Nagy Zsolt: Hatást akarunk elérni. Hát persze, színészek vagyunk. Ez egy színház. Azért állítunk, hogy benned történjen valami. Ne kikapcsolódni gyere a színházba, ahogy Zsótér Sándor mondta, hanem bekapcsolódni. Gondolatot akartunk ébreszteni. Nem egyszerű polgárpukkasztásról van itt szó, hiszen minden ki van dekázva. Minden. Minden le van rajzolva, át van gondolva. Provokatívak, azok vagyunk. De azt elkerülnénk, hogy egy üres fejű faszlobogtatás legyen ebből – most csak a saját példámról beszélek. Ez egyáltalán nem erről szól.

Novkov Máté: Ez a hat ember feketeöves hedonisták válogatott társasága.

Nagy Zsolt: Szerintem az nagyon fontos, hogy ebben a színházban nem csak ez az egy előadás megy, hanem még számtalan másik. Én nem szeretném becsukni a szemem ezek előtt a kérdések előtt. Vagy ha ezekkel a kérdésekkel szembetalálkozom, akkor nem szeretnék úgy csinálni, mintha nem lennének. 2024-ben igenis föl szeretném tenni azt a kérdést, hogy meddig zabálunk még? Mikor lesz nekünk elég? Meddig akarunk még előre haladni? Mi kell még? Caspar David Friedrichnek néztük a festményeit, például azt a jégtáblásat. Mennyi erőszak van abban a tájképben is? Azok az élek, az a mélység, az a fagy, az a ridegség. És azt mondjuk rá, hogy szép. Közben meg, ha jól megnézzük, iszonyatosan nyugtalanító, és sebeket ejt.

Zsigmond Emőke: Nagyon érdekes, hogy öt vadidegen embernek meg tudok nyílni, és hogy abban az otthoni rendszerben, amiből például az én karakterem jön, mennyi kompromisszum van. Az egy stabilitásában bebetonozott dolog. Erre jön rá a nyugtalanság mint réteg, ami nagyon megvan bennem is, és ez a nyugtalanság így tud kibontakozni, egy ilyen helyen, ahol nincsenek következmények, senki nem kér számon semmit. Nincsenek nevek se.

Kerekes Éva: Különös élmény érezni ezt a szégyennel keveredő figyelmet, kíváncsiságot, mert nekem ez a szégyenérzet olyan, hogy ha ezen átmegyek, vagy együtt átmegyünk, akkor közelebb kerültünk valamihez. Nem akarok nagyon költői lenni, de megfogható, erős érzés itt állni, és azt érezni, hogy vajon hogy jutunk át ezen így, együtt? És hogy benne maradunk-e, mert hogy nem lehet kimenni. Van, amiből nem lehet kimenni. Abból nem lehet kimenni, ami van.

Nagy Zsolt: Én évek óta erre vártam, hogy találkozzak egy ilyen anyaggal, ami ennyi kérdést tesz föl, ami ennyire megmozgat, amivel szemben azt érzem, hogy minden erőmet össze kell szedni, ami inspirál, ami megijeszt, amitől én is félek, ami nyugtalanít nap mint nap. Én azt hiszem, a Krétakörben volt az utolsó olyan előadás, ami ennyire felizgatott volna. Ez azt jelenti, hogy annak kétezertízben vége volt, tizennégy éve nem találkoztam ilyesmivel. Azért is ijesztő egy ilyen anyag, mert mint művészember vagy színész felteszed a kérdést, hogy mit csináltam eddig? Hogy lehet ezután dolgozni? Mert egyébként így lehet dolgozni, vagy így érdemes.

Novkov Máté: Első olvasatra szerintem mindannyiunknak egyfajta terápia volt, mindenki meg tudta találni ezekben a szövegekben a saját kis küzdelmeit. Nem csak abban, amit ő mond, hanem abban is, amit a másik. Ez az „ő vagy másik” kérdés is érdekes, mert valójában mi egyek vagyunk. Olyan ez a szöveg, mintha egy ember mondaná az egészet. Az összes szorongás, pánik, zavartság, frusztráció, amin napról napra átküzdjük magunkat, megtalálható benne. Nekem személy szerint terápiás program is volt, hogy ezeket hogyan tesszük színpadra, hogyan nyílunk meg egymás előtt, mindenfajta ítélkezés nélkül. Hogyan létezünk. Nem kell ennél több, nem kell ennél nagyobb attrakciónak történnie, el kell mondani a szöveget, és aztán nézzük egymást, hogy mi lesz ebből tovább?

