ahol több önkéntessel együtt elhagyott és elárvult gyerekekre vigyázott a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész által vezetett különféle gyermekotthonokban; hogyan járt nap mint nap vízért és ennivalóért a gyerekeknek és gondozóiknak. Mesélt arról is, miként közlekedett Buda és Pest között, amikor már hidak sem voltak, hogy bujkáló szüleinek élelmiszert vigyen. Frances felidézte, mennyire fontosnak tartotta az édesanyja, hogy az ember a civilizáció legsötétebb időszakában is lelkileg tiszta maradjon.

egyetlen eszköz, amellyel e történetek újra integrálhatók, megérthetők, és számára feldolgozhatóvá válnak. Ehhez hozzátartozik, hogy írása egy olyan olvasónak szól, akiben teljesen megbízik, s akihez teljesen őszinte lehet. Az elbeszélés másrészt azt a célt is szolgálja, hogy élettörténetének egységét, azaz narratív identitását megkísérelje újraszőni e történetek elmondása által. Az így született történetet önmaga számára olyan jelentéssel láthatta el, amely integrálható volt élettörténetébe, önmeghatározásába.

1. soha senki sehova el nem hurcolt
2. soha senki meg nem vert
3. nem voltam munkatáborban
4. nem voltam internálótáborban
5. nem voltam gettóban
6. nyilast közelről nem láttam
7. egyetlen közelimnek sem esett baja
8. szó szoros értelmében vett koplalást nem ismertem eddig még
9. orosz katona nem izélt meg
10. nemhogy beteg, de még csak náthás sem voltam egész idő alatt
11. még csak egy repeszdarab okozta karcolást sem tudok felmutatni.
Ezt pedig azért emelem ki, nehogy úgy fogj neki olvasásomnak, hogy: lássuk a hősi eposzt, amelyet a Kiskas írt saját magáról, de sőt légy tisztában vele, hogy éppen fentiek folytán senki olyan tárgyilagosan nem állíthatja, hogy ez az év borzalmas volt, mint én, aki úgyszólván alig szenvedtem.

volt kénytelen lakni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a budai Kecske utcai bérházban ne laktak volna zsidók, de őket nem ekként azonosította, ez a szempont korábban számára lényegtelen volt. Kassai Margitnak nem volt zsidó identitása, és a zsidókhoz mint csoporthoz való viszonya meglehetősen ellentmondásos volt, bár a családi emlékezetben a zsidó származás tudata és az ezzel kapcsolatos legendák, történetek, szokások egyértelműen jelen voltak. Ennek ellenére a zsidókra – legalábbis a visszaemlékezés írásakor – kifejezetten idegenekként tekintett. (…) Kimondatlanul is velük szemben, kívülállóként határozta meg magát: ez a különbségtétel abból is következett, hogy önmagára budai lakosként tekintett, s magát a pestitől – azaz a Dohány utcai csillagos házban megtapasztalttól – eltérő kulturális miliőhöz és értékrendhez sorolta.

a vallása protestáns; tizenéves korában hallott először a zsidóságról, és nem a szüleitől. Kas és a férje különböző templomokba vitték a lányukat, de sohasem mentek zsinagógába. A Kanadába bevándorolt szülők gyakran óvatosságból nem beszéltek a gyerekeiknek zsidó származásukról.

íródott, és egy konkrét személynek, Kassai Margit férjének szól. Egy szerelmes fiatalasszony mesél a szeretett férfinak, folyton megszólítva őt, sőt, kérdéseket feltéve, mintha azonnali választ várna. Ettől olyan élő minden ebben a szövegben, például az, ahogyan leírja és szabályosan kipletykálja a szomszédokat, vagy azt a családot, akikkel egy lakásban kénytelenek lakni a szüleivel. Meglepően sok szó esik ételekről, és nem csak az éhezéstől való rettegés miatt. Hanem mintha Margitnak az étkezés a normalitást, az üldöztetés előtti közös életüket jelentené. Kitüntetett szerepet kap maga Budapest mint látvány, vagy ha úgy tetszik, hangulat. A város, amit együtt jártak be az ostrom előtt, amire nyilván a férje is emlékszik, és ahhoz képest most minden „prézli” – így nevezi a szitává lőtt házakat és utcákat. A stílus nagyon fontos. Az a meglepően frivol hangnem, ahogyan a legvéresebb eseményeket is a fonákjáról tudja nézni. A pengeéles irónia, ami ugyanakkor nagyon elegánsan mutatkozik meg, sosem tolakodó. Kassai Margit a Vár alatti Pauler utcában vészelte át az ostrom legvadabb heteit. Tizennégy, különböző korú gyereket bújtattak hamis papírokkal olyan asszonyok, akik maguk is bujkálásra kényszerültek. Az ember nem gondolná, hogy egy efféle írás nevetésre fakaszthat, itt mégis erről is van szó. Talán nem blaszfém azt állítani, hogy az egész történet egy pikareszk kalandregény, időnként krimi.

