott. Olyan volt, mint az alvajáró. Amikor halálra ítélték: eszméletlenül esett össze a bírák előtt. Az ítéletet később hétévi fegyházra változtatták. Ezt a leányt tényleg Annának hívták. Ugye különös. Amikor a regényemet írtam, sokáig haboztam, hogy miként nevezzem el a cselédleányt. Azután egyszerre elhatároztam, hogy csakis Annának nevezhetem. Nem, én semmit sem törődtem írás közben a psychoanalitikus eljárásokkal. A művészet naiv. Az ember belemélyül az előtte lepergő életbe, és látás közben sem tudja meg, hogy mit akar mondani. Sem regénynél, sem versnél nem szabad előzetes programot alkotni. A programszerű irányirodalom silány és megvetendő.

Ön azt kérdezi, hogy a jelen nehéz viszonyok között lehet és szabad-e tisztára „l’art pour l’art” irodalmat csinálni. De hiszen nincsen is tiszta „l’art pour l’art” irodalom. Nem is lehet, mert függünk saját konstitúciónktól, születésünk ezer körülményétől. Az ember determinált: tehát akarnia kell valamit. De én nem akarok programszerűen hatni az emberekre. Ma nagyon nehéz még akarni is, amikor az egész világon zűrzavaros bizonytalanságban gomolyog minden. Épp ezért nem is lehet igazi drámát írni ma. Az emberek világnézete kaotikus; nem teljesedhetik drámai cselekménnyé. A nemrégiben oly divatos fantasztikus irodalom pedig nem egyéb, mint gimnazista játék. A határtalanba való elrugaszkodott csapongás. Ott kezdődik az érdekesség, ahol emberi korlátokról és határokról van szó. A realizmus az örök ugródeszka marad, melyről az írónak indulni kell. Hogy mik az igazi írói feladatok? Amit a psychoanalitikus nem tud kioldani: az érdemes megírni. Az igazi művészet az, ami a vallás: ahol imádkozni kezdünk, ott kezdjünk csak írni. Az igazi művészet Isten kezéből való és hivatása: a megoldhatatlan problémák, az emberek között levő bonyolult viszonyok észleltetése.

Én az emberek úgy igyekszem bemutatni, ahogy egymásban tükröződnek és magukban tulajdonképpen nincsenek is. Az egyén annyiféle alakban létezik, ahányszor látjuk. Írás közben alakok jelentkeznek. Ezek mennek maguktól megmásíthatatlan sorsuk felé. Írás közben ismertem meg őket. A filozófiát a kész munkából szűröm le. Hogy mi a regényemben megnyilvánuló gondolat? Hiszek az áhitatban és a szeretetben. Nincs kollektív élet. Csak egyéni élet van. Az embereket úgy lehet megmenteni és boldoggá tenni, hogy szeretjük őket. A regény szereplői jó emberek a társadalmi rend szempontjából nézve. De nem a krisztusi gondolat értelmében véve jók. Ezért kell bűnhődniük. Regényemben őskeresztény kicsengés van. A mottója a katolikus halotti ima: a Circumdederunt. Írás közben folyton ezeket a latin verssorokat mondogattam és a Rituala Romanumot olvastam. A lelkek közösségéről van itt szó, amit hirdet maga az egyház is: hogy minden ember, aki a földön él vagy élt, nagy közösséget alkot. És aki ez ellen a közösség ellen vét, az már itt, e földön, pokolba jut. Csak ebben a keresztény közösségben látom a kollektív probléma megoldását. Nem pedig intézményes vagy gazdasági reformokban. Bármily nagy összeget adtunk valamely árvaház javára: nem tettünk oly igaz, Krisztusnak tetsző jót, mintha egy árvát magunkhoz fogadunk és szeretetben felnevelünk.

Milyen vigasztaló, az emberiség jövőjében vetett hitet visszaadó tudat, hogy a harcos, a gyűlölködő, kegyetlen idők a jóság után való sóvárgást váltják ki az alkotó elmékből. Hogy ez az imperátor-fejű művész az igazi krisztusi szeretetet és irgalmas jóságát vallja meggyőződéséül és ítéli legfőbb, legtisztább művészi mondanivalójának.

Forrás: Kosztolányi Dezső: Gyémántgöröngyök (Magyar Könyvklub, Budapest, 2001, 208-210. old)

Top