Petri György: Hamlet monológja

Ha Claudius, ez a bűzös görény
azt képzeli, hogy kibaszhat velem,
hát kurva nagyot téved, vagyok én
szintoly akkora geci, amiként ő.
Taktikám egyszerű: eljátszom a hülyét,
ez evidensen sokkal egyszerűbb
feladat, mint okosat játszani.
Elmésnek, eszélyesnek, udvarképesnek lenni,
ez felettébb fárasztó. Célom az,
ne jöjjön rá e nyomorult pimasz,
hogy átlátok rajta, mint a szitán,
higgye e törpe, hogy ő egy titán.
Higgye csak, hogy atyámnak szellemével
vagyok elfoglalva, higgye csak,
hogy én az igazságtételre törekszem,
ez jól jön nekem, csak legyek
lelkén, mint romlott húson a legyek,
legyen enyészet, legyen rothadás, bűz.
Mit is akarok? Magam sem tudom.
Végigmenni egy járatlan uton?
Megölni a vérnősző állatot?
Nem tudom, nem tudom. Mit tudok én?
Még azt sem tudom, micsoda az Én.
Testi való, vagy lelki jellegű?
Vagy két pont, amitől lesz az u-ból ü?
E nemtudás jó.
Ez ád erőt, hogy gyilkos akarat
vegyen erőt a terméketlen ész
szánalmas kibúvóin, csenevész
ellenérvein, melyek „ésszerű kétely”
gyanánt belopakodnak, mint a métely.
Mélybe süllyedjetek, gondolatok.
Most, hogy így a vége felé vagyok,
nem igazságot, ölni akarok.