Kerekes Éva: Gyönyörű szöveg. Meglepő volt és ugyanakkor evidens, hogy egyszer csak meg lehet kapni valamit, hogy tessék, itt van. Vannak olyan pillanatok, amikor élessé válik, hogy hoppá, valami közelebb jött, de úgy, hogy érzem a csillagszóró-jellegét, hogy ez egy ajándék, vissza nem térő lehetőség. Itt van a súlyával, a kiemeltségével, az egyediségével, és nem biztos, hogy lesz még ilyen. Azért van itt, mert már lehet vele kezdeni valamit.

Zsigmond Emőke: Az olvasópróba hetének végén tudtuk a szöveget, és az első egyharmadból csináltunk egy összpróbát. Mindenkit izgatott, hogy mi van ebben, nehogy fölöslegesen menjen el idő. Ha próbálunk, akkor álljunk bele és történjenek a dolgok, vagy mondjuk egyből azt, hogy nem megy, ez most nem fog működni, tervezzünk valami mást, használjuk most csak az agyunkat. Szóval, ha beleállunk, akkor mind a hatan beleállunk. Ez nagy biztonságot ad.

Nagy Zsolt: Még az is eszembe jutott ezzel az anyaggal kapcsolatban, hogy mindig olyan keveset feltételezünk magunkról. Ha végignézzük az emberiség történelmét, vagy a saját történelmünket, akkor azért elég sok mindent elkövettünk egymás ellen, magunk ellen, és minden korban olyan kicsi az optika, amin keresztül nézhetjük az életünket. Most van egy mű, ami azt mondja, hogy mi van, hogyha ezt az egészet kitágítjuk nagyobbra? Mi van, ha egy picit máshogy értelmezzük magunkat ebben az egészben, ha többet feltételezünk magunkról, mert egyébként ezek az érzések bennünk is ugyanúgy tombolnak. Játsszunk el ezzel a gondolattal. Miért ne? Miért ne léphetnénk még egyet?

Kerekes Éva: Nekem a „Nem”. A nemet mondás. Még nem akarom. Még ne. Ne gyere közelebb. Ne. Ennek az irányítása, és hogy honnan ered a gyökere. Hogy miért nem voltam képes ezt időben kimondani, hogy ne gyűljön fel annyi ki nem mondott Nem. Nagyon sok erőt nyit meg bennem, mert ott van a szégyenemnek, a megtöréseimnek, a bujkálásaimnak, a meneküléseimnek a gyökere, és hogyha bele merek menni, akkor ott van az erőm forrása is. Sokszor elég riasztó, de határtalanságot ad.

Nagy Zsolt: „Fázom, izzadok. Olyan korán lettem kirekesztett. Meg nem értett. Túlértékelt.” Nekem ez. Ezt én látom magamban. Az az őrület, hogy saját magam számára is úgy vagyok sok, hogy kevés még mindig. Már túltoltad rég, de még mindig kevés. Ez tulajdonképpen a keresésnek, a felforgatásnak, a rebellis létezésnek a keresztje. Szembeszegülés, anarchia. De közben meg így nem lehet élni. Látni kell, hogy milyen pusztító erővel működik, mennyien esnek el útközben és mennyi ember sérül meg azért, mert én keresek valamit. És megéri-e egyáltalán ez a nagy pusztítás, csak azért, hogy én esetleg valami fényt lássak, vagy valami igazságot? Ez egy belső igény, de családok mennek rá, emberek, életek, szerelmek.

Zsigmond Emőke: De tudsz úgy élni, hogy nem keresed?

Nagy Zsolt: Hát ez az, hogy nem tudok. Csak tényleg annyira szeretnék kötögetni a sarokban, és Balázs Fecó dalokat dúdolgatni.

Patkós Márton: Nekem az „Anyámat a tengerben”, Éva mondata. Ez az anyámmal lenni-dolog.
(„MÁTÉ: Mit szeretnél? Ki-csi-kém. ÉVA: Más rendszert. Ahol más lesz minden. Kvantumfizikát. Bombákat. Istent. Tejutat. Anyámat a tengerben. Ami engem érdekel nem itt van már.” – a szerk.) Az ember visszavágyik az anyaméhbe, és az én karakteremmel is valami hasonló van. Abban a helyzetben, amibe Éva hoz minket az előadásban, nekem mindig ez az „Anyámat a tengerben” jut eszembe, mert akkor jövök rá, hogy én ugyanabban vagyok, mint amit Éva keres. Merthogy gondolom, ez arról szól, hogy beleszórták.