(A fél pohár víz végül az előadásban konkrétan is megjelenik.) Ha jól tudom, az eredeti történetben olaj szerepel. 3 fivér olajért megy az anyjának. Mindhárom elejti az üveget félúton és az olaj fele kiömlik. Az első szerint félig üres az üveg. A második szerint félig teli. A harmadik szerint is félig teli van, de ő nem éri be puszta optimizmussal, és addig dolgozik, amíg színültig nem tudja tölteni az üveget újból. Margit naplója azért is annyira inspiráló, mert nem azt hangsúlyozza, hogy mindenféle ismerős vagy ismeretlen erők kiszámíthatatlan kedélyének vagyunk kitéve, hanem hogy aktívan alakíthatjuk a sorsunkat. Ugyanakkor az ő esetében annyi a szerencsés véletlen, hogy az ember gyanakodni kezd – tán valamiféle védettség alatt állt. Remélem, hogy tényleg így működik a világ és védett az, aki másokért megy.

sokan voltak, akik tollat, ceruzát, egyesek pedig írógépet ragadtak, hogy beszámoljanak a háborús hétköznapok eseményeiről, a megváltozó politikai helyzetről, vagy „kibeszéljék” magukból mindazon félelmeiket, kétségeiket, aggodalmaikat, amelyek kevéssé lehettek a közbeszéd részei. A megváltozó világ sokakat írásra, megörökítésre sarkalt. Számos napló kezdődött 1944. december 24-vel is, amikor az ostromgyűrű bezárult a főváros körül és hozzávetőlegesen 1945 tavaszáig tartott. Az ostrom 1945. február közepére befejeződött, azonban az „ostromlét” és a háborús körülmények nem múltak el. Sokan még hónapokig együtt éltek a pincékben, főleg ahol az emeleti lakrészek lakhatatlanná váltak, illetve ahol a szovjet katonák erőszakoskodásaitól, állandó visszatéréseitől tartani lehetett. Így az ostromnaplók írói többnyire a karácsony és húsvét közötti időszakot dokumentálják, majd tudósításaik az újrakezdésig tartanak, amikor is vége szakad az írásoknak. Gyakorta nem maradt több idő azok folytatására, illetve számolni kell azzal a lelki tényezővel is, hogy a lerombolt fővárosban túl fájdalmas volt szembenézni a jelennel és a bizonytalan jövő kilátásaival.

tenni magam rá. Nagyon tetszett a gondolat, hogy egy teljesen ismeretlen, hétköznapi hős (és ugyanakkor mégsem mindennapi, a maga nemében nagyon is egyedülálló jelenség) történetét hangosítsuk fel. Még ha a húzónév hiánya nem is segíti kifejezetten a jegyeladást. De Kassai Margit (becenevén Kiskas) naplója nem kisebb dolgot rejt, mint a túlélés receptjét. Sőt, annál többet. Hogy az ember hogyan marad meg embernek a legszörnyűbb körülmények között és hogyan képes traumák sorozata után is minőségi életet élni. Erre a receptre sosem tudhatjuk, mikor lesz szükségünk.

Lille-be költözött. 1946–1947-ben Kas a párizsi békekonferencián dolgozott mint többnyelvű titkár. 1947 végén a férjét ismét áthelyezték, ezúttal a cég központi irodájába a tengerentúlra, Torontóba. 1947 novemberében megszületett Frances lányuk, aki a nevét Kas anyai nagymamája, Goldschmidt Franciska után kapta. A család egy ideig Torontóban élt, majd a családfőt, aki akkor már az ENSZ Egészségügyi Világszervezeténél dolgozott, Egyiptomba helyezték. Néhány évet Alexandriában töltöttek, ahol Kas arabul is megtanult. 1959-ben a lányával visszatért Torontóba, és ettől kezdve a házaspár külön élt. Kas évtizedeken keresztül a Torontói Egyetemen a politikai gazdaságtan tanszék vezetőjének adminisztratív asszisztense volt. Amikor én először találkoztam vele, Kas a hetvenes éveiben járt. Egyszerűen, de elegánsan öltözött, ápolt bőrű, szépen levágott rövid fehér hajú, jó ízlésű, kellemes modorú, mosolygós, nyugodt hölggyel volt szerencsém megismerkedni. Sokat olvasott, többek között modern irodalmat különböző nyelveken, hogy ne felejtse el a franciát és a németet, amelyeket torontói évei alatt nem gyakorolhatott. Még a nyolcvanas éveiben is részt vett angol nyelvű Scrabbleversenyeken.