TÉREY JÁNOS: KÉTFÉLE SÖTÉT

A kereskedő kétféle sötétet ismer.
Nyitás előttit és bukás utánit.

Ez melyik? Amíg van berendezés,
Addig az első. Rendes kirakat kell.
Csönd van a félig lehúzott redőny
Mögött. Asztallapra pakolva a székek.

Első kockázat. Első baleset.
Izgalmak, első trükkök íze. Póker.
Még kíváncsi, de harmincöt fölött
Már nem köt bátor barátságokat,
Törékeny minden új szimpátia.

Az ember tudja, hogy miért az üzlet,
S miért nem az ipari alpinizmus.
Miért van üvegtornya, s mért nem ő
Kúszik az imbolygó sodronykötélen.
Imádnivaló kiszolgáltatottság!

Csinos hasáb, de még építészeten innen.
Belül jobb. Kortárs festmény. Elmeséli, bár
Minden virágzik, volt kudarc elég:
Hamis mérleg gyanúja, hézagok
A könyvelésben.

Ha te balra, jobbra én,
Mint Ábrahám és Lót. Szép csöndben elvált
Az üzlettársától, azóta szóló.
Szűk esztendők jöttek, és ő, aki
Úgy ragaszkodott a kurválkodó
Tárgyaihoz, elengedni tanult.

Az egyenlőtlenségre építette
Világát. Nem „harácsolási ösztön”…
Csak vérszemet kap, hogyha versenyezhet.
Ennyi a titka, az adrenalin,
S a szerzés libidója. Fék gyanánt
Van itt egy-két betartandó szabály, nem?

Maga főz. Bort nyit, saját pincészet. Mulat
Középkorú testének kalandjain.
„Hogy ízlik?”, kérdezi halálra váltan.
Emészt. Forgatja, amit tartalékolt
Felhőket karcoló aranykorában.