Kerekes Éva: Én mindig úgy látom, hogy anyukám úszik, úszik.

Brezovszky Dániel: Lehet, hogy baromság, és nem is tételmondat, mert sokat gondolkodtam rajta. Nekem az elmúlt hetek miatt kicsit az „Innen nem lehet elmenni, ugye?” kérdésem. Nem is a karakteremnek, hanem picit talán civilben.

Zsigmond Emőke: Nekem van egy mondatom, a „Meghajolt a hátam”. Sokszor eszembe jut, amikor ezt csináljuk, hogy nagy levegőt kell venni, kellemesen kifújni, és ezeket a súlyokat, ballasztokat le kell tenni. Oda kell eljutni a végén, hogy mindent megtettem, mindent elengedtem útközben, mindent be tudtam fogadni. A levegővétel és megkönnyebbülés az, ami felé megyek. Sokat segít a fizikalitás, a víz, hogy nedves a bőröm, a ruhám, a másiknak a teste, de legalább olyan triggerpontok bizonyos mondatok. Érdekes, hogy az „anyám a tengerben” nekem is mindig megüti a fülemet. De a „hézag” is beindít mindig valamit. (MÁTÉ: „Nem akarok pótfogat. A lyukat akarom. A hézagot. A szégyent.” – a szerk.) Marci mondata, a „Miért lettem vörös?” („MARCI: Anya! Apa! Mér lettem vörös, mér hagytatok itt, ilyen gyengén???!!” – a szerk.) meg azt veti fel, hogy én mit látok, milyennek tartom magam, és ehhez képest mit lát más, mi a valóság.

Patkós Márton: Igen, ez érdekes, mert sose fogod megtudni, hogy nézel ki valójában, kívülről egészen mást jelentesz, mint amit te belülről látsz egész életedben. És basszus ennyi idő kellett elteljen színészként is, hogy ezért fontos befelé figyelni, ezért fontos a partner a tekintete…

Novkov Máté: Nehéz erről így külön beszélni, mert tényleg mindenki arra asszociál, amire akar, azt boncolgat magában néző, játszó, amit akar. Nyilván tele vagyunk triggerekkel, görcsökkel, pánikokkal, szorongással, jóval, rosszal, mindennel dugig vagyunk, és mindenki ehhez képest éli meg ezeket a mondatokat. Az biztos, hogy az egész próbafolyamat teljesen speciális és eltérő volt bármely eddigi munkámtól. Nemcsak az, hogy üres a tér és nincs semmi, hanem az anyag is, amivel foglalkozunk, ahogyan elkezdtünk ezzel foglalkozni, ahogy kéz a kézben tudunk együttműködni, ahogy megnyíltunk – annak ellenére, hogy ismerjük egymást már egy ideje. Nincs ítélet, az egó kint maradt valahol az öltözőben, az ítélkezéscsomaggal együtt.

Nagy Zsolt: Meg olyan szakmai kérdésekről beszélgettünk, amikről még eddig nem beszéltünk.

Novkov Máté: Ez kifakadt mindenkiből. Ezek szerint nem volt olyan nehéz.

Kerekes Éva: Vezetve vagyunk azért. Emőke kíméletlen. Itt nincsenek utak, hanem itt az az ösvény van, amin ő vezet.

Novkov Máté: Így is lehet színházat csinálni, hogy valójában ez most nem is színház. Nyilván az, de hogy ilyen. Ezt is kell, hogy jelentse a színház. Nekem hasonló élmény volt, műfajilag persze teljesen más, a Kiváló dolgozók. Kurva jó, hogy arról is szólt a színház, meg erről is fog szólni a színház, amit most csinálunk.

Nagy Zsolt: Kiss-Végh Emőke, aki ezt írta. Ő az, aki beszél, csak rajtunk keresztül beszél. Kiss-Végh Emőke gondolatait a Zsolti karakter mondja el. A Kiss-Végh Emőke személyiségének egy töredéke Zsolti, a baszó ember, a fogat kirúgó ember, meg az agyát éppen elhagyni készülő, fölszállás előtt álló félőrült. Kiss-Végh Emőke Évike-része meg a nő, a női gondoskodás, a szépség, a szex, a romantika, a pusztítás, a gyilkosság. Csak szájak vagyunk.

Patkós Márton: Kiss-Végh Emőke 1.

Nagy Zsolt: Kiss-Végh Emőke 3.

Patkós Márton: Én a punk Kiss-Végh Emőke vagyok szerintem.

Brezovszky Dániel: Én az, aki Finnországban lenne inkább.

Novkov Máté: Én az a Kiss-Végh Emőke vagyok, aki nyitogatja a kis kapuit, a félelemkapukat, amik még zárva vannak.

Zsigmond Emőke: Én az a része vagyok, aki levedli a ráaggatott szerepköröket, az anya szerepét, hogy ilyennek vagy olyannak kell lenni, társadalmilag ezt vagy azt kell jelenteni.

Kerekes Éva: A legnehezebb, amin én szeretnék átvergődni, hogy azt a picike illúziómaradványt – mekkora lehet, mint egy összetört ablak egy kis darabja – el tudjam engedni, és el tudjam fogadni, hogy valaminek vége. Valami kimaradt, nem volt. Mert azon át még kilátok a homályos jövőbe, mintha valamit még fenntartanék magamban, mi az a szó, remény? De annak nincs köze a valósághoz. A kitisztult valósághoz. Én Emőkének ez a része vagyok.

Novkov Máté: Pár évvel ezelőtt egy húsz méter magas szikláról beugrottam a tengerbe. Életemben nem ugrottam még ilyen magasról, és vízfóbiám volt 15 éven keresztül. És akkor eljutottam oda, hogy leszarom a mélységet. Leugrottam a magasból a mélybe, és az volt a gyógyszer, nem kellett Xanax meg terápia, és ott rájöttem, hogy feljössz, nem maradsz lent a víz alatt, mert ahhoz rúgkapálni kell, az sokkal nagyobb meló, feljössz és levegőt veszel és nyertes vagy.

Zsigmond Emőke: Volt egy nap, amikor kiderült, hogy covidos vagyok, itt kapartam az ajtót, nem értettem, hogy most nekem haza kell mennem, és akkor a többiek mit fognak csinálni, én meg mit kezdek a nappal, és akkor fölvettem a maszkot, elgyalogoltam a Corvinig, és megvettem a biciklit. Egy éve melózok azon, hogy valahogy rávegyem magam, hogy vegyek egy biciklit. És azóta biciklivel járok, és hülyeségeket csinálok, de még ép vagyok. Ma reggel az volt az első, hogy a sarkon majdnem nekimentem egy srácnak.

Brezovszky Dániel: Nekem is van saját élményem, láttam már magamat olyannak, mint ahogy a szövegben egy-két ponton beszél ez a Dani. Ez most nem volt konkrét, de nem is teszem konkrétabbá.

Zsigmond Emőke: Csak visszacsatolnék, hogy én a biciklit azért említettem, mert nem tudok biciklizni.

ROMANTIKA

Az Örkény István Színház és a Dollár Papa Gyermekei koprodukciója.

JÁTSSZÁK: Brezovszky Dániel m.v., Kerekes Éva, Nagy Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton, Zsigmond Emőke

18 éven felülieknek!

A rendező munkatársa: Mezei Bence

Világítás: Balogh Csaba Andor

Asszisztens-ügyelő: Veres Emőke

Írta és rendezte: KISS-VÉGH EMŐKE

Figyelem! Az előadásban meztelenség, valamint fizikai és verbális erőszak jelenik meg, amely egyes nézőknek felkavaró lehet. Az erős hanghatások használata miatt az előadás megtekintését várandós nőknek, valamint pacemakerrel rendelkezőknek nem javasoljuk.

Bemutató 2024. OKTÓBER 3.

Örkény István Színház Nonprofit Kft.
Felelős szerkesztő: Mácsai Pál
A műsorfüzetet szerkesztette és a színészekkel az interjút készítette: Ari-Nagy Barbara és Veres Emőke
Előadásképek: Horváth Judit
Plakát: Nagy Gergő
PDF műsorfüzet, grafika: Bíró Árpád Levente
Online műsorfüzet: Hudáky Rita
2024